Álarcok

Éva, mint mindig, most is gyalog ballagott haza a munkából. Már régen nem nézett a szemekbe, egykedvűen a földet bámulta maga előtt. Figyelte a szembejövőket, próbálta kitalálni, hogy a viselt lábbelik alapján, kinek mi lehet a története: 

A márkás sportcipős, lehetne egy elkényeztetett kamasz, aki mindent megkapott, csak a szeretetet nem. 

A sietős, kifogástalan bőrcipő gazdája láthatóan fontos ember, aki siet a mindig sürgős dolga után. 

A laza cipőbe bújt női lábak, az elmaradhatatlan kis totyogós, tappancsos tartozékkal, már fáradtan a játszótéri élményektől, hazafelé vették az irányt. Otthon várja őket a pancsi és a boldog álmok.

Szűk, magas sarkúba kényszerített lábak, bizonytalanul inogva haladnak a kijelölt végzetük felé.

A viseletes cipők lassan haladnak, már csak egyetlen dolgot várnak az élettől, hogy ez a nap is elmúljon, nem nagyon számít, hogy lesz e következő.

Annyira belefeledkezett a kitalált történeteibe, hogy túlment a lakását magába fogadó bérház ásítozó kapuja előtt. Csak egy sarokkal később eszmélt, ahol a kedvenc pékségégéből kiáramló friss illatok felébresztették az érzékszerveit. Belépett. A mindig vidámnak látszó eladó ismerősként üdvözölte és már hozta is a kedvencét. Ahogy átvette, ránézett a mosolygós arcra. Szomorúságot, fáradtságot látott. Elköszönt és visszatért a nagy, rozsdásodó vaskapuhoz. Ahogy becsukódott mögötte, elindult felfelé a mindig sötét lépcsőházban. Az első emelet fordulójában szembetalálkozott a második emelet 12-essel. A mindig barátságos férfinak most is volt hozzá néhány kedves szava. Ő azonban nem nézett rá, csak motyogott valamit és gyorsan továbbsietett. Tudta nagyon jól, hogy abban a fejben sötét gondolatok lakoznak. Végre felért, már csak a függőfolyosón kell végigmennie, hogy elérje a nyugalom szigetét. De most sem úszta meg. Ahogy csendben osont, felpattant szomszédasszonyának ajtaja és már ott is állt előtte. És csak mondta, mondta, áradt belőle a szózuhatag. Hallgatta a számára érdektelen pletykákat: ki, kivel, hányszor, miért? Már régen tudta, hogy emögött a szószátyárság mögött sok csalódás, bánat és halál rejtőzködik. Most nem volt kedve végighallgatni mindent, egy mondvacsinált, halaszthatatlan dologra hivatkozva bemenekült a lakásába. Kibújt a cipőjéből, lerogyott a kedvenc fotelébe, és elmajszolta a pék mesterművét. Amikor elvégezte a napi rutint, csak téblábolt a lakásban, nem tudott mit kezdeni magával. Hanyatt feküdt a nagy francia ágyon és a plafont bámulta. Lassan elnehezedtek a szempillái, behunyta a szemét és ébren álmodott. Gyerekként látta önmagát. Mint minden kicsi ő is különleges képességekkel született: ha ránézett valakire, látta az igazi, álarcok nélküli, valódi arcát. De amíg a gyerekek, ha felnőnek, elveszítik ezeket a tulajdonságokat, nála megmaradt, és egész életét végigkísérte. Lehetett volna ez áldás is, hiszen senki nem tudta becsapni, félrevezetni. De az idő előre haladtával úgy érezte, hogy inkább átok. Hiszen látta, hogy az apja igazán mást szeret, nem az imádott anyut. Előre tudta, hogy édesanyját korán elveszíti, mert gyilkos kór támadta meg és a felé kedves arc mögött, gyötrelem és fájdalom bújik meg. Tudta, hogy az osztálytársai mikor igazi, őszinte barátok, vagy csak az érdekek által vezéreltek. Sajnos, a sors olyan férfiakat irányított az útjába, akik csak azt akarták, nem talált rá az igazi, őszinte szerelem. Egyre nagyobb gyakorlatot szerzett az álarcok levetésében. Figyelte az embereket a buszon, ki milyen maskara mögé rejtőzködik, színházba járt, mert ott több, egymás fölé rakott maszkot lehetett lefejteni. Élvezte a megkapott tudást, lubickolt a különleges képesség adta lehetőségekben. Aztán, fokozatosan belefáradt, emberkerülő lett és egyre magányosabbnak érezte magát. Sok munkahelyet kipróbált, de valami miatt egyik sem vált be. Vagy a főnöke közeledett felé tolakodóan, vagy a munkatársai kiállhatatlanoknak bizonyultak. Sokat gondolkodott azon, hol lehetne felszabadult. Több szakmát is kitanult. Többek között kipróbálta az óvónősködést, mert azt hitte, hogy a gyerekeket még nem fertőzte meg az alakoskodás. De tévedett, már egész kis korukban sorra rakodnak rájuk az otthonról hozott arceltakarók. Nem bírta sokáig elviselni az elkényeztetett kisgazdagokat, és fájt a szíve, a mindig éhes, egyszerű ruhába öltöztetett kisszegényekért. 

Felriadt, már késő estére járt. Bebújt a takaró alá, magához ölelte kedves gyerekkori jegesmaci pajtását, Hópihét, és mély álomba merült. Reggel kipihenten ébredt, talán azzal, hogy átgondolta eddigi életét, megkönnyebbült egy kicsit. Frissen felöltözött és jó kedvvel indult el dolgozni. Mint mindig, most is gyalog közelítette meg a munkahelyét. Bár korán érkezett, az utolsó méterekre meggyorsította a lépteit. Sebtében átöltözött és már ment is az első emeletre. Ahogy kinyitotta a rácsos ajtót, a túloldali világban Jánoska már ott toporgott, mint minden reggel. Esetlen mozdulatokkal közelített és átölelte, valami artikulátlan szót hadart, amit csak ők ketten értettek. Az első szobaajtón kikandikált egy bozontos fej, egy ideig kifejezéstelenül bámult, majd láthatóan fény gyúlt a szemében, és üvöltve közelített. Csak a mindennapi felkészültsége mentette meg egy alapos hanyatt vágódástól. Ahogy kibontakozott a kettős ölelésből, bekopogott a szembe lévő ajtón, majd belépett. Ahogy a nyílászáró becsukódott mögötte, láthatóvá vált a felirat:

Dr. Szabó Mária főorvos

Ideg és elmeosztály