Neked mondom el.
Más úgysem figyel.
Vajon megérte a rohanás,
az álmok kergetése,
miközben a lényeg elveszett?
De mindig itt leszel.
Nem csillapul a vágyakozás.
Fájó emlékek keresése
tölti ki magányos perceim,
miket szívem rég eltemetett.
A homokóra lassan lepereg asztalomon,
de halványan látnak még szemeim.
Elmerengek.
Mennyi elvesztegetett alkalom,
miket hagytunk elrohanni,
s már csak pár kapaszkodót keresek,
mi egyszer hozzád elvezet.
Késő már ezen keseregni,
hisz még a gyertyaviasz is
dermedten mered vissza rám.
Megállt az idő.
Az óra vészjóslón ketyeg,
kattog fülemben, mint az eső,
mi lassan hóeséssé változik.
Ablakomon néhány apró jégvirág
keletkezik, születik
percről percre,
ahogy szívem halkan kalapál.
Látod, már az eresz is csepereg,
amint a jégcsapokat felolvasztja
a reggeli gyenge napsugár.
A tavasz közeleg,
mint mikor utószor láttalak.
De csak a falak szürkéllenek,
ahogy körülnézek a szobán,
ahol minden nap félve vártalak.
Elmentél.
Már csak fentről figyelsz.
Talán te is bánod elfecsérelt perceinket.
De vissza már nem jöhetsz.
Elengedlek hát,
végre elmehetsz.
Lelkedet nem tartom fogva
többé soha már.
Azért néha gondolj majd rám,
arra kérlek.
Félve araszolok tovább,
nélküled nehéz.
Kezemet már nem fogod.
De elkísér mosolyod,
mit fentről küldesz felém,
ragyogó szemed, mely rám néz,
ha néha majd mégis félek.
Meglelem az utam egyedül.
Többé nem menekülök,
bár az álom gyakran elkerül.
Ürességtől kongó elmém
elmédben elmerül.
S olyankor hozzád repülök.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése