Sűrű szürkeség gomolygott a városka fölött, az árusok mogorván rakodtak a piactéren, dühödt szitkozódás, fájdalmas kutyavonítás keveredett a Zoltika asztal alóli kipiszkálásával.
A kisváros bolondja volt ő, amolyan jámbor félnótás. Szállást, ételt biztosított neki a helyi tanács, de ő jobban szeretett a piaci asztal alatt aludni. Amint a hideg harapása enyhült, ki-kimaradt a szállóról, s éjszakára odafészkelte be magát. A rend őrei, a piac fenntartói próbálták jobb belátásra bírni, hogy megfázik, beteg lesz itt, maradjon bent a födél alatt, a jó melegben, de Zoltika csak bámult rájuk bamba szelídséggel, vigyorgott megértően, bólogatott beleegyezően, és ott maradt az asztal alatt. Nem mentek vele semmire, így aztán nem is zaklatták szegényt, elég neki az ő baja, hisz nagy testében visszamaradt kisgyerek lakozott.
Ahogy kialudt a nap, s elnéptelenedett a piactér, hintázó billegőn megérkezett Zoltika, nyomában battyogott elmaradhatatlan társa, a korcskuvasz. Valaha barna színű, koszos-foltos lódenkabátját akkurátusan leterítette a földre, kis motyóját feje alá gyűrte, s édesdeden elaludt az ártatlanok nyugalmával, a kutya - fejét ráhajtva - úgyszintén.
Hogy hány éves Zoltika, azt pontosan senki se tudta, bármennyi lehetett úgy negyventől hatvanig. Enyhén kopaszodott, kerek arcából jóságos apró szemekkel bámult a világra, nadrágját toldozott madzag fogta, de az minduntalan lecsúszott róla, így állandó kísérő mozdulatává vált annak felráncigálása. Kiskabátját egy fejjel alacsonyabb emberre szabhatták valaha, kivillant alóla domborodó pocakja, cafatokban lógó ingének se volt már haszna. De őt ez egy cseppet sem zavarta. Hiába adtak rá jobb ruhát a menhelyen, a régihez nyüszítve ragaszkodott, belecsimpaszkodva szorította magához, nem lehetett elvenni tőle. Így aztán hamar visszakerültek rá az elnyűtt ruhadarabok. Bakancsait rendszerint fordítva húzta, a balt a jobba, a jobbot a balba, cipőfőzőit nem kötötte össze, így vált járása billegően csoszogóssá.
Rokonszenvet váltott ki a városka lakóiból, ám ha hozzá szóltak, szégyenlősen hallgatott, vigyorgott, egyetlen válasza ’’hopá, prücski ’’ volt. Ezt azonban oly kedves kisfiúsan motyogta a nagydarab ember, hogy nem lehetett nem kedvelni őt. A gyerekek már messziről kiáltozták neki a hopá prücskit, de ha közel ment hozzá egy - egy gézengúz, Zoltika kezeit a fejére kulcsolva, összegörnyedve nyüszített.
Az óriás rettegett a gyerekektől. Mindig került valaki ekkor, s elzavarta a komiszkodó, vagy csak kíváncsi gyermekeket. Zoltika ilyenkor hálásan motyogta köszönő hopá prücskijét.
Amint felkecmergett fekvőhelyéről, fogta kis motyóját, becsoszogott a közeli tejüzletbe, elszürcsölte a neki járó tejet, elmajszolta zsömléjét, hálásan pislogva érte az elárusító felé, s fordult is ki az ajtón, az autóbusz állomásra vette az irányt, nyomában a korcs. Ott meg sorban felkapaszkodott a falvakra induló, még várakozó buszokra, illemtudóan kezébe vette kucsmáját, imaszerűen egyik kezét a másikra téve, megköszörülte hangját, s énekelni kezdett.
’’ Fel - fel vitézek a csatára,
a szent szabadság oltalmára,
büszkén kiáltja mama délbe,
gyertek,gyerekek, ebédre - ebédre,’’ majd megtoldotta ’’vacsorázni is lehet.’’
Szépen csengő, meleg hangon kacskaringózta minden alkalommal ugyanazt a szöveget és dallamot!
Bár ez a fura dalocska jelezte, hogy tudna beszélni, e szövegen s a hopá prücskin kívül soha nem hallotta senki őt másképp megszólalni.
Talán csak ennyire futotta sérült elméje! Ki tudhatja azt?
Aztán végigbillegett az utasok között kérőn tartva feléjük kucsmáját. Az utasok – általában ugyanazok a városba bejáró munkások – megszokták őt már, dobtak is kevéske aprópénzt a sapkájába ki szánalomból, ki megszokásból, amit ő bólintással nyugtázott, néha még el is mormolta a hopá, prücskijét.
Fújhatott szél, eshetett eső, hó, tűzhetett a nap, Zoltikát nem riasztotta el semmi ettől a munkájától. Sokféle szóbeszéd keringett arról, hogy mit csinál a pénzzel. De ez is találgatás maradt és örök titok, akárcsak maga, a kedves félnótás.
Aztán egy nap nem jött Zoltika, másnap már várták az utasok, harmadnap meg nyugtalankodni kezdtek. Hol lehet, miért nem jön Zoltika? De senki nem tudott róla semmi bizonyosat. Aztán kósza hírek kezdtek terjedni róla, hogy meghalt szegény bolond, el is temették a köztemető szélében. Jobban járt, nyugodjék békében nyugtalan lelke, mondogatták az emberek.
A feledés hamar elfödte emlékét, csak a koszos korcs aludt még sokáig megszokott helyükön, a piaci asztal alatt.
Kép: net, A bolond a tarotkártyán
A kisváros bolondja volt ő, amolyan jámbor félnótás. Szállást, ételt biztosított neki a helyi tanács, de ő jobban szeretett a piaci asztal alatt aludni. Amint a hideg harapása enyhült, ki-kimaradt a szállóról, s éjszakára odafészkelte be magát. A rend őrei, a piac fenntartói próbálták jobb belátásra bírni, hogy megfázik, beteg lesz itt, maradjon bent a födél alatt, a jó melegben, de Zoltika csak bámult rájuk bamba szelídséggel, vigyorgott megértően, bólogatott beleegyezően, és ott maradt az asztal alatt. Nem mentek vele semmire, így aztán nem is zaklatták szegényt, elég neki az ő baja, hisz nagy testében visszamaradt kisgyerek lakozott.
Ahogy kialudt a nap, s elnéptelenedett a piactér, hintázó billegőn megérkezett Zoltika, nyomában battyogott elmaradhatatlan társa, a korcskuvasz. Valaha barna színű, koszos-foltos lódenkabátját akkurátusan leterítette a földre, kis motyóját feje alá gyűrte, s édesdeden elaludt az ártatlanok nyugalmával, a kutya - fejét ráhajtva - úgyszintén.
Hogy hány éves Zoltika, azt pontosan senki se tudta, bármennyi lehetett úgy negyventől hatvanig. Enyhén kopaszodott, kerek arcából jóságos apró szemekkel bámult a világra, nadrágját toldozott madzag fogta, de az minduntalan lecsúszott róla, így állandó kísérő mozdulatává vált annak felráncigálása. Kiskabátját egy fejjel alacsonyabb emberre szabhatták valaha, kivillant alóla domborodó pocakja, cafatokban lógó ingének se volt már haszna. De őt ez egy cseppet sem zavarta. Hiába adtak rá jobb ruhát a menhelyen, a régihez nyüszítve ragaszkodott, belecsimpaszkodva szorította magához, nem lehetett elvenni tőle. Így aztán hamar visszakerültek rá az elnyűtt ruhadarabok. Bakancsait rendszerint fordítva húzta, a balt a jobba, a jobbot a balba, cipőfőzőit nem kötötte össze, így vált járása billegően csoszogóssá.
Rokonszenvet váltott ki a városka lakóiból, ám ha hozzá szóltak, szégyenlősen hallgatott, vigyorgott, egyetlen válasza ’’hopá, prücski ’’ volt. Ezt azonban oly kedves kisfiúsan motyogta a nagydarab ember, hogy nem lehetett nem kedvelni őt. A gyerekek már messziről kiáltozták neki a hopá prücskit, de ha közel ment hozzá egy - egy gézengúz, Zoltika kezeit a fejére kulcsolva, összegörnyedve nyüszített.
Az óriás rettegett a gyerekektől. Mindig került valaki ekkor, s elzavarta a komiszkodó, vagy csak kíváncsi gyermekeket. Zoltika ilyenkor hálásan motyogta köszönő hopá prücskijét.
Amint felkecmergett fekvőhelyéről, fogta kis motyóját, becsoszogott a közeli tejüzletbe, elszürcsölte a neki járó tejet, elmajszolta zsömléjét, hálásan pislogva érte az elárusító felé, s fordult is ki az ajtón, az autóbusz állomásra vette az irányt, nyomában a korcs. Ott meg sorban felkapaszkodott a falvakra induló, még várakozó buszokra, illemtudóan kezébe vette kucsmáját, imaszerűen egyik kezét a másikra téve, megköszörülte hangját, s énekelni kezdett.
’’ Fel - fel vitézek a csatára,
a szent szabadság oltalmára,
büszkén kiáltja mama délbe,
gyertek,gyerekek, ebédre - ebédre,’’ majd megtoldotta ’’vacsorázni is lehet.’’
Szépen csengő, meleg hangon kacskaringózta minden alkalommal ugyanazt a szöveget és dallamot!
Bár ez a fura dalocska jelezte, hogy tudna beszélni, e szövegen s a hopá prücskin kívül soha nem hallotta senki őt másképp megszólalni.
Talán csak ennyire futotta sérült elméje! Ki tudhatja azt?
Aztán végigbillegett az utasok között kérőn tartva feléjük kucsmáját. Az utasok – általában ugyanazok a városba bejáró munkások – megszokták őt már, dobtak is kevéske aprópénzt a sapkájába ki szánalomból, ki megszokásból, amit ő bólintással nyugtázott, néha még el is mormolta a hopá, prücskijét.
Fújhatott szél, eshetett eső, hó, tűzhetett a nap, Zoltikát nem riasztotta el semmi ettől a munkájától. Sokféle szóbeszéd keringett arról, hogy mit csinál a pénzzel. De ez is találgatás maradt és örök titok, akárcsak maga, a kedves félnótás.
Aztán egy nap nem jött Zoltika, másnap már várták az utasok, harmadnap meg nyugtalankodni kezdtek. Hol lehet, miért nem jön Zoltika? De senki nem tudott róla semmi bizonyosat. Aztán kósza hírek kezdtek terjedni róla, hogy meghalt szegény bolond, el is temették a köztemető szélében. Jobban járt, nyugodjék békében nyugtalan lelke, mondogatták az emberek.
A feledés hamar elfödte emlékét, csak a koszos korcs aludt még sokáig megszokott helyükön, a piaci asztal alatt.
Kép: net, A bolond a tarotkártyán
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése