Kellemes ősz

Múlnak az évek, telnek hónapok,
azt veszem észre, öregebb vagyok.
Valami megfoghatatlan mégis éltet,
ez a történet is már régiség lett.

Tudom: emlékszel azokra a napokra,
selymes hangján még most is csalogat
téged; azt is, el nem felejtetted,
ami történt - múlt -, mit sem tehetek.

Nem láthatom, ha arcod átragyogja
a hajnali égboltot, bár ha dobban
szíved még mindig érzem itt belül,
a hangulat nélküled padlóra kerül.

S mikor lehunyja szemét az ég,
nem hajthatom fejem a szép
puha párnámra veled többet,
ennyi volt - közted és köztem.

Elvitt a bús őszi szél, magával
ragadt, szemtől szemben a halállal
megszűntem létezni, görbe
kopott arcok vesznek körbe.

Bárcsak álom lett volna minden
gyönyörű pillanat, amiben hittem,
beitta magába, testem összes zugába,
nem engedi el szurkáló fullánkja.

Talán nem halt meg a remény,
fordult a kocka, nem vagy az enyém,
látom mégis a szunnyadó szikrát,
benned lelem az élet összes titkát.