Fényes gyász(om)

Anyátlan, meg gyermek-gyászos
sóhajok hangjait viszi a szél.

Közben minden volt madárfütty,
minden nyár-sárga mosoly elmémbe halva
éget, mert mint a novemberi-vicsor,
kora sötétkor, torkon szúr, mert múlt. Nem úgy,

mint az edzetten acél-ív anyám szívén,
az éles muzsikaszó apám eres kezén,
vagy a gyógyulna-akarat, fiam angyali-bőrén,
vagy a "szép jellem", rokonaim ősi lelkén.

Látom, hallom, érzem mind... mindig.
Még ma is, és az imámtól remeg kezem,
ködbe csap, majd zokszó morog Istennel:
rendben, elviselem, de "pörlök" veled.

Te telhetetlen Messiás,
te tiszta, de fekete ruhában,
te akarat- és igazságsoroló,
te boldogságrabló, bánathozó;

kellettek neked, mondom: értem;
akaratod mégsem vigasz(om),
csak könnyet dagaszt szememben,
s lesz tudatom - naponta -, hogy már nem
csak magamért, hanem értük is
- bár képtelenül -, élni kényszerülök.
Zavar ez "útilap". Törölhetetlen.
Fájva kutatom benne értelmed,
mit mélyre vésve, gyásszal zároltál.

Igen. Igazad van, de nagyon bánom, hiszen
mit bír szavuk éke adott, most néma,
mégis sikolynak hallom... bennem öröklött.

Mondd meg hát nekik, hogy tudják...
ne, inkább én magam mondom, hogy
velem élnek tovább, míg a világ világ,
s míg céltól forrong, lelkem helytáll.
Mert nem kophat meg vénámban
a rám hagyott minta, miben
keresztek köveznek múltat,
viselve minden érzést,
nem édeni őszintén - kéken.

Nem gyújtok ma külön mécsest.
Bennem ők világom, fényem;
játékos árnyak, nyugtató képek,
ízes, tápláló, édes emlékek.

Élek. Megyek, lépek tovább, és pont.
De úgy, ahogy ők jöttek, voltak velem
- nyáron, ősszel, tavasszal, télen -,
hogy kik vannak, lássák élő szeretetem.