A vén, és időtől lefáradt kovácsoltvas lépcsőkorlát, ha valaki úgy igazán belé kapaszkodna, hát nem tudom, mi lenne a nóta vége…
Na persze, az sem lenne mindegy, hogy hanyadik emeletről zuhanna le a tisztelt felkapaszkodó.
Mert minden felkapaszkodásnak megvan az a veszélye, hogy nagyon könnyű leesni. Hamegmár leestél, az Isten irgalmazzon neked, még rád is tapos a következő felkapaszkodó, nehogy konkurencia lehess.
Aztán bátran porladozhatsz, a pincelejáró, és a kukák között, a kutya sem fog zavarni, nem kell igyekezned, Időnként rád hullik a következő póruljárt, nem nyekken akkorát, mint hajdanán te, mert rád esik, és nem a natúr betonra. Ne vigyorogjál, ez távolról sem mindegy.
Hamar megszokod a szemét átható bűzét, elbámészkodhatsz az egerek és poloskák békés együttélésben ennivalót kereső iparkodásán, mert sietni kell, mindig több az eszkimó, mint a fóka.
Bezzeg, a szerencsésebbjének sikerül a mutatvány, bár kapaszkodás közben, ha van esze, nem fogja meg a korlátot, hanem négykézláb haladva a lépcsőfokokon, egyre feljebb és feljebb tör a cél felé.
Akik röhögnek szánalmas testhelyzetén, na und, majd ha feljutott, megbosszulja magát. Egyből takarékra állítja a légcsöveket, és megszűnik a vihogás, még azt is megbánja a röhögő, hogy a világra merészkedett.
Fent, a siker tetején, ott aztán süt a nap, lágy szellők lengedeznek, szól a győzedelmi ének, onnan nem látni a póruljártak csonthalmait a kukák mögött, onnan már minden messze van, ami volt.
Ott ácsorog, elért álmainak mámorában, haját borzolgatja a fent vagyok szele, csak átnéz az őt ünneplők feje felett.
Leordít a mélybe, „Mama, most fent vagyok?” Fent kisfiam, fent.
Csak jól kapaszkodj ott a szédítő magasságban, mert leesni, és földet érni, egy hosszú élet. Halálra unod magad, mire leérsz.
Te leszel a bezzeg, téged tanítanak az iskolákban, érted epekedik minden nő.
Elmagányosodsz, elkényelmesedsz, ha römizel például, mindig hagynak nyerni, ha leheveredsz a fűbe, nem mernek bemászni a vöröshangyák a nadrágszáradba, nem repülnek rád éhes szúnyogok.
Álmodban régi ismerősök hátba vágnak, vidáman rád-kiáltva, hogy vagy seggfej, gyere egy sörre…
Ilyenkor megrendülten, és meghatódott boldogan ébredsz, halkuló melegséggel eljegesedett szívedben, mert tartoztál valahova, ahol szerettek.
Kicsit belerokkanva zökkensz vissza mindennapi szerepedbe, mert ott már van kemény elvárás, nincs helye semmiféle érzelemnek.
Szépen megöregszel, kiszállsz a taposómalomból, jómódú nyugdíjas leszel. Messziről nézed a parkban sakkozó többieket, téged nem hívnak, mert azok nem nyugállományú felkapaszkodottak.
Átlépett rajtad a történelem.
Aztán jönnek érted, és csendes örömmel kelsz útnak, tudván, hogy az megy majd a többiekért is, a sakkozókért, az élelmiszerbolt eladóiért, és az öreg utcaseprőért is. Egyenlő vagy az egyenlőkkel, nincs kivételezés, tehát közéjük tartozol, mert te is csak egy ember vagy.
Ahogy távolodsz a világtól, visszanézve onnan fentről, sok éve, először érzel valami melegséget a lelkedben.
Na persze, az sem lenne mindegy, hogy hanyadik emeletről zuhanna le a tisztelt felkapaszkodó.
Mert minden felkapaszkodásnak megvan az a veszélye, hogy nagyon könnyű leesni. Hamegmár leestél, az Isten irgalmazzon neked, még rád is tapos a következő felkapaszkodó, nehogy konkurencia lehess.
Aztán bátran porladozhatsz, a pincelejáró, és a kukák között, a kutya sem fog zavarni, nem kell igyekezned, Időnként rád hullik a következő póruljárt, nem nyekken akkorát, mint hajdanán te, mert rád esik, és nem a natúr betonra. Ne vigyorogjál, ez távolról sem mindegy.
Hamar megszokod a szemét átható bűzét, elbámészkodhatsz az egerek és poloskák békés együttélésben ennivalót kereső iparkodásán, mert sietni kell, mindig több az eszkimó, mint a fóka.
Bezzeg, a szerencsésebbjének sikerül a mutatvány, bár kapaszkodás közben, ha van esze, nem fogja meg a korlátot, hanem négykézláb haladva a lépcsőfokokon, egyre feljebb és feljebb tör a cél felé.
Akik röhögnek szánalmas testhelyzetén, na und, majd ha feljutott, megbosszulja magát. Egyből takarékra állítja a légcsöveket, és megszűnik a vihogás, még azt is megbánja a röhögő, hogy a világra merészkedett.
Fent, a siker tetején, ott aztán süt a nap, lágy szellők lengedeznek, szól a győzedelmi ének, onnan nem látni a póruljártak csonthalmait a kukák mögött, onnan már minden messze van, ami volt.
Ott ácsorog, elért álmainak mámorában, haját borzolgatja a fent vagyok szele, csak átnéz az őt ünneplők feje felett.
Leordít a mélybe, „Mama, most fent vagyok?” Fent kisfiam, fent.
Csak jól kapaszkodj ott a szédítő magasságban, mert leesni, és földet érni, egy hosszú élet. Halálra unod magad, mire leérsz.
Te leszel a bezzeg, téged tanítanak az iskolákban, érted epekedik minden nő.
Elmagányosodsz, elkényelmesedsz, ha römizel például, mindig hagynak nyerni, ha leheveredsz a fűbe, nem mernek bemászni a vöröshangyák a nadrágszáradba, nem repülnek rád éhes szúnyogok.
Álmodban régi ismerősök hátba vágnak, vidáman rád-kiáltva, hogy vagy seggfej, gyere egy sörre…
Ilyenkor megrendülten, és meghatódott boldogan ébredsz, halkuló melegséggel eljegesedett szívedben, mert tartoztál valahova, ahol szerettek.
Kicsit belerokkanva zökkensz vissza mindennapi szerepedbe, mert ott már van kemény elvárás, nincs helye semmiféle érzelemnek.
Szépen megöregszel, kiszállsz a taposómalomból, jómódú nyugdíjas leszel. Messziről nézed a parkban sakkozó többieket, téged nem hívnak, mert azok nem nyugállományú felkapaszkodottak.
Átlépett rajtad a történelem.
Aztán jönnek érted, és csendes örömmel kelsz útnak, tudván, hogy az megy majd a többiekért is, a sakkozókért, az élelmiszerbolt eladóiért, és az öreg utcaseprőért is. Egyenlő vagy az egyenlőkkel, nincs kivételezés, tehát közéjük tartozol, mert te is csak egy ember vagy.
Ahogy távolodsz a világtól, visszanézve onnan fentről, sok éve, először érzel valami melegséget a lelkedben.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése