1. rész
Egyszer csak elfogytak a sorok.
Akképpen, ahogy a tiszta szesz elillan az üveg száján, nem hagyva illatot se, csak a cseppjéért könyörgő vágyat, emlékét, mely duhajjá, bátorrá tette azt, ki élt vele, mint ahogy mámorosan biztossá is. Nem maradt folytatás, a folyamatosság bizonyossága megszakadt.
Összeomlott az identitásért folyó küzdelemben,- megőrizni örökségünk, mely egyedül jövőnk záloga- ezt hajtogatta egyre elkeseredettebben, amikor az azt kísérő győzedelmes érzés elhagyta, és az erezett fapultra borult sírva.
Az üvegbe lehetetlen volt immár visszateremteni minden örömök, szellemi hajtóerők és alkotókedv forrását, ámbár álom és ébrenlét határán visszakívánkozott egy beteg ingerben, fájdalom közepette, de az az önfeledt nap elmúlt. A tegnapi világos és összefüggő gondolatok mára értelmetlen, üresen kongó frázisokká lettek, mintha nem is ugyanabban az emberben játszódtak volna le.
F. nehezen összeszedte magát, és görnyedten felkelt matracos ágyából, a tükörhöz támolygott, miközben forgott vele a világ. Mint egy börtönviselt- gondolta, amint szürke-kék sávos pizsamáját szemügyre véve tekintete találkozott annak a nyomorult másik delíriumosnak pillantásával. Két kezével véreres szemei alatt meghúzta a bőrt, ápolatlan, borostás arcán a táskák így még mélyebbnek tetszettek. Forgott vele a szoba. Ki kellett mennie a WC-re, csak ott hányt bele a kagylóba, reszkető gyomra ismerősen engedelmeskedett az akaratlan ingernek.
F. otthona leginkább egy elhanyagolt legénylakáshoz hasonlított, mely a rohamokban támadó rendcsinálási kényszere ellenére sosem bírt eljutni a „lakás” megkülönböztető jelző kiérdemléséig. Nem mintha igénytelennek tartotta volna magát, vagy más őt, ugyanis munkahelyén nem tűnt fel semmilyen krónikus, vagy aberrált szeszély, melyből munkatársai gyanút foghattak volna, próbálkozásai mégsem vezettek sikerre, talán belefáradt, hogy újra és újra megjelenik a szennyes, a kosz, az elmosogatni való, és hogy ez a körforgás nem ér véget. De hozzájárult az az eredendő rendszertelenség is, mely megnyilvánult hol, úgy, mint meglóduló vonat, mely eltakarította az útjából az akadályt, máskor meg időtlen ideig egy mellékvágányon állóként, hogy tetején fészket is rakhatott a madár. Magának sem merte bevallani, hogy hangulatember lett, és ahogy öregedett, úgy törtek rá mind jobban régi, elfojtott érzelmei.
Nincs szükség rá, hogy leírjuk F. életkörülményeit ennél szabatosabban, aki élt már lerobbant környéken, többlakásos, panel társasházban, jól ismerheti a viszonyokat, aki meg nem, annak nincs szükség élénk fantáziára ahhoz, hogy legrosszabb vízióit nyugodtan rávetíthesse.
Így ez a szombati reggel sem ígért volna többet, sem bíztatott volna kevesebbel, mint ami F. számára elérhető volt: kényelmesen megreggelizni és a háztartást hagyni minél későbbre, hogy az ablak elé húzva olvasófotelét, belégubózva átadhassa magát a szeptemberi, erőtlen Nap bársonyos cirógatásának. Az ilyen tétlen órák alatt gyakran bejárta élete korábbi helyszíneit, és eseményeit, barangolásai közben főként szerelmei mozdulatait, nevetéseit, pillantásaikat igyekezett felidézni. Volt, hogy messzebbre, gyermekkoráig visszanyúlt, vagy felnőttkora egyes sikeresebb mozzanatai villantak fel előtte, más dolgok különösebben nem hagytak mély nyomot, amire érdemes lett volna.
A szokásaival ellentétben most mégsem a fotelben helyezkedett el, hanem nyögve visszadőlt a viseltes, átizzadt ágyba. Rugói közül néhány eltörhetett, mert itt-ott szinte elsüllyedt, máshol meg rendellenesen nyomta. Egy tea jól esett volna, csakhogy nem volt kitől kérnie, és már kedve sem volt újra felkelni, hogy a bádogszamovárt odategye a gázos sparheltre.
Megpróbált visszaemlékezni, végül hogy is talált haza, még annál is rejtélyesebbnek tűnt, hogy került hálóruhában az ágyba, mert ilyen esetekben mértéktelenül, önkívületig itta magát, mintha nem lenne több másnap. Pedig mindig volt, és ez a mai különösen fájt.
2. rész
Tegyük hozzá, hogy F. nem volt alkoholista, épp ezért viselte meg ez a könnyebb tivornya is.
Délelőtt szinte jókedvvel gondolt az őszre, az ablaka előtt felkavart levelek örvénylettek, és szélrohamok tépázták a nemrég ültetett csemeték lombját, a csipkelődő verebeket lesodorta az ágakról, szóval minden a legnagyobb rendben zajlott. Tollával a szájában elmerengett valami apróságon, az irodában többnyire egyedül foglalatoskodott.
Z., az egyik művezető érkezett, hangosan, harsányan, bakancsáról még folyosón megtett húsz méternyi utat követően is darabokban vált le a törmelékes föld. Otthonosan mozgott a félig kész, agyag- és sárlavinákkal öntött építési anyagban, viszont nehezen szokta ezt simára csiszolt tükörmárványt, melyre a kényszer hajtotta rá. Csak úgy bejött az irodahelyiségbe és minden átmenet nélkül a tárgyra tért:
-Te, add már oda a négynek a vébé falzsalu terveit, mert az ácsok már egy órája megjöttek, és nincs mit…
-Szevasz, Z., kérsz valamit? Na jó!- szakította félbe kissé emelkedettebb, majdnem ingerült hangon F. –Csinálok egy másolatot, ugyan nem tudom az hova lett, amit a konténerbe kiküldtem, Klárikánál is kell lennie egy példánynak, mi a búbánatért engem talál meg mindig az építésvezetőség?- azután magába fojtva további indulatát visszakérdezett:-elég lesz egy? Nyomtatni kell, 10 perc.
-Elég, elég- hümmögött Z. és leseperve a problémát hozzátette: azért siessél már vele! Majd visszajövök érte.
Z. és F. kapcsolata ki is merült a kölcsönös kiszolgáltatottság és egymásra utaltság vegyesen szürke tónusaiban, Mindketten ugyanazon projekt ingyenélőiként egymást szorongatva és instruálva, igények és lehetőségek kereszttüzében.
Ez a hónap sem különbözött az évek óta hasonlóan lezajló hónapoktól, a maga év vége előtti fejetlenségével, mert persze a szerkezetépítés nem várhat karácsonyig, sokba kerülne a téliesítés és főleg értelmetlen költség. Az ütemterv szerint már a falazásoknak kellene folyniuk. A kiviteli tervek átadása is csúszott, de az organizáció még jobban. Így érthető, hogy a projektvezető szentségel, az épvez, mint hajcsár üti-vágja jórészt szintén csúszásban levő, kifizetetlen alvállalkozóit, akik jogosan mutogatnak a teljesítés elszámolásokra és igyekeznek kibújni az újabb feladatok alól.
Bár kellemesen bizsergető kihívást jelentett, F. már belefáradt az ugyanúgy, rendre ismétlődő szervezetlenség okozta ügyek kigabalyításába, feladatai precíz és maradéktalan megoldásán túl nem akart jobban belefolyni a cég életébe, ám ez gyakran, saját munkájának megkönnyítése végett is egyszerűen lehetetlennek tűnt. F. nem rendelkezett azokkal a jogosítványokkal, melyek fölé rendelhették volna bizonyos munkatársaknak, vagy döntési jogkörrel látták volna el, ezért igyekezett e dolgok mélységének egyedüli ismerőjeként és elintézőjeként pótolhatatlanná válni –egyenlőre sikerrel. Mint megbízhatóra, rendszerint rábíztak sok, alacsonyszintű, mégis szükséges részfeladatot, melyeket jól automatizálva elég gyors munkaerő benyomását tudta kelteni, miközben maradt ideje további titkos, elmés kis optimalizálások fejlesztésre, valamint más szenvedélyeire.
Z. pedig nem is akart pozíciójánál magasabbra látni, mint egy engedelmes munkagép, végrehajtotta feladatát és közben kifacsarta alárendeltjeiből a teljesítményt. F. azonban nem tartozott alá, és e felemás helyzet sunyi bratyizásra késztette Z.-t, mivel képtelen lett volna akár barátjaként elképzelni a visszahúzódó, mogorva irodistát. És valahol ez viszont is így volt, legfeljebb társult némi lenézéssel is.
De ne gondoljuk, hogy más irodabelivel könnyebben boldogult, hozzáértését elismerték, de megragadták az alkalmat, hogy éreztessék fölényüket, például a pénzügyi csoportból, akik ugye előteremtették a tejre-kenyérre valót (legalábbis ez a képzet gyötörte őket), kis megjegyzések, szúrka-piszka, elejtett félmondatok, finom hanglejtések sejtették -sohasem egyértelműsítve- e magabiztosságot, az esetlegesség ott lebegett a fejek felett.
F. körül egyre gyorsuló módon változott a környezet. Bár jómaga ragaszkodott kivívott állandóságához, közeledett valami félelmetesség, hogy berendezett nyugalmának vége szakad.
Egyszer csak elfogytak a sorok.
Akképpen, ahogy a tiszta szesz elillan az üveg száján, nem hagyva illatot se, csak a cseppjéért könyörgő vágyat, emlékét, mely duhajjá, bátorrá tette azt, ki élt vele, mint ahogy mámorosan biztossá is. Nem maradt folytatás, a folyamatosság bizonyossága megszakadt.
Összeomlott az identitásért folyó küzdelemben,- megőrizni örökségünk, mely egyedül jövőnk záloga- ezt hajtogatta egyre elkeseredettebben, amikor az azt kísérő győzedelmes érzés elhagyta, és az erezett fapultra borult sírva.
Az üvegbe lehetetlen volt immár visszateremteni minden örömök, szellemi hajtóerők és alkotókedv forrását, ámbár álom és ébrenlét határán visszakívánkozott egy beteg ingerben, fájdalom közepette, de az az önfeledt nap elmúlt. A tegnapi világos és összefüggő gondolatok mára értelmetlen, üresen kongó frázisokká lettek, mintha nem is ugyanabban az emberben játszódtak volna le.
F. nehezen összeszedte magát, és görnyedten felkelt matracos ágyából, a tükörhöz támolygott, miközben forgott vele a világ. Mint egy börtönviselt- gondolta, amint szürke-kék sávos pizsamáját szemügyre véve tekintete találkozott annak a nyomorult másik delíriumosnak pillantásával. Két kezével véreres szemei alatt meghúzta a bőrt, ápolatlan, borostás arcán a táskák így még mélyebbnek tetszettek. Forgott vele a szoba. Ki kellett mennie a WC-re, csak ott hányt bele a kagylóba, reszkető gyomra ismerősen engedelmeskedett az akaratlan ingernek.
F. otthona leginkább egy elhanyagolt legénylakáshoz hasonlított, mely a rohamokban támadó rendcsinálási kényszere ellenére sosem bírt eljutni a „lakás” megkülönböztető jelző kiérdemléséig. Nem mintha igénytelennek tartotta volna magát, vagy más őt, ugyanis munkahelyén nem tűnt fel semmilyen krónikus, vagy aberrált szeszély, melyből munkatársai gyanút foghattak volna, próbálkozásai mégsem vezettek sikerre, talán belefáradt, hogy újra és újra megjelenik a szennyes, a kosz, az elmosogatni való, és hogy ez a körforgás nem ér véget. De hozzájárult az az eredendő rendszertelenség is, mely megnyilvánult hol, úgy, mint meglóduló vonat, mely eltakarította az útjából az akadályt, máskor meg időtlen ideig egy mellékvágányon állóként, hogy tetején fészket is rakhatott a madár. Magának sem merte bevallani, hogy hangulatember lett, és ahogy öregedett, úgy törtek rá mind jobban régi, elfojtott érzelmei.
Nincs szükség rá, hogy leírjuk F. életkörülményeit ennél szabatosabban, aki élt már lerobbant környéken, többlakásos, panel társasházban, jól ismerheti a viszonyokat, aki meg nem, annak nincs szükség élénk fantáziára ahhoz, hogy legrosszabb vízióit nyugodtan rávetíthesse.
Így ez a szombati reggel sem ígért volna többet, sem bíztatott volna kevesebbel, mint ami F. számára elérhető volt: kényelmesen megreggelizni és a háztartást hagyni minél későbbre, hogy az ablak elé húzva olvasófotelét, belégubózva átadhassa magát a szeptemberi, erőtlen Nap bársonyos cirógatásának. Az ilyen tétlen órák alatt gyakran bejárta élete korábbi helyszíneit, és eseményeit, barangolásai közben főként szerelmei mozdulatait, nevetéseit, pillantásaikat igyekezett felidézni. Volt, hogy messzebbre, gyermekkoráig visszanyúlt, vagy felnőttkora egyes sikeresebb mozzanatai villantak fel előtte, más dolgok különösebben nem hagytak mély nyomot, amire érdemes lett volna.
A szokásaival ellentétben most mégsem a fotelben helyezkedett el, hanem nyögve visszadőlt a viseltes, átizzadt ágyba. Rugói közül néhány eltörhetett, mert itt-ott szinte elsüllyedt, máshol meg rendellenesen nyomta. Egy tea jól esett volna, csakhogy nem volt kitől kérnie, és már kedve sem volt újra felkelni, hogy a bádogszamovárt odategye a gázos sparheltre.
Megpróbált visszaemlékezni, végül hogy is talált haza, még annál is rejtélyesebbnek tűnt, hogy került hálóruhában az ágyba, mert ilyen esetekben mértéktelenül, önkívületig itta magát, mintha nem lenne több másnap. Pedig mindig volt, és ez a mai különösen fájt.
2. rész
Tegyük hozzá, hogy F. nem volt alkoholista, épp ezért viselte meg ez a könnyebb tivornya is.
Délelőtt szinte jókedvvel gondolt az őszre, az ablaka előtt felkavart levelek örvénylettek, és szélrohamok tépázták a nemrég ültetett csemeték lombját, a csipkelődő verebeket lesodorta az ágakról, szóval minden a legnagyobb rendben zajlott. Tollával a szájában elmerengett valami apróságon, az irodában többnyire egyedül foglalatoskodott.
Z., az egyik művezető érkezett, hangosan, harsányan, bakancsáról még folyosón megtett húsz méternyi utat követően is darabokban vált le a törmelékes föld. Otthonosan mozgott a félig kész, agyag- és sárlavinákkal öntött építési anyagban, viszont nehezen szokta ezt simára csiszolt tükörmárványt, melyre a kényszer hajtotta rá. Csak úgy bejött az irodahelyiségbe és minden átmenet nélkül a tárgyra tért:
-Te, add már oda a négynek a vébé falzsalu terveit, mert az ácsok már egy órája megjöttek, és nincs mit…
-Szevasz, Z., kérsz valamit? Na jó!- szakította félbe kissé emelkedettebb, majdnem ingerült hangon F. –Csinálok egy másolatot, ugyan nem tudom az hova lett, amit a konténerbe kiküldtem, Klárikánál is kell lennie egy példánynak, mi a búbánatért engem talál meg mindig az építésvezetőség?- azután magába fojtva további indulatát visszakérdezett:-elég lesz egy? Nyomtatni kell, 10 perc.
-Elég, elég- hümmögött Z. és leseperve a problémát hozzátette: azért siessél már vele! Majd visszajövök érte.
Z. és F. kapcsolata ki is merült a kölcsönös kiszolgáltatottság és egymásra utaltság vegyesen szürke tónusaiban, Mindketten ugyanazon projekt ingyenélőiként egymást szorongatva és instruálva, igények és lehetőségek kereszttüzében.
Ez a hónap sem különbözött az évek óta hasonlóan lezajló hónapoktól, a maga év vége előtti fejetlenségével, mert persze a szerkezetépítés nem várhat karácsonyig, sokba kerülne a téliesítés és főleg értelmetlen költség. Az ütemterv szerint már a falazásoknak kellene folyniuk. A kiviteli tervek átadása is csúszott, de az organizáció még jobban. Így érthető, hogy a projektvezető szentségel, az épvez, mint hajcsár üti-vágja jórészt szintén csúszásban levő, kifizetetlen alvállalkozóit, akik jogosan mutogatnak a teljesítés elszámolásokra és igyekeznek kibújni az újabb feladatok alól.
Bár kellemesen bizsergető kihívást jelentett, F. már belefáradt az ugyanúgy, rendre ismétlődő szervezetlenség okozta ügyek kigabalyításába, feladatai precíz és maradéktalan megoldásán túl nem akart jobban belefolyni a cég életébe, ám ez gyakran, saját munkájának megkönnyítése végett is egyszerűen lehetetlennek tűnt. F. nem rendelkezett azokkal a jogosítványokkal, melyek fölé rendelhették volna bizonyos munkatársaknak, vagy döntési jogkörrel látták volna el, ezért igyekezett e dolgok mélységének egyedüli ismerőjeként és elintézőjeként pótolhatatlanná válni –egyenlőre sikerrel. Mint megbízhatóra, rendszerint rábíztak sok, alacsonyszintű, mégis szükséges részfeladatot, melyeket jól automatizálva elég gyors munkaerő benyomását tudta kelteni, miközben maradt ideje további titkos, elmés kis optimalizálások fejlesztésre, valamint más szenvedélyeire.
Z. pedig nem is akart pozíciójánál magasabbra látni, mint egy engedelmes munkagép, végrehajtotta feladatát és közben kifacsarta alárendeltjeiből a teljesítményt. F. azonban nem tartozott alá, és e felemás helyzet sunyi bratyizásra késztette Z.-t, mivel képtelen lett volna akár barátjaként elképzelni a visszahúzódó, mogorva irodistát. És valahol ez viszont is így volt, legfeljebb társult némi lenézéssel is.
De ne gondoljuk, hogy más irodabelivel könnyebben boldogult, hozzáértését elismerték, de megragadták az alkalmat, hogy éreztessék fölényüket, például a pénzügyi csoportból, akik ugye előteremtették a tejre-kenyérre valót (legalábbis ez a képzet gyötörte őket), kis megjegyzések, szúrka-piszka, elejtett félmondatok, finom hanglejtések sejtették -sohasem egyértelműsítve- e magabiztosságot, az esetlegesség ott lebegett a fejek felett.
F. körül egyre gyorsuló módon változott a környezet. Bár jómaga ragaszkodott kivívott állandóságához, közeledett valami félelmetesség, hogy berendezett nyugalmának vége szakad.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése