Darázs udvarol, járja nászát,
pergő pollenben gyönyörű színek!
Virág bontja kék sziromágyát,
magába öleli örök dísznek.
Tavasz! Ötvenen túl is öröm:
szeplős diák kerget fehér lepkét.
Elhaló lelkében jégözön,
papírra tűzte törékeny testét.
Titokzatos kalács már a hold,
fájó éjvilágáról szól ajkam,
szerelemre ármányból varrt folt:
büntetése tűz, hiába adtam
elég, mielőtt jóvá válna.
Öröknek vélt idő, mind elmúlhat,
hamujának pernyéje szállhat,
az ígéret kudarcra nem juthat!
Merem kimondani hangosan,
hogy csak a szív tud ilyet beszélni!
Isten éneke bánatomban,
nem akar az ember újra remélni:
Testem hánykolódik. Agyamba'
filmként peregnek elmúlt életek...
Hány tavasz vitt végtelen táncba:
nem tudom, szélben elszórt énekek.
(Illusztráció: saját festmény)
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése