De hogy lehetett volna nem sírni, hisz ő a virágokat bontó tavaszt, a nyár tüzét, a színpompában tobzódó őszt, s a szép álmot hozó tél ígéretét jelentette számára. Amikor pedig a levelek késtek, újra és újra hatalmába kerítette a kétség, amely ott lappangott tudatában, bármikor készen arra, hogy keserűséget vegyítsen abba az édes forrásba, amely lelke legmélyéről fakadt. Egész lényét fogva tartotta az, amit érzett, így nem volt szeme más férfiak látására, se füle azok szavainak meghallására. Bár jó humora, és főleg, ahogy az életet látta és élte, vonzotta a férfiakat, de megálljt parancsoló magatartása kényes helyzetbe hozta őket, valahányszor bizalmaskodva közeledtek feléje. Hát minden férfi csak egyet akar? Csókolózni, s aztán …, de ami következhetett volna, azt messzire elhessegette még gondolataiból is.
Egy este, diákkorukban, amikor villanyoltás után hálótársaival a jövő álmait szövögették, ő is felfedte előttük bakfis korában tett merész fogadalmát, hogy őt az a férfi fogja először megcsókolni, akiről megbizonyosodik, hogy a férje lesz. Kolléganőinek harsány kacagása bombaként robbant bele az internátus csendjébe. Meglátjátok majd, hogy így lesz! – erősítette meg ígéretébe vetett hitét, amikor végre elcsitult a hangzavar. A beállt csendben még vissza-visszacsengett fülében egy-egy méltatlankodó megjegyzés, de ő hitt abban, hogy fogadalmának erejét nem ingathatja meg a legelszántabb próbálkozás se.
***
A tantestület színdarabbal készült a telet búcsúztatni, s csatlakozott hozzájuk egy pár lelkes fiatal is a faluból. Az éjszakába nyúló próbák jó hangulata, egymás felé terelte az emberek figyelmét. Barátságok köttettek, a meglévő kapcsolatok elmélyültek és titokban érzésektől fűtött remények is születtek.
A kis konyhában töltött esték a megszokott hangulatban teltek. A tanítókisasszony vázlatot írt, a kamasz fiú ímmel-ámmal olvasgatta a másnapi leckét, Gizi néni vacsora utáni teendőit végezte, és néha csendre intette Pista bácsit.
Egy este azonban új szereplő lépett a konyhai színre. Egy jóképű, házasulandó fiatalember, a színtársulat oszlopos tagja, amint mondta, csak úgy beütötte magát Pista bácsihoz egy szóra. Aztán szó helyett hosszú hallgatásokba merültek. Míg a gazda szipkájából pöfékelt, a vendég szeme a munkáját végző lányra tévedt és ott elidőzött. Ha szeme belefáradt a nézésbe, köszönt és elment.
Jó párszor megismétlődött ez a”beléptem egy szóra” játék, és egyik este, miután a látogató elment, Gizi néni igen csak csóválgatta a fejét, míg végre megszólalt:
– Kisasszony, vigyázzon, mert ez a legény fülig szerelmes magába.
– Hogyhogy szerelmes? – kapta fel a csodálkozástól tágra nyílt szemét.
– Úgy, ahogy egy férfi szerelmes szokott lenni egy nőbe. Csak nem hitte, hogy az én uram szép szeméért jár ide, amikor csak teheti, vagy azért a „szóért”, amit azóta is várunk? Magáért jár ez ide, kedvesem. Miközben ír, úgy bámulja, mint borjú az új kaput, de maga úgy beletemetkezik a munkájába, hogy még arra se ad esélyt ennek a holdkórosnak, hogy legalább egy pillantást válthasson magával.
– Sajnálom, de én nem bátorítottam semmivel! – védekezett most úgy, mintha tiltott almába harapott volna. Holnaptól kezdve vacsora után felmegyek a szobámba.
– Nem kell felmenjen, kisasszony, majd beszélek én vele.
És beszélt, de nem sok eredménnyel. Attól kezdve többet ugyan nem ütötte be magát „egy szóra” Pista bácsihoz, de a próbákon, ha tehette, mindig körülötte sündörgött, várva az alkalmat, hogy valamilyen ürüggyel megszólíthassa.
– Miért nem akar velem szóba állni? – állt elébe egy alkalommal.
Válaszában úgy pattogtak a szavak, mint rostában a kukoricaszemek:
– Én? De hát a színdarabban nem „párbeszélünk” eleget? Azon kívül is nem feleltem mindig, ahányszor kérdezett?
– Látom, hogy kerül engem, és ha nem, akkor úgy jár-kel mellettem, mintha láthatatlan lennék.
– Ne haragudjon, de nem értem, hogy mit vár tőlem?
– Például azt, hogy engedje, hogy megcsókoljam!
– Miiit? Na ezt a beszélgetést befejeztük! Szikrát szórtak szavai, ahogy kiejtette, de a férfinak mintha tetszett volna ez az ellenállás. Mosolyogva nézett a lány után, aki ott hagyta, és kolléganőinek társaságához csatlakozott.
****
Végéhez közeledett a tél. Úgy döntöttek, hogy a darabot először egy erdővidéki faluban mutatják be. A teherautó rakodó részében elhelyezett hosszú padokon ültek kellékek és jelmezes bőröndök között, de ki törődött akkoriban ezzel! Fiatalságuknak csak jókedv és nóta kellett, és ebből hál’ istennek volt elég.
Míg ők a színpad háta mögött készülődtek, a közönség megtöltötte a termet. Aztán felgördült a függöny, és megfeledkezve izgalomról, feszültségről, félelemről, elűzve minden bút, bánatot, egy távoli mesevilágba csábították a közönséget, amelyet ők teremtettek meg közös munkával, és amelyben jó volt szerepet vállalni.
Előadás után a fal mellé tolták a padokat, és míg a zenekar hangolt, a kultúrfelelős bejelentette, hogy az első tánc a szereplőké. Már a színpadon, a függöny mögött felkérte minden férfi a maga választottját, akivel a bemutatkozó keringőt akarta járni. Hiába rándult görcsbe a gyomra, amikor közeledni látta, meg kell adni, jóképű hódolóját, visszautasítani nem lehetett. Amikor felhangzottak a keringő akkordjai, a párok kézen fogva levonultak a terembe és elkezdődött a tánc.
Égő arccal csak arra összpontosított, hogy izgalmában nehogy eltévessze a lépést. Remélte, hogy a keringő után partnere visszavezeti a függöny mögé a színpadra, de keze szorításából megértette, hogy annak esze ágában sincs ezt tenni. Lassú tangó következett, és akkor már egyre többen álltak fel a falubeliek közül is.
Istenem, csak lenne vége már! – fohászkodott magában, míg a tangó ritmusára andalogtak. De a táncnak nem lett vége, és ő kezdett egyre nyugtalanabbá válni. „Vajon mit forgat a fejében? Remélem nem követ el valami szamárságot, mert akkor ő fogja megbánni!” Ezek a gondolatok jártak a fejében, amikor partnere, aki eddig némán, de biztosan vezette lépteit, megszólalt és beszélgettek, most először a tánc kezdete óta:
– Tanító néni, miért olyan ideges?
– Én nem vagyok ideges.
– Pedig látszik magán, hogy izgatott.
Erre ő nem felelt semmit.
– Most megengedi, hogy megcsókoljam?
– Fejezze be már ezt a butaságot!
– És ha mégis megcsókolom?
– Ne feledje, hogy akkor én is ott leszek!
– Persze, hogy ott lesz, hisz magát fogom megcsókolni.
– Azt nem hiszem!
És akkor elkapta, de ő résen volt, mindenki szeme láttára kirántotta magát a férfi öleléséből és visszaszaladt a színpadra a függöny mögé, ahol az iskola igazgatója a falu elöljáróival ünnepelte a sikert.
– Mi történt, kislány? Miért olyan feldúlt? – kezdte faggatni az igazgató –, valaki bántotta?
– Igen. A táncpartnerem erőszakkal meg akart csókolni, és én ott hagytam a terem közepén.
– Mit tett maga, meggondolatlan gyermek? Hát nem tudja, hogy faluhelyen egy férfit tánc közben faképnél hagyni súlyos következményekkel járhat?
– Akkor mégis mit kellett volna tennem? Keljek ölre vele?
– Nem lehetett volna elkerülni ezt a konfliktust, mondjuk, szép szóval?
– Nem hallgatott a szép szóra.
– Majd beszélek én a fejével. Most üljön le ide, és nyugodjon meg. Nem olyan fekete az ördög, mint amilyenre festik.
– Engem akaratom ellenére ne csókolgasson senki! De megtudhatnám, milyen következményekkel járhat, ha a férfit tánc közben a partnere faképnél hagyja?
– Azt a lányt, aki nem megy el táncolni azzal a férfival, aki felkéri, vagy partnerét faképnél hagyja a táncban, kimuzsikálják a bálból. Remélem, most megússza szárazon – kacsintott asztaltársai felé az iskola szigorú őre –, de azért máskor vigyázzon!
– Még hogy én vigyázzak! Micsoda világ ez, ahol a férfi bűneiért a nőt büntetik? – zakatolt lelkében a felháborodás.
Éjjeli két órakor ért haza. Szobájában a vaskályha már rég kihűlt, és a meleget kiszippantotta a február végi szél. Paplanjának védelmében azonban gyorsan elaludt.
Másnap, még mindig a bálban történtek hatása alatt, mindent elmesélt háziasszonyának. A bölcs asszony csak annyit fűzött hozzá: Tudni való volt, hogy ez a bolond próbálkozni fog. Remélem, most hatott a lecke.
*****
A levegőben egyre jobban érződött a tavasz csábítása, s a várva várt levelek is egyre sűrűbben érkeztek. Ő pedig mind jobban vágyott az előtte álló új életre.
Szorongó szívvel közölte házigazdáival, hogy a tavaszi vakációban hazaköltözik a városba, hogy felkészülhessen élete nagy útjára. A tanév végéig pedig majd ingázik otthonról. Gizi néni könnyeivel küszködve hallgatott, Pista bácsi meg csak ennyit mondott: Hát akkor kisasszony, sarka erre s annak is a helye!
Egy este, diákkorukban, amikor villanyoltás után hálótársaival a jövő álmait szövögették, ő is felfedte előttük bakfis korában tett merész fogadalmát, hogy őt az a férfi fogja először megcsókolni, akiről megbizonyosodik, hogy a férje lesz. Kolléganőinek harsány kacagása bombaként robbant bele az internátus csendjébe. Meglátjátok majd, hogy így lesz! – erősítette meg ígéretébe vetett hitét, amikor végre elcsitult a hangzavar. A beállt csendben még vissza-visszacsengett fülében egy-egy méltatlankodó megjegyzés, de ő hitt abban, hogy fogadalmának erejét nem ingathatja meg a legelszántabb próbálkozás se.
***
A tantestület színdarabbal készült a telet búcsúztatni, s csatlakozott hozzájuk egy pár lelkes fiatal is a faluból. Az éjszakába nyúló próbák jó hangulata, egymás felé terelte az emberek figyelmét. Barátságok köttettek, a meglévő kapcsolatok elmélyültek és titokban érzésektől fűtött remények is születtek.
A kis konyhában töltött esték a megszokott hangulatban teltek. A tanítókisasszony vázlatot írt, a kamasz fiú ímmel-ámmal olvasgatta a másnapi leckét, Gizi néni vacsora utáni teendőit végezte, és néha csendre intette Pista bácsit.
Egy este azonban új szereplő lépett a konyhai színre. Egy jóképű, házasulandó fiatalember, a színtársulat oszlopos tagja, amint mondta, csak úgy beütötte magát Pista bácsihoz egy szóra. Aztán szó helyett hosszú hallgatásokba merültek. Míg a gazda szipkájából pöfékelt, a vendég szeme a munkáját végző lányra tévedt és ott elidőzött. Ha szeme belefáradt a nézésbe, köszönt és elment.
Jó párszor megismétlődött ez a”beléptem egy szóra” játék, és egyik este, miután a látogató elment, Gizi néni igen csak csóválgatta a fejét, míg végre megszólalt:
– Kisasszony, vigyázzon, mert ez a legény fülig szerelmes magába.
– Hogyhogy szerelmes? – kapta fel a csodálkozástól tágra nyílt szemét.
– Úgy, ahogy egy férfi szerelmes szokott lenni egy nőbe. Csak nem hitte, hogy az én uram szép szeméért jár ide, amikor csak teheti, vagy azért a „szóért”, amit azóta is várunk? Magáért jár ez ide, kedvesem. Miközben ír, úgy bámulja, mint borjú az új kaput, de maga úgy beletemetkezik a munkájába, hogy még arra se ad esélyt ennek a holdkórosnak, hogy legalább egy pillantást válthasson magával.
– Sajnálom, de én nem bátorítottam semmivel! – védekezett most úgy, mintha tiltott almába harapott volna. Holnaptól kezdve vacsora után felmegyek a szobámba.
– Nem kell felmenjen, kisasszony, majd beszélek én vele.
És beszélt, de nem sok eredménnyel. Attól kezdve többet ugyan nem ütötte be magát „egy szóra” Pista bácsihoz, de a próbákon, ha tehette, mindig körülötte sündörgött, várva az alkalmat, hogy valamilyen ürüggyel megszólíthassa.
– Miért nem akar velem szóba állni? – állt elébe egy alkalommal.
Válaszában úgy pattogtak a szavak, mint rostában a kukoricaszemek:
– Én? De hát a színdarabban nem „párbeszélünk” eleget? Azon kívül is nem feleltem mindig, ahányszor kérdezett?
– Látom, hogy kerül engem, és ha nem, akkor úgy jár-kel mellettem, mintha láthatatlan lennék.
– Ne haragudjon, de nem értem, hogy mit vár tőlem?
– Például azt, hogy engedje, hogy megcsókoljam!
– Miiit? Na ezt a beszélgetést befejeztük! Szikrát szórtak szavai, ahogy kiejtette, de a férfinak mintha tetszett volna ez az ellenállás. Mosolyogva nézett a lány után, aki ott hagyta, és kolléganőinek társaságához csatlakozott.
****
Végéhez közeledett a tél. Úgy döntöttek, hogy a darabot először egy erdővidéki faluban mutatják be. A teherautó rakodó részében elhelyezett hosszú padokon ültek kellékek és jelmezes bőröndök között, de ki törődött akkoriban ezzel! Fiatalságuknak csak jókedv és nóta kellett, és ebből hál’ istennek volt elég.
Míg ők a színpad háta mögött készülődtek, a közönség megtöltötte a termet. Aztán felgördült a függöny, és megfeledkezve izgalomról, feszültségről, félelemről, elűzve minden bút, bánatot, egy távoli mesevilágba csábították a közönséget, amelyet ők teremtettek meg közös munkával, és amelyben jó volt szerepet vállalni.
Előadás után a fal mellé tolták a padokat, és míg a zenekar hangolt, a kultúrfelelős bejelentette, hogy az első tánc a szereplőké. Már a színpadon, a függöny mögött felkérte minden férfi a maga választottját, akivel a bemutatkozó keringőt akarta járni. Hiába rándult görcsbe a gyomra, amikor közeledni látta, meg kell adni, jóképű hódolóját, visszautasítani nem lehetett. Amikor felhangzottak a keringő akkordjai, a párok kézen fogva levonultak a terembe és elkezdődött a tánc.
Égő arccal csak arra összpontosított, hogy izgalmában nehogy eltévessze a lépést. Remélte, hogy a keringő után partnere visszavezeti a függöny mögé a színpadra, de keze szorításából megértette, hogy annak esze ágában sincs ezt tenni. Lassú tangó következett, és akkor már egyre többen álltak fel a falubeliek közül is.
Istenem, csak lenne vége már! – fohászkodott magában, míg a tangó ritmusára andalogtak. De a táncnak nem lett vége, és ő kezdett egyre nyugtalanabbá válni. „Vajon mit forgat a fejében? Remélem nem követ el valami szamárságot, mert akkor ő fogja megbánni!” Ezek a gondolatok jártak a fejében, amikor partnere, aki eddig némán, de biztosan vezette lépteit, megszólalt és beszélgettek, most először a tánc kezdete óta:
– Tanító néni, miért olyan ideges?
– Én nem vagyok ideges.
– Pedig látszik magán, hogy izgatott.
Erre ő nem felelt semmit.
– Most megengedi, hogy megcsókoljam?
– Fejezze be már ezt a butaságot!
– És ha mégis megcsókolom?
– Ne feledje, hogy akkor én is ott leszek!
– Persze, hogy ott lesz, hisz magát fogom megcsókolni.
– Azt nem hiszem!
És akkor elkapta, de ő résen volt, mindenki szeme láttára kirántotta magát a férfi öleléséből és visszaszaladt a színpadra a függöny mögé, ahol az iskola igazgatója a falu elöljáróival ünnepelte a sikert.
– Mi történt, kislány? Miért olyan feldúlt? – kezdte faggatni az igazgató –, valaki bántotta?
– Igen. A táncpartnerem erőszakkal meg akart csókolni, és én ott hagytam a terem közepén.
– Mit tett maga, meggondolatlan gyermek? Hát nem tudja, hogy faluhelyen egy férfit tánc közben faképnél hagyni súlyos következményekkel járhat?
– Akkor mégis mit kellett volna tennem? Keljek ölre vele?
– Nem lehetett volna elkerülni ezt a konfliktust, mondjuk, szép szóval?
– Nem hallgatott a szép szóra.
– Majd beszélek én a fejével. Most üljön le ide, és nyugodjon meg. Nem olyan fekete az ördög, mint amilyenre festik.
– Engem akaratom ellenére ne csókolgasson senki! De megtudhatnám, milyen következményekkel járhat, ha a férfit tánc közben a partnere faképnél hagyja?
– Azt a lányt, aki nem megy el táncolni azzal a férfival, aki felkéri, vagy partnerét faképnél hagyja a táncban, kimuzsikálják a bálból. Remélem, most megússza szárazon – kacsintott asztaltársai felé az iskola szigorú őre –, de azért máskor vigyázzon!
– Még hogy én vigyázzak! Micsoda világ ez, ahol a férfi bűneiért a nőt büntetik? – zakatolt lelkében a felháborodás.
Éjjeli két órakor ért haza. Szobájában a vaskályha már rég kihűlt, és a meleget kiszippantotta a február végi szél. Paplanjának védelmében azonban gyorsan elaludt.
Másnap, még mindig a bálban történtek hatása alatt, mindent elmesélt háziasszonyának. A bölcs asszony csak annyit fűzött hozzá: Tudni való volt, hogy ez a bolond próbálkozni fog. Remélem, most hatott a lecke.
*****
A levegőben egyre jobban érződött a tavasz csábítása, s a várva várt levelek is egyre sűrűbben érkeztek. Ő pedig mind jobban vágyott az előtte álló új életre.
Szorongó szívvel közölte házigazdáival, hogy a tavaszi vakációban hazaköltözik a városba, hogy felkészülhessen élete nagy útjára. A tanév végéig pedig majd ingázik otthonról. Gizi néni könnyeivel küszködve hallgatott, Pista bácsi meg csak ennyit mondott: Hát akkor kisasszony, sarka erre s annak is a helye!
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése