3. rész
Éppen Klárika, aki az események végkimenetelének tekintetében legkevésbé volt differens, indította be az utólag mindent megváltoztató láncreakciót.
Adószakértő vendégek vendégeskedtek a Hatóságtól a legmagasabb szintű vezetőség körében, s mint jó szimatú szakemberek egyúttal fel is mérték a vállalat pénzügyi hajlandóságát, és egy zsíros megállapítás eltussolása esetén százalékuk alapjául esetleg számításba vehető bruttó jövedelem léptékét. Kis, mozgékony patkányszemük, ami nem illett tokás, hájasra hízott fejükhöz, legalábbis erre engedett következtetni.
Kedélyesen kávéztak és úgy falták a repis süteményeket, mintha sohasem kaptak volna még enni. Azután átvonultak a nagytárgyalóba, ahol már minden elő volt készítve. A vállalati csoport érdekelt fői jelenlétükkel biztosították a tulajdon védelmét. Némi ügyetlenkedés után a műsor is elkezdődhetett. Mivel F. a szomszédos helyiségben bűvölte elektronikus kimutatásait, jól követhette az előadás hangszínének váltakozását, és a hallgatóság reakcióit. Az elemzések nyugodt ütemét erőteljesebb magyarázatok váltották fel és megtartott hatásszünetek megélénkítették az elrévedőket, hamar kiderült, hogy itt nem a szokásos éves tájékoztató fog elhangzani. A feszültség érezhetővé vált még F. szobájában is, mire ő megráncolta homlokát és félig a fogai között kieresztett egy miaazistenfolyikodaát??-ot. Ahogy az előadó haladt előre felépített vázlatán, az írásvetítőre meredő arcok színt váltottak (ezt F. ugyan nem láthatta) és félig ülő helyzetükből előrehajolva adtak méltatlankodásuknak hangot. Hogy pontosan mi is volt az, F. számára nem derülhetett ki, mert a hangok nem álltak össze szavakká, suttogó moraj, csönd, és nyilván egy-egy, zsibbadás oldására kitalált, jól irányzott vicc beszúrására érkező, hamar elülő kényszeredett nevetés szülte azokat az érzeteket, hogy összességében itt valami folyik.
Az ajtó zárva volt, mint ilyenkor mindig. De a drámai fokozódás nem kerülhette el a figyelmét és ösztönösen egy hirdetőportálra mutató linket nyitott meg. A feszültség tetőpontjánál az igazgató kiszólt a konyhában ténykedő mindenesnek:
-Klárika, hozz be valami üdítőt!
Badarság- elmélkedett tovább F.- a hajó szépen úszik, tükörsima a víz és sehol egy jéghegy, jól menő biznisz, évekre biztos meló- nyugtatta magát, azonban egy idegszál belül tépelődve mégis megfeszült: mi van, ha mégsem? Aktuális teendői elsodorták kétségeit, a mának biztos kezű, pontos munkaerő kellett, aki képes a hátán cipelni az építőipar glóbuszát.
„Csak csendben, vitézül szolgálni a mának,
míg a lovad bírja, s karod el nem fárad,
elegánsan, s könnyen, látszatra hanyagul,
de ne várj, míg a nagyúr kardja földbe gyalul..”
Elmosolyodott kissé ezen a hirtelen eszébe jutott gondolaton, s aztán el is komorult.
F. órák óta ült a hűvös, levegőtlen térben, a szükség elszólította, jólesően kiropogtatta gémberedett csontjait és szinte jókedvűen- derülve kollégái fejtágítóján- hagyta el a helyiséget. Ahogy visszafelé igyekezett a mosdóból, feltűnt, hogy a folyosóra nyíló ajtót szabad hagyták, talán a szellőzés miatt, nem tulajdonított jelentőséget neki. Így nem is vehette észre a tálcát és a kristálypoharakat sem. Ezúttal nem a friss levegő áramlatára fordultak arra a megdöbbenő arcok.
F. belépője olyan jól sikerült, hogy pár perc takarítási szünetet kellett tartani.
Az ilyenkor illő sűrű bocsátkéréseket követően helyreállt a rend, azonban F. valahol megérezte, hogy ennek folytatása következik.
4. rész
Nem szeretném untatni kedves olvasóimat közismert frázisokkal, mint pl. az alkalmazott és a vállalatigazgató között fennálló antagonisztika, mely képes korábban egy padban ülők közé is áttörhetetlen falat húzni. Egyszer csak azt veszed észre, hogy a haverodnak elvárásai lesznek, ha jobb kedvében van, barátian megpofozgat, míg feltesz egy hátborzongatóan oda nem illő kérdést, esetleg atyáskodva megigazítja félrecsúszott nyakkendődet, hajtókádat, és mosolya mögül sugárzik, hogy nem te érdekled őt, hanem a minél nagyobb profit, amit kitermelhetsz neki. Amúgy pedig az év 365 napjából ötször ha látod.
F számára a világ régóta bezárult és a megismerhetőre korlátozódott, ami nyilvánvalóan beszűkítette világképét. Hosszú volt odáig belső útja, és a pofonok nem erőt adtak, hanem az alázat egyre mélyebb verme felé terelték. Természetesen mindig korrekt és elfogadható volt a kérésként előadott utasítás, azonban kétséget sem hagyott afelől, hogy vitán felül áll. Kezdeményezőkészsége, kreativitása lassan elhalt a szájába rágott feladatok pontosan úgy és egy centiméterrel sem másképp elvárt elvégzése révén. Ötletei valóban nem voltak minden esetben forradalmiak, és előrevivők, de mint tudjuk, nem is ez számít.
Az egyetlen elfogadható étel savanyú káposzta volt húsgolyónak álcázott rizsgömbbel. Kijártak ebédelni egy közeli kifőzdébe, de a színvonal hamar elhagyta magát és a szükség – a napról napra túlélés ösztöne hajtotta ki, akár a vágóhídi barmokat a széttiport karám széléig, mielőtt húsukat élősúlyként átadják mészárosuknak. Nem múló pesszimizmusa csupán a végkifejlete lett az évek belső, eredménytelen küzdelmének, hogy valaha emberileg is komolyan vegyék. Az ismeretlen katonához hasonlította magát, behelyettesítve a „madarat tolláról…” kezdetű közmondásba. Azért nem egy szimpla emberhez, mert a katonaságban felfedezni vélt valami hősiességet, és az eredendően ugyanúgy egy feneketlen magánnyal jellemezhető hivatásként élt a tudatában.
Átbámult a gyárépület védősisakos, zöld színbe öltözött munkásaira, igen, ők céltudatosan, mozdulataikat optimalizálva, ruganyosan tették dolguk. A darusnak intett egyikük és a karéjcsöveken biztos mozdulatokkal rögzítették a hevedert, mire az elfordulva a teherautóra emelte a tonnás darabot. Egyszerű, mégis megszervezett, összehangolt mozdulatsor volt. Tetszett F.-nek ez az egyértelmű, belemagyarázásra, indokolatlan számonkérésre okot sem adó munka. A feladat és az eredmény is konkrét volt.
Aznapra már kimerült a gondolkodástól, de lehet, hogy az ebéd ülte csak meg a gyomrát, mindenesetre le akart heverni egy kényelmes bőrkanapéra. (A hőskor elején előfordult, hogy éjszakázni ottmaradt és hajnal felé jólesett egy óra csöndes szunnyadás.)
Végül is összeszedte magát és majdhogy nem lelkesedéssel vetette be magát a délutánba.
Rajzok, méret-mennyiség számítások hamar felélték az idejét. Jóleső fáradsággal éppen indulni készült már, amikor az irodavezető magához kérette.
A kifogásokat próbálta, mennyi dolga van otthon, előre lekötött programja, mennyire sajnálja, hogy nem állhat rendelkezésére munkaidő után..stb.
Ám az irodavezető nem magához invitálta, hanem tovább, az igazgatói szoba felé.
Hirtelen a jeges rémület kúszott fel a torkán. A délelőtti csörömpölés villant belé és számított némi fejmosásra. Benyitottak, mindketten nyájasan, mosolyogva invitálták, hogy foglaljon helyet. Ez a viselkedés teljesen összezavarta, hiszen nem számított rá, máskülönben pedig nem látta okát a beszélgetésnek. Lezseren, szinte egyenrangú félként fogott kezet és derűs nyugalmat erőltetett magára – ezerszer is elképzelte magában korábban ezt a helyzetet. Végső soron lehet, hogy valami elismerés féle következik, elvégre több, mint fél évtizede tisztességgel ontja itt vérét a „hazáért és apáért”. „Apa” pedig talányosan hallgatott, mintha keresné a szót, hol is kezdje. Tekintete hamiskásan nyájas maradt, udvariaskodva fogott hozzá mondanivalójának.
Éppen Klárika, aki az események végkimenetelének tekintetében legkevésbé volt differens, indította be az utólag mindent megváltoztató láncreakciót.
Adószakértő vendégek vendégeskedtek a Hatóságtól a legmagasabb szintű vezetőség körében, s mint jó szimatú szakemberek egyúttal fel is mérték a vállalat pénzügyi hajlandóságát, és egy zsíros megállapítás eltussolása esetén százalékuk alapjául esetleg számításba vehető bruttó jövedelem léptékét. Kis, mozgékony patkányszemük, ami nem illett tokás, hájasra hízott fejükhöz, legalábbis erre engedett következtetni.
Kedélyesen kávéztak és úgy falták a repis süteményeket, mintha sohasem kaptak volna még enni. Azután átvonultak a nagytárgyalóba, ahol már minden elő volt készítve. A vállalati csoport érdekelt fői jelenlétükkel biztosították a tulajdon védelmét. Némi ügyetlenkedés után a műsor is elkezdődhetett. Mivel F. a szomszédos helyiségben bűvölte elektronikus kimutatásait, jól követhette az előadás hangszínének váltakozását, és a hallgatóság reakcióit. Az elemzések nyugodt ütemét erőteljesebb magyarázatok váltották fel és megtartott hatásszünetek megélénkítették az elrévedőket, hamar kiderült, hogy itt nem a szokásos éves tájékoztató fog elhangzani. A feszültség érezhetővé vált még F. szobájában is, mire ő megráncolta homlokát és félig a fogai között kieresztett egy miaazistenfolyikodaát??-ot. Ahogy az előadó haladt előre felépített vázlatán, az írásvetítőre meredő arcok színt váltottak (ezt F. ugyan nem láthatta) és félig ülő helyzetükből előrehajolva adtak méltatlankodásuknak hangot. Hogy pontosan mi is volt az, F. számára nem derülhetett ki, mert a hangok nem álltak össze szavakká, suttogó moraj, csönd, és nyilván egy-egy, zsibbadás oldására kitalált, jól irányzott vicc beszúrására érkező, hamar elülő kényszeredett nevetés szülte azokat az érzeteket, hogy összességében itt valami folyik.
Az ajtó zárva volt, mint ilyenkor mindig. De a drámai fokozódás nem kerülhette el a figyelmét és ösztönösen egy hirdetőportálra mutató linket nyitott meg. A feszültség tetőpontjánál az igazgató kiszólt a konyhában ténykedő mindenesnek:
-Klárika, hozz be valami üdítőt!
Badarság- elmélkedett tovább F.- a hajó szépen úszik, tükörsima a víz és sehol egy jéghegy, jól menő biznisz, évekre biztos meló- nyugtatta magát, azonban egy idegszál belül tépelődve mégis megfeszült: mi van, ha mégsem? Aktuális teendői elsodorták kétségeit, a mának biztos kezű, pontos munkaerő kellett, aki képes a hátán cipelni az építőipar glóbuszát.
„Csak csendben, vitézül szolgálni a mának,
míg a lovad bírja, s karod el nem fárad,
elegánsan, s könnyen, látszatra hanyagul,
de ne várj, míg a nagyúr kardja földbe gyalul..”
Elmosolyodott kissé ezen a hirtelen eszébe jutott gondolaton, s aztán el is komorult.
F. órák óta ült a hűvös, levegőtlen térben, a szükség elszólította, jólesően kiropogtatta gémberedett csontjait és szinte jókedvűen- derülve kollégái fejtágítóján- hagyta el a helyiséget. Ahogy visszafelé igyekezett a mosdóból, feltűnt, hogy a folyosóra nyíló ajtót szabad hagyták, talán a szellőzés miatt, nem tulajdonított jelentőséget neki. Így nem is vehette észre a tálcát és a kristálypoharakat sem. Ezúttal nem a friss levegő áramlatára fordultak arra a megdöbbenő arcok.
F. belépője olyan jól sikerült, hogy pár perc takarítási szünetet kellett tartani.
Az ilyenkor illő sűrű bocsátkéréseket követően helyreállt a rend, azonban F. valahol megérezte, hogy ennek folytatása következik.
4. rész
Nem szeretném untatni kedves olvasóimat közismert frázisokkal, mint pl. az alkalmazott és a vállalatigazgató között fennálló antagonisztika, mely képes korábban egy padban ülők közé is áttörhetetlen falat húzni. Egyszer csak azt veszed észre, hogy a haverodnak elvárásai lesznek, ha jobb kedvében van, barátian megpofozgat, míg feltesz egy hátborzongatóan oda nem illő kérdést, esetleg atyáskodva megigazítja félrecsúszott nyakkendődet, hajtókádat, és mosolya mögül sugárzik, hogy nem te érdekled őt, hanem a minél nagyobb profit, amit kitermelhetsz neki. Amúgy pedig az év 365 napjából ötször ha látod.
F számára a világ régóta bezárult és a megismerhetőre korlátozódott, ami nyilvánvalóan beszűkítette világképét. Hosszú volt odáig belső útja, és a pofonok nem erőt adtak, hanem az alázat egyre mélyebb verme felé terelték. Természetesen mindig korrekt és elfogadható volt a kérésként előadott utasítás, azonban kétséget sem hagyott afelől, hogy vitán felül áll. Kezdeményezőkészsége, kreativitása lassan elhalt a szájába rágott feladatok pontosan úgy és egy centiméterrel sem másképp elvárt elvégzése révén. Ötletei valóban nem voltak minden esetben forradalmiak, és előrevivők, de mint tudjuk, nem is ez számít.
Az egyetlen elfogadható étel savanyú káposzta volt húsgolyónak álcázott rizsgömbbel. Kijártak ebédelni egy közeli kifőzdébe, de a színvonal hamar elhagyta magát és a szükség – a napról napra túlélés ösztöne hajtotta ki, akár a vágóhídi barmokat a széttiport karám széléig, mielőtt húsukat élősúlyként átadják mészárosuknak. Nem múló pesszimizmusa csupán a végkifejlete lett az évek belső, eredménytelen küzdelmének, hogy valaha emberileg is komolyan vegyék. Az ismeretlen katonához hasonlította magát, behelyettesítve a „madarat tolláról…” kezdetű közmondásba. Azért nem egy szimpla emberhez, mert a katonaságban felfedezni vélt valami hősiességet, és az eredendően ugyanúgy egy feneketlen magánnyal jellemezhető hivatásként élt a tudatában.
Átbámult a gyárépület védősisakos, zöld színbe öltözött munkásaira, igen, ők céltudatosan, mozdulataikat optimalizálva, ruganyosan tették dolguk. A darusnak intett egyikük és a karéjcsöveken biztos mozdulatokkal rögzítették a hevedert, mire az elfordulva a teherautóra emelte a tonnás darabot. Egyszerű, mégis megszervezett, összehangolt mozdulatsor volt. Tetszett F.-nek ez az egyértelmű, belemagyarázásra, indokolatlan számonkérésre okot sem adó munka. A feladat és az eredmény is konkrét volt.
Aznapra már kimerült a gondolkodástól, de lehet, hogy az ebéd ülte csak meg a gyomrát, mindenesetre le akart heverni egy kényelmes bőrkanapéra. (A hőskor elején előfordult, hogy éjszakázni ottmaradt és hajnal felé jólesett egy óra csöndes szunnyadás.)
Végül is összeszedte magát és majdhogy nem lelkesedéssel vetette be magát a délutánba.
Rajzok, méret-mennyiség számítások hamar felélték az idejét. Jóleső fáradsággal éppen indulni készült már, amikor az irodavezető magához kérette.
A kifogásokat próbálta, mennyi dolga van otthon, előre lekötött programja, mennyire sajnálja, hogy nem állhat rendelkezésére munkaidő után..stb.
Ám az irodavezető nem magához invitálta, hanem tovább, az igazgatói szoba felé.
Hirtelen a jeges rémület kúszott fel a torkán. A délelőtti csörömpölés villant belé és számított némi fejmosásra. Benyitottak, mindketten nyájasan, mosolyogva invitálták, hogy foglaljon helyet. Ez a viselkedés teljesen összezavarta, hiszen nem számított rá, máskülönben pedig nem látta okát a beszélgetésnek. Lezseren, szinte egyenrangú félként fogott kezet és derűs nyugalmat erőltetett magára – ezerszer is elképzelte magában korábban ezt a helyzetet. Végső soron lehet, hogy valami elismerés féle következik, elvégre több, mint fél évtizede tisztességgel ontja itt vérét a „hazáért és apáért”. „Apa” pedig talányosan hallgatott, mintha keresné a szót, hol is kezdje. Tekintete hamiskásan nyájas maradt, udvariaskodva fogott hozzá mondanivalójának.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése