Nincs bú a sebben

Ölelő hajnal
álmosan csókol,
hajamba borzol,
majd tovább oson,
rebbenő pillám
nyújtózik éppen,
korai imám
meglapul csendben
gyűrt vánkoson.
Gyönge verőfény
arcomra hímez
szelíd mosolyt,
és némi bájt,
ráncokban megbújt
gondom elűzi ,
finom rajzzá lesz
a szarkaláb.
Hajnalpír rózsa
szirmát már bontja,
illata lebben,
lelkemig ér,
tüske ha szúr is
nincs bú a sebben,
hiába cseppen
földre a vér.