Valaki játszott a zongorán.
Hallottam a falon át a dalt.
Halk volt a zene.
Ritmusos, keserédes.
Benéztem volna az ablakon,
de tudtam, nem illene.
Messziről néztem a sötétben
a sárgán világító négyzetet,
ahonnan az élet dala szállt.
Az árnyakat lestem irígyen,
fel-feltűntek a lenge függyönyön át.
Melegség járta át szívemet,
a zongora kísérte vad ritmusát.
Bár közöttük lehettem volna!
Sóváran vágytam a szobában lenni én.
Ringatózni egy hintaszékben
a ház legmelegebb szegletén,
hogy beborítson zene, fény.
A kályha halkan duruzsolna,
megreccsenne pár padlódeszka,
ahogy körül állnák a többiek
a zongorát a szoba közepén.
Lehunynám szemem.
Nem hallanék mást, csak a zenét.
Lelassulna lélegzetem,
mint, mikor mélyen alszom én.
De nem aludnék mégsem.
Beszívnám a boldogság illatát,
még ha csak pár órára is.
Az emlék sokáig velem maradna,
őrizném hangulatát,
kísérjen egy darabon át.
De most már indulok.
Távolodik a világító ablak,
s már alig hallom a zongorát.
De dúdolom még dallamát,
ahogy lustán bandukolok,
bukdácsolva a réten át.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése