Ostoba Ősz

Még zöldbe öltözve ásítoznak fáim,
gyümölcsüket leverte a korai köd,
egy szilva lengedez fonnyadtan az ágon,
Uram! – ő is az életéért könyörög:
Nem régen még vágytam a nyár dalát,
vártam lehetőséget, ami boldoggá tehet,
meleget, anyám kezének tapintását,
de már nem gyógyíthat be ekkora sebet.
Szeptember végét mutatnak a hírek,
a világban ember, embert öldöss!
Gyászruhát viselek, mosolyt mímelek,
egy vagyok az árvák között.
Igazságtalan, mert aki élhetne, nem akar,
aki akarna, már nincsen,
kik békésen megférhetnének egymással
ellenségek, bosszú terhe lapul mindben.
Ostoba egy ősz, megfakult világban
megcsillan mégis egy reménysugár,
lelkemben zakatolnak emlékek,
ráérek, az est hosszú úton jár.
Éjszakáim viszont rövidülnek,
hiába a sötét, szememben fény tátong.
Ülhetnék szobámban, akár tétlen,
beérett minden, szívem nem lázong.
Ami még lesz, hát jöjjön azonnal,
Nem tarthat engem a rossz láncon:
Megbékéltem rég múltammal,
azt csak Isten kérheti tőlem számon.