Nézd a kezeimet…

Kivénhedt nyárfa susog
fejem fölött, rajta  apró madár fújja
rekedt hangon ismeretlen dalát.
Élvezem csupasz ágának remegését,
utolsó levelét is ellopta a fagyhalál.
A ma szép, s hogy mi lesz holnap:
nem számít, a természet meztelen bájában
marad az emlék, és ez a langyos fuvallat
arcomba fújja összetört hajamat.
Muskátlim virágba borultan vár,
még lélegzik, még hisz, még remél,
még emlékeiben él a nyár.

Istenem, ez mégis olyan hideg,
nézd a kezeimet…

Már megint veszekszenek verebeim,
bosszantanak hangos csivitelésükkel.
Néha haragszom rájuk, máskor nem…
Nekik magasság, mélység nem fegyverük,
zsibongnak, hangjukkal vernek lármát,
jelzik,  hogy élnek, hogy vannak…
Szeretem őket, hisz el nem hagynak,
maradnak akkor is, mikor más nem.
Lehet az idő kegyes, vagy mostoha,
jázminomba rakott fészkük mindig népes,
a tél sem pusztítja el őket,
túlél mindent a korcs, nem igényes.

Istenem, ez mégis olyan hideg,
nézd a kezeimet…

Az est ráül fénytelen lépcsőmre,
apró foltot váj szívemben az Idő,
csak egy árnyék leng körbe, violafelhő.
Megfakult emlékek rózsám aszott ágán,
úgy tűnnek a percek, akár múltam,
virág voltam, s most idegen tövis.
Add hát kezedet, simogassam akár a szél,
egymásra maradtunk, látod:
anyánk többet nem mesél.
Keserves dalát szívemben őrzöm,
émelygős fájdalommal jár az ősz,
nyálas fonala előttem libeg…

Istenem, ez olyan nagyon hideg,
nézd a kezeimet…

A világ hegyi patak, elfolyik,
mi is volt az értelme:
kezemben egy teásbögre,
tálcán némi péksütemény,
ajkam, mintha szivacsból volna,
s rajta minden szó fennakadna,
mert teste az összeset elnyeli.
Cél már csak a mosoly igazítása,
rá kell varrni újra arcomra,
harcomra nem derülhet fény.
Gondolatok cikáznak, mind egy…
Vajon, odafent dereng:

Istenem, ez olyan nagyon hideg,
nézd a kezeimet…

(Illusztráció: saját festmény)