Szabadnap

− Halló, itt a lelki segély szolgálat, miben segíthetek? 

Hosszú, kínos csend után jön csak a válasz:

− Barbara vagyok…

− Asrael a nevem, mi a problémája?

Újabb hosszú hallgatás után, előbb csak szófoszlányok, - majd miután átszakadt valamilyen gát-, folyamatosan ömlött a keserűség a vonal túloldaláról.

− Érdekes a neve… Azt hiszem ez a telefon az utolsó reményem… Tudja, összecsaptak a fejem fölött a hullámok, de annyira, hogy ebből nincs már kiút. A gyerekkoromat úgy éltem le, hogy nem kaptam egy csöppnyi szeretet sem. Ahogy lehetett ott hagytam a szülői házat és elkezdtem az önálló életem. Azt hittem, minden jobb lesz majd, de tévedtem: jöttek a hamis barátok, az érdekszerelmek, a nem nekem való munkák, csalódások, csalódások hátán. Amikor már azt, hittem, hogy nekem ilyen sors rendeltetett, megtalált az igaz szerelem. Egyszerűen nem találtam benne hibát, annyira tökéletes volt.  Már a közös jövőnket tervezgettük, amikor baleset érte és meghalt…

A kártyavár összeomlott, összehoztam magamnak egy csomó betegséget, és mindezt megspékeltem egy súlyos depresszióval… Most itt vagyok 35 évesen, egy emberi roncs, nem látom értelmét a további életemnek…

− Kedves, Barbara! Tudja, régóta dolgozom már itt, megismertem súlyos terheket cipelő embereket, de hiszek benne, hogy mindenkinek van esélye újraépíteni önmagát. Valahol mindenkire vár egy fordulat, csak figyelni kell az apró jeleket, és ha útelágazáshoz érkezik, akkor már biztos lehet abban, hogy melyik a számára kedvezőbb ösvény, amelyre érdemes letérni. Tudom, hogy most minden sötét, de higgyen nekem, hogy magára is várnak még napsütéses napok. 

− Tudja, már iszonyúan közel voltam az öngyilkosság gondolatához, de most úgy érzem a szavai megnyugtattak… Valami békesség szállt rám… Igaza van, túllépek a démonaimon és újra megpróbálom. Ha egy kis továbblökés kell, ugye megtalálom?

− Engem, minden hétvégén megtalál, örülök, ha segíthetek…

− Halló, itt lelki segély szolgálat, miben segíthetek?

− Halló, nem mondom meg az igazi nevem, legyek mondjuk Dömdödöm.

− Rendben Dömdödöm, az én igazi nevem Asrael, miért hívott?

− Tudja, mindig is foglalkoztatott, hogy milyen is lehet ez lelkizős vonal. Vajon az én gondjaimat is el tudná űzni? Aztán úgy döntöttem, hogy felhívom, mit veszíthetek? 

Most voltam tizennyolc és még nem voltam lánnyal. Nemrég ballagtam, véget ért egy korszak az életemben. Az osztályban, iszonyúan szerelmes voltam egy gyönyörű lányba, de odáig sem jutottam vele, hogy beszédbe elegyedjünk. Sajna, ilyen béna vagyok! Eddig legalább nap, mint nap láthattam, de most már ez a kis boldogság sem adatik meg. Úgy érzem, nem fogom nélküle kibírni, semmi értelme tovább élnem. Összeszedtem a fürdőszobából anya gyógyszereit, gondolom elég lesz, hogy a boldog vadászmezőkre távozzak. Egy kicsit félek, hogy fájni fog, vagy csak olyan lesz, mint egy soha véget nem érő álom?  Ne is próbáljon ledumálni, úgyis megteszem, piszkosul elszántam magam!...

−Értem, nem próbállak lebeszélni, mindenki maga dönt a sorsa felett. Csak szeretnék elmesélni egy történetet:

Hasonló cipőben járt egy sorstársad. Ő is eltökélt volt a halálra, úgy érezte nincs más kiút. Miután beszélgettünk, úgy döntött, hogy elodázza az öngyilkolást. Rá, két napra az utcán „véletlenül” összefutott a lánnyal, aztán boldogan felhívott, hogy egymásra találtak. Folyamatosan hívogatott és beszámolt a fejleményekről. Végül a kapcsolat megszakadt, de akkor már túl volt egy csöppnyi boldogságon, megedződött. Ma már boldog házasságban él egy másik lánnyal, gyerekei születtek, kiegyensúlyozott életet él. Még mostanában is felhív, ha valami történik vele, vagy csak azért, hogy eldumáljunk egy kicsit.

− …a francba,… most hogy találom ki, hogy melyik gyógyszer, melyik dobozban volt…

- majd egy kattanás jelezte, hogy a vonal túlsó vége befejezte a beszélgetést.

Lassan véget ér a vasárnapi műszak, jön a váltás. Asrael átadja a helyét a következő ügyeletnek, kinyújtóztatja az üléstől elgémberedett tagjait. Elköszön a többiektől és csendben hazaindul. Amikor becsukódik mögötte az ajtó a csoport vezetője megjegyzi:

„Nagyszerű munkaerő, erre született, kár, hogy csak a hétvégeken van velünk”.

Asrael hazaérve végigfekszik az ágyon, végiggondolja a nap eseményeit. 

„Már megint véget ért a szabadnapom”- dünnyögte az orra alá. Mintha csak válaszképp érkezne, meglibbent a levélbedobó füle és egy boríték pottyant a padozatra. Asrael feláll, odamegy és felveszi. 

−Na, nézzük, kik a holnapiak, - és lassan olvasni kezd:

1. 8 óra 32 perc. Farkas András, 65 éves, Somorja, Galagonya utca 2. – szívroham.

2. 8 óra 40 perc. Fábián Istvánné, 36 éves, 54-es főút 33. km – baleset.

3. 8 óra 50 perc.  Névtelen, 0 éves, SZOTE-klinika szülészet – rátekeredett köldökzsinór.

4. 9 óra 10 perc. Zsebő István, 82 éves, Kisszállás, Béke u. 122. – végelgyengülés.   

5….

Egy macska végakarata

Ez is elérkezett. A kilencedik életemet taposom és érzem, hogy minden nap gyengébb vagyok, közeleg a vég. Itt az idő, hogy összegezzem eddig történteket és elinduljak az utolsó utamra. Sokan úgy tartják, hogy nekünk, macskáknak hét életünk van. Ez nem igaz, erre én vagyok az élő bizonyíték.

Az első életem tartott a legrövidebb ideig. 

Éppen csak megszülettem a világra, amikor úgy határoztak, hogy nem kell több éhes száj a házba. Így hát, társaimmal együtt bedobáltak egy zsák mélyére, és rövid zötykölődés után egy huppanás jelezte, hogy lemondtak rólunk. Testvéreimmel küzdöttünk az életünkért, amennyire egy újszülött életösztöne harcolhat. Aztán egyre kevesebb kétségbeesett nyávogás hallatszott. Én bírtam a legtovább, de a fiatal szervezet feladta a küzdelmet. Még az sem adatott meg, hogy a szemem kinyíljon és rácsodálkozhassak a világra.

A második életem kárpótolt mindenért. 

Nagyon szép, cirmos szőrű nőstény cica lett belőlem. Macskamércével mérve hosszú időt adott a sors. Többször is megtapasztalhattam az anyaság, semmivel össze nem hasonlítható, gyönyörű érzését. Szerencsére egy macskabolond, magányos nőstény kétlábúnál voltam elszállásolva, aki minden újszülöttet megtartott ezért, boldog családban nőhettünk fel. 

A végzetem is a mindenek feletti anyai aggódás lett. A legrakoncátlanabb kölyök, valami fondorlat által kiszökött a félelmekkel teli világba. Gondolkodás nélkül utána vetettem magam. Az utolsó pillanatban sikerült megmentenem az életét, de sajátomat már nem.

Következhetett hát a harmadik. 

Valahol jól kifundálhatták ezt, mert most egy alfahím, koromfekete macska képében jelentkeztem be. Igazi kóbor macsekként éltem, annak mindem pozitív és negatív hozadékával együtt. Bizony itt farkastörvények uralkodtak. Meg kellett küzdeni mindenért: az élelemért, a szállásért és a másik nemért. A minden napok harcai acélossá, ravasszá és soha fel nem adóvá tettek. 

Az ilyen kandúrokra van szükségük a cicahölgyeknek, hogy fennmaradjon a faj. Népszerű is voltam, válogathattam a szebbnél-szebb dámák között. Erőm teljében voltam, amikor megtörtént a baj. Aznap este egy fehérszőrű perzsamacska volt a kiválasztottam. A sors kegyetlen fintora, hogy a természet úgy alakította, hogy a macskák együttléte fájdalommal jár a lányok részére. Így amikor vége lesz az örömszerzésnek, bizony szegény kandúr hatalmas nagy pofonosztásba szalad bele. Ilyen agresszív reakcióra azonban nem számítottam, a meglepetéstől védekezni is elfelejtettem. Egy jól irányzott ütésnél egyensúlyomat vesztettem és beleestem egy működő kéménybe. 

Amikorra reagáltam, már késő volt, a tűzbe leltem halálomat.

A negyedikben, ajándék kiscicalány voltam, rózsaszín masnival a nyakamban, egy kisméretű nőstény kétlábú szülinapi meglepetéseként. Nagy volt a boldogság az érkezésemkor. Mellette megtanultam egy csodás érzést: a kölcsönös szeretetet. Ha ideje engedte, mindig velem volt, babusgatott, becézett, amit én dorombolással viszonoztam. 

Együtt nőttünk fel. Amikor elhagyta a szülői házat magával vitt. Ekkor már öreg voltam, sokat aludtam. Végelgyengülésben mentem el, tisztes temetésem volt a kedvencek temetőjében.

Az ötödik, majdnem úgy indult, mint az első. 

Itt is feleslegesnek tűntem a születésem után. Szerencsére nem oltották ki az életemet, helyette bekerültem egy „Ajándék kiscicák” feliratú dobozba. 

Ott gyömöszöltük egymást ideiglenes lakhelyünkön, amikor bekukucskált egy bozontos fej, majd a hozzá tartozó kéz megfogott, kiemelt és jól körbeforgatva megszemlélt. Örömmel konstatálta, hogy én is fiú vagyok és a kabátja melegébe rejtve hazacipelt. 

Így kezdődött közös életünk, ezzel az igazán szerencsétlenkedő kétlábúval. Sokat nem tudhatott a macskák lelkivilágáról, azt gyorsan felmértem. Nem panaszkodhatom étel mindig akadt a tálamban, de ennyi volt a kapcsolatunk. Mivel egyedül élt, nekem magyarázott valami hablatyoló nyelven, amivel csak annyit tudtam kezdeni, hogy próbáltam okos képet vágni és sűrűn bólogattam. Soha nem jött hozzá senki, magányos volt. 

Egyszer aztán, amikor éppen a szunyókálásomból ébredtem, látom ám, hogy egy hasonlóan szerencsétlenkedő kétlábú nőstény vendégeskedik gazdámnál. Gondoltam megmutatom magam, nem kellett volna. Heves tiltakozást, tüsszögést, visítozást váltottam ki. Másnap már egy menhelyen találtam magam, ahol szemet szúrtam egy termetes kandúrnak, aki gyorsan hidegre tett.

A hatodik élet a menhelyen indult. 

Nagyon helyes kandúrka voltam. Eddigi életem tapasztalataival a hátam mögött már tudtam, hogy kell magamat eladni. Be is jött. 

Egy fiatal pár, akinek nem lehettek gyerekei, és az állatszeretetben élték ki vágyaikat, azonnal kiválasztott. 

A menhelyről, velem együtt egy kiskutyával állítottak be otthonukba. Messziről, bizalmatlanul figyeltem az ősi ellenséget. Nem tűnt barátságtalannak, kis virgonc szőrgolyó volt. Néhány nap múlva már egymást túllicitálva csibészkedtünk. 

Rájöttünk. hogyha összebújunk, melegítjük egymást. Ezután mindig így aludtunk és ezzel vette kezdetét egy véget nem érő barátság. Megvédtük egymást, ő a kutyáktól én pedig a pofozkodó macskáktól. 

Sajnos a gazdáék nem gondoskodtak róla, hogy hidegen hagyjon a levegőben illatozó csábító illatok. 

Egy szép nyári éjszaka, kilopóztam, mert már nem bírtam a véremmel. Ahogy befordultam az első sarkon, szembe találtam magam egy loncsos, rosszképű kutyával. Megmerevedtem a félelemtől, az ordas ezt kihasználva nekem rontott. Nem maradtam adósa, de a méretkülönbség az ő javára döntött. 

Utolsó gondolatom az volt, hogy milyen szomorú lesz az én kutyabarátom, ha már nem leszek.

A hetedikről nem szívesen beszélek, mert nagyon balszerencsésen alakult. 

Még kismacska koromban megszöktem otthonról. Akárhová vetődtem, minden rosszul sült el. Végül egy öreg kétlábú nőstényhez szegődtem. Úgy nézett ki, hogy nála megállapodok, egyenesbe kerül az életem. 

Igen ám, de nem számoltam a hátsó szomszédbeli, vásott kölyökkel. Amikor a kertben bóklásztam, hirtelen éles fájdalmat éreztem az egyik szememben, valami belecsapódott, soha többé nem láttam vele. 

Ezzel még nem értek véget a szenvedéseim, nem szállt le rólam, ha alkalma nyílt rá elkapott és módszeresen megkínzott. Egyszerűen nem értettem, hogy lehet benne ennyi gyűlölet, agresszió. 

A gyengébb lelkületű olvasók miatt kihagynám a részleteket, csak annyit, hogy a végén már megváltás volt a halál.

A nyolcadik jól indult, mert szabad voltam. 

Kicseleztem az élet buktatóit, ügyesen lavíroztam az akadályok labirintusában. Erre volt jó a sok-sok élet. 

Már tudtam, hogy vigyázni kell a lánymacskák pofonjaitól, nem minden kutya egyforma, az embereket ki kell ismerni, mielőtt a bizalmunkba fogadjuk őket, csak mi vagyunk a jó egérfogók, egyedül is, elvagyunk. 

Jól esett ez a szabad élet, úgy élni, mint az őseink, visszatérve a „macskagyökerekhez”. 

Azért van úgy, hogy a szabadnak hitt élettel mások érdekeit sértjük. Történt, hogy egy nyári este, odvas fában kerestem éjjeli szállást, aminek azonban már volt egy állandó lakója, aki rossz néven vette az otthonára pályázó betolakodó szándékát. Azt sem tudtam a sötétben, hogy kinek a lelkivilágába tapostam bele, már éreztem is az éles karmok szabdalását. 

Esélyem sem volt.

Itt a kilencedik az utolsó. 

Elfáradtam, szerettem volna, ha ez egy nyugodt stresszmentes élet lenne. Szerencsére így is alakult. 

Ifjú kandúrként kerültem ehhez a háromtagú családhoz. A nőnemű a gazdaasszony, ő lát el finom étkekkel és mindennapi simogatással. A hímnemű látszólag közömbös alak, de nem jó vele kettesben találkozni, mert szerét ejti, hogy oldalba taszítson. 

A kis hím frissíti a homokozómat és ő a legjobb barátom. 

Még fiatal koromban megfosztottak a férfiasságomtól. Nem nagyon zavart, éltem én már eleget. Mellékhatásként, hatalmas méretű lettem és emiatt iszonyúan lusta. 

Most, hogy már érzem a véget, szeretnék végrendelkezni. Minden vagyonom, legjobb barátomé legyen, aki egy hajléktalan macska. Le van beszélve, hogyan férkőzhet a gazdáék kegyeibe, ha már én elmegyek. Őt illeti majd, a macskanászókám, a kedvenc homokozóm és a rejtekhelyen lévő, öreg napjaimra elrakott egérkonzervjeim. Holnap indulok a végső útra. Nekünk is van temetőnk, mint az elefántoknak, ahol a kilenc életet megélt macskák végső nyugalomra lelnek. 

Mindentől és mindenkitől elbúcsúztam, indulok. Egy mosoly fut végig a pofimon, mert én tudom azt, amit a hímnemű gazdám még nem: 

„Aki utálja a macskákat, az a következő életében egér lesz”!

Salátabár

Csússzmássz és Nyálkatalp, a két csiga egymás szomszédságában laktak egy öreg lapulevél árnyékadó rejtekében. Érdekes volt a kapcsolatuk, mert több is lehetett volna köztük, mint barátság, de mivel hímnősök voltak, nem tudtak megegyezni, hogy ki a fiú, és ki a lány. Nyálkatalp szerint természetesen ő a férfi, mert szerinte neki menőbb a háza. Csússzmássz ezt vitatta, mivel ő sokkal sportosabb alkatú, ezért neki kellene viselni a nadrágot. A napokig tartó vita, végül is, közös megegyezéssel zárult: maradtak örök barátok, vagy barátnők attól függően, hogy páros vagy páratlan nap volt. 

Ma különleges, lányos napra virradtak. Tegnap elhatározták, hogy ma korán kelnek, mert salátabár nyílik az erdőben, és a tíz órai nyitásra mindenféleképpen oda akartak érni. Mivel csak Nyálkatalp birtokolt ébresztőórát, az ő felelőssége volt a hajnali ötórás ébresztés. Amikor megszólalt a vekker, Csússzmássz már ott toporgott az ajtóban, mert az izgalomtól, órák óta nem tudott aludni. Nem is sokat vesztegették az időt, nekiindultak. Az erdőben, amerre mentek mindenhol óriásfeliratok hirdették az újdonságot:

„Ma nyit Pocok Vendel világraszóló salátabárja!”

„Csak bio zöldség, egyenesen Nyúl Béla termelőtől!”

Természetesen ínycsiklandó rajzok is kiegészítették a plakátokat, amely látványtól a két csiga szájában összefutott a nyál. Már kopogott a szemük az éhségtől, amikor ráfordultak a célegyenesre. Ahogy közelebb értek, látták, hogy Vendel, kedvenc rajzfilmfiguráját Gombóc Artúrt választotta reklámarcának, sőt még egy esetlen szlogent is fabrikált:

„Nem lesz Önből dagadt madár, ha a kedvence a salátabár!”

A két csiga ezen még túltette volna magát, de azon már nem, hogy tíz percet késtek a nyitásról. Hiába volt a korai kelés, a reggeli erdei, forgalmi csúcs lelassította őket. Összeszorult gyomorral csúsztak be a friss, festékszagú helységbe. Félelmük nem volt alaptalan. A pulton ott virított a tábla: „Minden elfogyott”. Teljes letargiában csusszantak a sarki asztalhoz. Körülnéztek. A helység közepén összetoltak néhány asztalt, ahol Káposztalepke Elemér, valamint üzlettársai, teli szájjal habzsolták a finomságokat. Harsányak, és gyűlöletesek voltak a két hoppon maradt szemében. Annyira lefoglalta őket a látvány, hogy észre sem vették, amint Vendel odasomfordált az asztalukhoz:

- Helló, srácok!  Nagyon sajnálom, hogy lemaradtatok a salikról. Ha tegnap ideszóltok telefonon, tettem volna nektek félre, a közös iskolaélményekre való tekintettel. 

- Na, de mindjárt kárpótollak benneteket - mondta, és amilyen gyorsan megjelent, úgy el is tűnt.

Kisvártatva újra ott volt, egy hatalmas tállal, amelyen egy piros gömb alakú valami tartózkodott, a közepéből kiállt egy zöld tartozék és a végén egy levél. A két csiga megrökönyödve nézte a soha nem látottat, majd szinte egyszerre kérdezték: 

- Ez meg mi a csuda..?

- Cseresznyének hívják, külföldi. – mondta bizalmasan Vendel. Nem régen kóstoltam meg én is, azóta rabja vagyok. Egyétek meg gyorsan, mert illegális. 

Azzal Vendel ment a dolgára, a két éhenkórász ott maradt az újdonsággal. Körbenézték, megszaglászgatták, végül a tetején biggyeszkedő levelet osztották meg testvériesen. Már éppen a zöld szárat rágcsálták, amikor visszatért Vendel.

- Elfelejtettem mondani, hogy a piros gömböc az, amit meg kell enni, a többi igazán csak díszítés. 

Felkapta a tányéron lévő kést, két nagy szeletet kanyarintott a csemegéből és a csigák elé tolta. Nyálkatalp, elsőként beleharapott, mivel látta, hogy nem kámpicsorodott el az arca, a másik is felbátorodott. Vendel a jó gazda örömével figyelte az eseményeket. Nem telt bele sok idő, már csak a kemény mag árválkodott a tányéron. A két pákosztos, elnehezülten ücsörgött az asztalnál, széles vigyorral az arcán. Vendel elégedetten dörzsölte a mellső lábait. Amikor leszedte az asztalt Csússzmássz megjegyezte:

- Drága Vendelem, ez valami fenomenális volt!

- Igazán örülök. Szerencsések voltatok, hogy olyant fogtatok ki, amelyben hibernált kukaccsalád is volt, így az igazi!

A két csiga állandó törzsvendég lett a salátabárban, és ma már csak cseresznyét esznek, beépített kukacokkal. Hiába, ha valaki ráérez a hús ízére, azt többé nem felejti…

A hetedik élet

Amikor kinyitotta a szemét, és körülnézett, végtelen békesség szállta meg. Soha nem látott világ vette körül, de áradt belőle valami megmagyarázhatatlan, megnyugtató érzés. Egyedül volt, mégsem érzett magányt, mintha minden, régi ismerőse lenne, részei, amelyek most eggyé váltak. A távolban felfedezett egy dombocskát, rajta hatalmas, terebélyes fával. Lábai ösztönösen ide vitték. Leült a fa tövébe. Valami bódító illat vette körül, amelytől nem tudta nyitva tartani a szemeit. Ahogy lecsukódtak a pillái, éles, kristálytiszta képek villantak az agyába. Felismerte önmagát, amint először született le a Földre. Ezen nagyon elcsodálkozott, mert eddig soha nem emlékezett előző életeire, most mégis olyan valóságos volt minden, még az illatok, az érzések is.

Első itt töltött időszakát, az ókori Egyiptom földjén élte meg. Írástudó családot választott magának, ahol sokat tanulhatott. Fiú volt ebben az életében, állandóan apja sarkában járt, szivacsként szívta magába ennek a világnak minden tudását, rezdülését. Anyjától a szelídséget, a tiszteletet és a fondorlatos intrikákat leste el. Felnőttként a fáraó jobbkeze és tanácsadója lett. Sajnos ez az élete rövidre sikeredett, mert a fáraó bukásával, az ő élete is véget ért. Tisztán érezte, ahogy a hideg penge a hátán keresztül a szívébe hatolt. 

Egy pillanatra feleszmélt, teste hideg verejtékben fürdött. Szívritmusa gyorsan helyreállt és máris a következő életébe csöppent.

Nő volt az ókori Római Birodalomban. Talán azért, mert előző életében nem ismerhette meg a testi örömöket, most bepótolta mind azt, amit elvesztegetett. Ismert alakja volt a vég nélküli dorbézolásoknak, könnyen adta szerelmét bárkinek, bárhol. Amíg teste gyönyörre csábított, népszerű volt, de ahogy elhasználódott, egyre lejjebb süllyedt. Sárban és mocsokban végezte. Elhagyatottan, megalázottan.

Éles képváltással máris a következő életében találta magát. 

Újra női bőrbe bújt, de most a középkori Japánban. Anyja gésaként tengette az életét, és neki is ezt a sorsot szánta, de ő minden porcikájával tiltakozott ellene. Elszökött otthonról és csatlakozott egy tapasztalt szamuráj által vezetett szabadcsapathoz. Fent éltek a hegyek rejtekében. Szeretett itt, ezek között az emberek között, akik tiszta szívű, egyenes jelleműek voltak. Mindenki, apró része volt az egésznek. Egyik nap, cserzett bőrű földműves csatlakozott hozzájuk, mert erőszakkal elvették a kis talpalatnyi, apjától örökölt kertecskéjét. Megkeseredett ember volt, nem szívesen állt szóba senkivel. Az esti tűz fényénél azonban, a tekintetük összefonódott, és ez örökre megpecsételte a sorsukat. Óvatoskodó próbálkozások után, egymás karjaiban kötöttek ki. Közös lett az életfonaluk, megállapodtak, letelepedtek, szerényen, de boldogan éltek, három fiú és két lány társaságában. Magas életkorának végén, nyugodt szívvel távozott.

Jó érzéssel ébredt fel. Egy kicsit elmerengett, de az illat újra ellágyította és máris a következő életét látta maga előtt.

Meg nem határozható korszakba született fiúkutyaként. Első emlékképe az volt, amikor testvéreivel harcolt anyja emlőiért. Aztán egy durva kéz zsákba gyömöszölte. A félelmetes sötét a zsigerekig hatolt, majd egy huppanás, és csend. Az életösztön és az éhség elszántá tette, kiszabadult. Megtanulta a világ kegyetlen törvényeit, az életbemaradáshoz. Mindez mogorvává és bizalmatlanná tette, de egy szép napon találkozott valakivel, akiből sugárzik valami olyasmi, amit még nem érzett sohasem. Közelebb somfordált, behúzott farokkal és elfogadta a felkínált ételt. Követte az ismeretlent, aki felajánlotta a kandalló előtti helyet az otthonában. Elválaszthatatlan társak lettek a hátra lévő időben. Öreg volt és fogatlan, amikor elment. Barátja, tisztelettel és szeretettel búcsúzott el tőle.

Hallotta a pattogó szikrákat, és érezte a kandalló melegét, amikor ebből a létből is felocsúdott. De máris folytatódott az életek menete.

Feleszmélt, körülnézett. Hatalmas tarka-barka réten találta magát az ezerszínű, pompázatos virágok egyikeként. Szirmai püspöklila árnyalatban kitűntek a környezetből. Büszkén tartotta hajlékony fejecskéjét, úgy érezte, hogy királynő ő az alattvalók között. Egy verőfényes napon, két kislány jelent meg a réten. Önfeledten virágcsokrokat gyűjtöttek. A kisebbik megszólalt:

- Olyan jó lenne a csokrom közepébe valami szépség…

Ekkor látta meg őt, és már nem is lehetett kétség, hogy melyik lesz a kiválasztott. Lilafejű úgy érezte, hogy a boldogsága felülmúlhatatlan, bár az eddigi életteréhez képest zsúfolt a hely, de mégiscsak ő volt a központban. Vázába kerültek, és ideiglenesen táperőt szívtak az alájuk helyezett vízből, de mivel elvesztették gyökereiket, fokozatosan legyengültek. Egy szomorkás délutánon ezt hallották:

- Kislányom, elhervadt a csokrod, dobd ki kérlek, mert már nincs jó illata! Így kerültek a szemétdomb tetejére, ahonnan patkányok hordták szét őket.

Vegyes érzelmekkel riadt fel, elgondolkodott, de máris jött a hatodik élet.

Ez pedig, napjainkra datálódik. Balerina volt. Apró tüll szoknyájában egyensúlyozott egy félgömb belsejében, amelyet ha megráztak, hóhullást imitált. Gazdag kislány kedvenc játéka volt. Amikor megkapta, állandóan magával hordta és rázogatta. Aztán már egyre kevesebbet, végül bekerült a megunt játékok dobozának sötét zugába, ízléstelenül kiöltözött Barie babák és agyonnyüstölt plüssmacik mellé. Végtelennek tűnő időt töltött ezen, a számára félelmetes helyen. Már feladta a reményt, hogy újra megláthatja a fényt, amikor a doboz megmozdult és hosszú utat tett meg. Amikor kinyílt a teteje, apró kezek kíváncsiskodtak be rajta. Ő egy törékeny kis kézbe került, és az üvegbúrán keresztül, két nagy kék, csodálkozó szem leselkedett be hozzá. A kis kezek gondosan megtisztogatták a homályossá vált félgömböt, és az éjjeliszekrény főhelyére helyezték. Újra hullt a hó, értelmét látta az életének. A kezek közben megnőttek, a szemek álmodóak lettek, de ő továbbra is becsben maradt. Élete különös véget ért. Az akkor már öreg, ráncos kezek, még utoljára felrázták a hópelyheket, majd erőtlenül leejtették a földre. Milliónyi darabra pattantak az üvegszilánkok, a folyadék szétfröccsent, a balerina nyaka természetellenes pózba csavarodott. A két lélek együtt hagyta el a Földi világot.

Amikor újra felébredt már mindent megértett. Most egy köztes létben van, ahol visszaemlékezve eddigi életeire eldöntheti, hogy elég tapasztalatot gyűjtött-e a Föld nevű bolygón. A hetedig élet választható: vissza a kék planétára, vagy otthonunkba, a Fénylény világba?

Felállt. A virtuális világ lassan kezdett felbomlani körülötte. Apró, gyorsan mozgó fénygömbökké alakultak át, és emelkedni kezdtek. Hirtelen egy fénynyaláb világította meg. Teste fokozatosan elenyészett az egyre erősödő fényben, majd hirtelen eltűnt, mintha soha nem is lett volna ott…

Erdei Tanács

Egyre több panasz érkezett Bagoly dr. levelesládájába, az erdőben eluralkodó állapotokról. Az öreg bölcselő, ezért a következő hétvégére összehívatta az erdőlakókat, hogy orvosolják a problémákat. Fortyogó hangzavar fogadta a nagytiszteletű professzort, aki még kissé kótyagos volt az előző nap elfogyasztott, lejárt szavatosságú gilisztakonzervtől. Felkászálódott az igazságtevő farönkjére és kalapácsával akkorát csapott rá, amekkorát csak bírt. Ezt még, a leghátsó sorban ácsorgó, töksüket teknőc apó is meghallotta, úgy hogy pillanatokon belül már csak a későn érkező méhkirálynő zümmögését lehetett hallani, aki azt hitte az ő tiszteletteljes fogadására lett ilyen drámai csend, és ezért kihúzta magát és mindenkire bájosan mosolygott.  A főméltóságú bagoly úr, kihasználva a beállt csendet, megnyitotta a gyűlést. Sorba meghallgatta a beadványok panaszosait.

Elsőként a rókát, aki nehezményezte, hogy a közeli farm csirkéi, csapatostól járják az erdőt, és a nemrég ideköltözött borz kung-fu mestertől tanultakat a rókakölykökön gyakorolják.

Ezután a szarka következett, aki szerint a nehezen és tisztességesen megszerzett értékeire szemet vetett az a megátalkodott Lajhár Pityu, és csak az ő közismert éberségének köszönhető, hogy az akció kudarcba fulladt, ugyanis gyanússá vált, hogy már harmadik napja a fészke felé kúszik az elkövető.

A harmadik panaszos a nyulak vezére volt, aki előadta, hogy a cserediákként náluk lakó kacsacsőrű emlős, rávette a fiatal nyulakat, hogy vegyenek tőle, kétes eredetű bogyókat, amitől viszont leállt a nyúlszaporulat.

Véget nem érő problémahalmaz zúdult szegény igazságtevő fejére, már kóválygott tőle. Úgy érezte, nem bírja tovább a terhet egyedül cipelni, ezért újra lesújtott az igazsághozó kalapáccsal és így szólt:

- Létrehozunk egy erdei tanácsot, ahová bekerülnek a különböző fajok képviselői. Kérem, hogy válasszátok ki magatok közül a legalkalmasabbakat és pontosan hét napkelte után, ugyanitt találkozunk.

Az elkövetkező hét mozgalmas volt az erdő életében. Különféle érdekcsoportok pusmogtak mindenütt.

Eljött a nagy nap. Ott ültek mind a heten, a nagy kivágott tölgy körül. A bagoly elnökölt:

- Úgy gondoltam, hogy a következő levélváltásig legyen a tőlem jobbra ülő az elnök. Az ő szava dönt mindenben, a többiek csak javaslatot tehetnek. Nem kell aggódni, szép lassan mindenkire sor kerül, mert ha letelik az elnök ideje, a következő jobbra ülő következik, és ez így megy tovább, amíg mindenki be nem tölti ezt a fontos pozícíót.

Így lett első teljhatalmú: Sas Béci, a szárnyasok képviselője. Fő tevékenysége abból állt, hogy kicserélte az erdő légterét eddig védelmező sólyomflottát, nagyon drága, külerdei drónokra.  Így sokkal többet tudtak együtt lógni az erdei kantinban. Mire Béci ideje lejárt, a repülő szerkezetek sorra tönkre mentek, és a mozgáshiány miatt elhájasodott sólymok röpképtelenné váltak.

A következő ciklusban Majom Lali elnökölt a fákonmászkálók képviselője. Bár bőséges volt a banántermés, a majmok mégis eszelősen vigyáztak a készleteikre. Ezért, Lali megerősítette az erdő határainak védelmét. Elsőként, gyorsan növő óriásgombával körbeültették a területet. Határvédő szolgálatra kijelölte a rettegett óriáskígyót. Még éjjellátó készüléket is kapott, bár semmi szüksége nem volt rá, eltette, hátha jó lesz valamire. Egy idő után már nem próbálkoztak a határsértők, csend honolt az erdő körül. A ciklus végén azonban baj történt: a habzsi-dőzsi oda vezetett, hogy máshonnan kellett volna banánt kunyerválni, de akkor már nem állt velük szóba senki, a majomtársadalom nem felejt.

Harmadik a sorban, Nyúl Apóka volt, a földalattiak választottja. Üregi nyúl lévén a felszín alatti munkálatokban gondolkodott. Nagyszabású terveit legjobb barátjára és üzlettársára, Blind Vakond Eugénre bízta. A zsíros üzlet mindkettőjük számára jövedelmezőnek bizonyult. A hatalom átadása után mindkét család egy távoli szavannára költözött, ahol azóta is élik világukat. Közben az állandó furkálások miatt a fél erdő megsüllyedt.

Aki a stafétabotot átvette, az Róka Krisztina, az elnökség egyetlen nőtagja. Ő a lomposfarkúak képviselője, akinek ravaszságában bíztak és nem is csalatkoztak benne. Krisztina apja által vezetett fiskális iroda, szép lassan átjátszotta az erdő közös vagyonát a lomposok pénztárába. Mikorra át kellet adnia az irányítást, már üresen csengett a kincstár.

Ilyen előzményekkel került hatalomra Medve Bálint a nagytestűek képviselője. Ő, az oroszlánnal szembeni kézitusával szerezte meg a képviselői rangot. Pár napig búslakodott, a kassza miatt, de aztán új adókat fundált ki, és a pénzmag szépen cseperedett. Különösen a méhek adója emelkedett sokszorosára, ugyanis még benne élt az utolsó mézlopási kísérletének fullánkos emléke. Aztán jött a nagy ötlet: kötelezte a méheket, hogy csak neki adhatják el a mézkészleteiket. Közben távoli, simlis rokonai által, silány minőségű mézet is felvásárolt. Kicserélve a kettőt, a vacakot adta el a környező erdőkben, a jónak álcázva. Mikorra rájöttek a trükkre, már degeszre tömte a raktárait mézzel, és a zsebét pénzzel. Úgy hogy pont jókor jött a váltás.

Hatodikként Tücsök Tádé, a bogarak képviselője következett. Bohém, léhűtő alak volt, de nagy művész, és ezért szerették. Olyan dallamokat tudott előcsalni a hegedűjéből, amivel könnyet tudott facsarni a leghidegebb szívűek szemébe is. Képviselőségét arra használta, hogy fellendítse az erdő kulturális életét. Olyan neves művészeket tudott megnyerni, hogy lépjenek fel náluk, mint Violetta Cincirella operaénekesnő, a Golden-Knop Band rock zenekar, vagy Varjú Xavér nádsíporgona művész. Csodálatos időszak volt, de ez is elröppent. Ciklusának utolsó estéjén, nagyszabású koncerttel búcsúzott, a talán legsikeresebb képviselő. Mindenki ott volt, aki számított, nagyon jól érezték magukat, csak a bagoly hiányzott. Otthon pakolt, lázasan.

Másnap, neki kellett volna hetedikként átvenni ezt a csődtömeget.

Amikor az éj leple alatt kisunnyogott, és szárnyra kapott a következő gondolatok jártak a fejében:

- Húúú, ez nem sült el valami jól… Pedig milyen szépen le volt írva abban az okos könyvben, hogyan is működik a demokrácia…

Csillaghullás (KK-SZB)

Ez a nap is úgy indult, mint a többi: az apa reggel elbúcsúzott a családtól és munkába indult. Mielőtt kitette a lábát az ajtón a felesége a lelkére kötötte, hogy időben és épségben érjen haza hozzájuk. A férfi megölelte asszonyát, visszaintett az etetőszékben ülő, a reggeli nyomát még a pofiján viselő csöppségnek és ruganyos léptekkel nekiindult. Feltülekedett a reggeli nyomorgatóba és együtt döcögött a többi ismeretlen arccal. Ránézett az órájára. Úgy érezte, hogy még rengeteg ideje van, ezért a szokásosnál egy megállóval hamarabb leszállt. Soha nem tett még így, nem tudta megmagyarázni magának miért szánta magát rá erre a lépésre. Sokat nem gondolkozott ezen, jó érzéssel nekiindult, élvezve a bágyadt napsugár langyos melegét.

A meteor hosszú utat tett meg amikorra ideért a Föld közelébe. Érezte, hogy a küldetését hamarosan befejezi és ez izgalommal töltötte el. Pontosan megterveztek mindent az alkotók: az anyagát, a nagyságát, a sebességét és a röppályáját. Már csak néhány pillanat és eléri az első légköri réteget. Ahogy haladt előre egyre jobban felizzott, teste fogyatkozott. Mellette rohanó társai sorra enyésztek el, de ő rendületlenül haladt tovább.

A férfi már nem járt messze a munkahelyéhez. Kicsit lelassította a lépteit, eszébe jutott, hogy mennyire nem szeret itt dolgozni, különösen az arrogáns és pökhendi főnöke és a talpnyaló. rosszindulatú munkatársai miatt. De minden nap nyelt egy nagyot és tovább csinálta. A családot nem tehette ki a létbizonytalanságnak meg aztán nem is volt meg benne a bátorság, hogy tovább lépjen. A sarkon befordulva megpillantotta gyötrelmei helyszínét, egy kicsit összeszorult a gyomra. Ekkor soha nem hallott félelmetes dübörgő hangot hallott, majd egy fénycsóva jelent meg az égen és tőle nem messze csapódott be valami a földbe. Mindez a másodperc tört része alatt zajlott le, reagálni sem volt ideje rá. Azonnal elvesztette az eszméletét. A baleset helyszínén gyorsan összeverődött a kíváncsiskodó tömeg. A mozdulatlan áldozatot látva egyik női munkatársa felismerte és elszörnyülködve, vészmadárként elrohant, vinni a borzalmas hírt a történésekről. Közben megérkeztek a hatóságok és a mentők. A rendőrök bekerítették a területet és hátrébb tessékelték a tömeget. Az orvos küzdött az áldozat életéért. Végtelennek tűnő idő után sikerült az újraélesztés, és a mentő szirénázva elrobogott. További esemény híján a tömeg lassan feloszlott, az élet tovább ment a maga útján, csak a bekerített gödör maradt meg, emlékeztetőül. 

A férfi a kórházban ébredt, ijedten körülnézett, próbálta összerakni az apró mozaikkockákat. A betegágya mellett meglátta a kisírt szemű, aggódó feleségét, aki mikor végre kinyitotta szemét, megkönnyebbülve mondta:

- Végre, már azt hittük, hogy elveszítünk!

- Mi történt? –kérdezte a férfi.

- Állítólag egy meteor csapódott be melletted. Azt mondták, egy a több millióhoz az esély, hogy ilyen előforduljon, és ugyanennyi az is, hogy valaki ezt túlélje. Úgy látszik a védőangyalod vigyázott rád.

A férfi ezek után gyorsan felépült és ujjá születésével együtt teljesen megváltozott. Ma már olyan helyen dolgozik, amit szeret, derűs és kiegyensúlyozott.

Az illetékesek lezárták az ügyet. Ugyan nem találtak rá tárgyi bizonyítékot, de megmaradtak a meteor változatnál.

A kis első osztályos gyakran meglátogatta a helyszínt. Nem messze lakott, így ha tehette elzarándokolt a kedvenc helyére: a bekerített gödörhöz. Nem tudta mi vonzotta ide, de szeretett itt lenni. Ahogy a Nap lefelé haladt az útján, mielőtt elveszítette az erejét még nyújtózott egy nagyot. A kisfiú ekkor megpillantott valami csillogót, lehajolt és felvette. Nagyon különös fényű kavics volt. Nézegette, majd boldogan a zsebébe süllyesztette a zsákmányát. A kis meteor egy pillanatra felizzott boldog volt, hogy beteljesítette a küldetését, végre odakerült ahova szánták. Elválaszthatatlan barátok lettek, az apró, égből idehulló végigkísérte és segítette a felcseperedőt egész elkövetkezendő életében. 

A zsibi

Mindig is szeretett kijárni a zsibvásárra. Volt az egésznek valami bája, összehasonlíthatatlan hangulata. Itt minden eladandó megtalálta a maga balekját, csak ki kellet várnia az idejét. Hogyha vevőként bolyongott, szép komótosan elkezdte az első sornál és módszeresen végigmustrált mindent. Amikor valami megragadta a figyelmét közelebb lépett. Ekkor felnézett az eladóra, végigfürkészte. Sokszor nem érdekelte tovább az üzlet, mert kétes kinézetű volt a gazda, sunyi tekintettel, előre dörzsölve a kezét a jó bolt reményében. Ilyenkor, lehetett a valami egyedi és megismételhetetlen akkor sem kellett neki tovább. De ha szimpatikus volt számára a tárgy tulajdonosa, tüzetesebben megvizsgálta a kiszemeltet. Amennyiben érezte, hogy ez neki kell, elkezdődött a zsibi kedvenc, néha kötelező társasjátéka az alkudozás. Erre születni kell, nehezen tanulható. Nagyfokú empátiakészség szükségeltetik, ugyanis minden eset egyedi, személyre szabott. Ha ott lapul az eladó szemében a huncutkás mosoly tudhatjuk, hogy nagy csata lesz, egyenlő felek küzdelme. Ilyenkor a kimondott árra széles mosoly a válasz, majd a vevő a feléből elkezd alkudni, esetleg hátat fordítva látszólag elhagyja a helyszínt (úgyis utoléri az eladó ajánlata). Ha hosszas alkudozás után összejön az üzlet, mindenki örül egy kicsit. A volt tulajdonos azért, mert még így is többet kapott érte, mint amit ért, az új, boldog gazdi pedig azért, mert jót tett a lelkének, hogy olcsóbban jutott a hőn áhítotthoz. Persze nem mindig így köttettek az üzletek. Volt olyan eset, hogy nem alkudozott, csak fizetett, mert tudta, hogy sokkal értékesebb számára az a dolog, mint a kimondott ára. És akkor is elmaradt az említett társasjáték, ha látta, hogy az eladó rászorultságból, kényszerűségből válik meg kedvencétől.
Olykor úgy is kiment a vásárba, ha egy fillér sem lapult a zsebében, csak a hangulatért. Ilyenkor jó volt lökdösődni a forgatagban, megfigyelni egy kicsit jobban az eladókat.
Ott volt közöttük a tipikus ügyeskedő, aki mindenből pénzt tud csinálni. Áruja, kétes eredetű, gyorsan szabadul tőle, a lebukás veszélye miatt.
Ott ücsörgött kicsi, összehajtható horgászszékén az, aki tényleg a feleslegessé vált kacatjaitól akart megszabadulni. Fillérekért kotya-vetyélt el mindent, hiszen úgyis csak útba volt, kellett a hely az újabb felesleges tárgyaknak.
Aztán ott voltak, akik valamilyen gyűjtőszenvedéllyel valamit szorgosan összegüzüztek, és most a többször meglévőket, vagy meguntakat elpasszolták, hogy a legújabb kiadásút megvehessék. Kisebb kör alakult ki körülöttük a hasonló ívásúakból. Arcukon látszik a megszállottság, a külön kaszt fölénye.
És ott kuporogtak azok is, akik szegényes kis holmijukat ajánlgatták, egy kis bevétel reményében.
Néha ő maga is beült az eladók közé, hogy valamit értékesítsen. Szerette ezt az oldalt is. Hihetetlen együttérzés alakult ki a környékbeli eladni szándékozók között. Örültek egymás sikerének, vigyáztak egymás holmijára, ha valamiért el kellett ugrani néhány percre, segítettek eladni, kedves ajánlással, egy-egy biztató mosollyal. Innen a vevőket figyelhette meg.
Ez az „állatfajta” nagyon érdekes, erről figyelve. Mivel főleg az árut vizslatták, kifürkészhetők a szándékaik, gondolataik. Még mielőtt komolyra fordulhatna az ügylet, már tudni lehet, hogy csak lézengő, vagy potenciális vevő.
A zsibongásban megfigyelte a vevők típusait is.
Jöttek azok, akik csak a hangulat kedvéért róják a köröket. Ők minden alkalommal itt voltak, mindig ugyanakkor, mindig ugyanolyan arccal, ugyanabban a ruhában. Ritkán vettek valamit, csak a légkört szívták magukba, hogy egy hét múlva újra itt lehessenek.
Ott nyüzsögtek a minden vackot megvevők. Feldíszített karácsonyfaként, mindenféle tárgyat magukra aggatva bóklásztak. Látszott rajtuk, hogy a pénz nem számít. Ezekre lehetett legjobban rásózni bármit.
Sokszor feltűnt egy kisebb csoport. Gyorsan közlekedtek, a tömeg gócpontjait közelítve meg, majd sietve továbbálltak. Hiába hívta fel időnként a hangosbemondó jelenlétükre a figyelmet, mindig megtalálták áldozataikat. Ők a zsebtolvajok, jól felkészült trükkökkel, gyorsasággal és leleménnyel. A megszerzettet nem ott költötték el, úgy hogy nem számítottak igazán „vevőknek”.
Volt egy réteg, akiket nem igazán szívlelt. Ezek voltak a mindenből alkudók. Ellenük csak úgy védekezhetett szegény eladó, ha eleve rátette az árra a felárat. Ennek az volt a kockázata, hogy olyan magas lett a felsrófolt ár, hogy körbemosolyogták a fejét az alkudozók és faképnél hagyták. Ha pedig az eredeti árat mondta, akkor fillérekért akartak megszerezni mindent a mérlegelés teljes hiányával.
De volt olyan is, akiket szeretett. Ők kiszúrták a megkedveltet, odajöttek, kézbe vették, eggyé váltak vele, megkérdezték, hogy mennyi, elővették a tálcájukat és fizettek. Összemosolyogtak, s egy pillanatra jó érzés töltötte el mindkettőjüket.
A napok felgyorsultak. Úgy esett, hogy egyre kevesebb ideje volt, hogy kinézzen a zsibire. A közelmúlt egyik vasárnapján a rég látogatott mellett vitt el az útja. Hajnali öt óra volt ilyenkor nyitja kapuit a vásártér. Valami hihetetlen tömeget látott bebocsájtásra várva. Kíváncsi lett, így dolga végeztével beugrott körülnézni. A régihez képest kétszeres területen helyezkedtek el a próbálkozók olyan sűrűen, mint a heringek. Működött a „sok eszkimó, kevés fóka” elv, csak ritkásan lézengtek a vevők. Már híre-hamva sem volt a családias légkörnek, szomorú, megfáradt emberek ültek kis motyójuk mögött. Kedvetlenül lődörgött a sorok között. Most nem az árura volt kíváncsi, hanem az eladókra. Riadt szemű emberek kínálták a portékáikat, szinte könyörögve. Feltűnt neki egy csont sovány nő, aki szegényes ruhájában ücsörgött a kipakolt holmija mögött. Odament hozzá. A nő szomorú szemmel, félve rátekintett. Fájt ez a nézés, levette szemét róla és a kitett holmira révedt. Agyonmosott, de tiszta gyerekruhák voltak. Leguggolt és kiválasztott belőle néhányat, majd odaadta a nőnek, megkérdezve, hogy mennyi lesz. A nő átvette, egy kicsit számolgatott, majd csendesen megszólalt:
−Nyolcszáz forint…
Odaadott egy ezrest. A nő remegő kézzel átvette.
−Sajnos nem tudok visszaadni. - mondta.
−Nem is kell. – jött a válasz.
Megfordult, megmagyarázhatatlan érzés kerítette hatalmába.   

A pláza

Most is korán kelt, mint mindig. A csípős hajnalban a vásárcsarnok felé vette az útját. Itt mindig akadt valami alkalmi munka, szívesen segített a zöldségeseknek behordani az árut. Cserébe, meghívták egy reggelire és némi aprót csúsztattak a zsebébe. Ma Dezső-bával támasztották a pultot egy kocsikeréknyi lángos, és egy forró citromos tea társaságában. Miután Teca mamát meghordták friss zöldséggel és beindult a napi hangos portékakínálat, ide vonultak megvitatni a világ dolgait. Szerette ezt az állandó forgatagot és zsongást, ahol ismerősként üdvözölték egymást az eladók, és a vevők. Reggeli után továbbállt és őgyelgett a délelőtti bágyadt napsütésben. Most is, mint mindig a Plázánál kötött ki. Belépett. A két ajtó között a sarokban ott állt a hajléktalan. Most is reménytelenül próbálta magába fogadni és éjszakára eltartalékolni a meleget. Ahogy benyitott a belső ajtón, ismerősként fogadták sorban az üzletek: Casada, Swarowski, Tamaris, Saxoo, Daires, Intimissimi, Marionnaud. Mirror… mintha egy másik országban bolyongott volna. Ekkor jött a kedvence az Amnesia. Ez egy felsőruházati bolt volt, úgy tűnik, ide felejteni járnak az emberek, vagy esetleg az árai olyan magasak, hogy jobb gyorsan nem emlékezni rá?
Minden boltba benézett. Mindenhonnan csillogás, kínos rend és unott arcú eladók néztek vissza rá. Nem érzett vágyat, hogy valamelyikbe is belépjen, feszélyezte a benti légkör, nem az ő világa volt. Néha eljátszott a gondolattal, hogy odatapasztja az arcát az üvegfalra és grimaszokat vágva felrázza az akváriumban élőket, de most is csak továbbsétált. Felment a mozgólépcsőn a felső szintre és elfoglalta kedvenc helyét. Ez egy kör alakú galéria volt a Pláza mértani közepén. A korlátnak támaszkodva teljesen észrevétlenül, figyelni lehetett az alsó szinten nyüzsgőket. Sorra tűntek fel a hely jellegzetes figurái:
A lógósok:
Fiatalok, akiknek ezen a hétköznapi délelőttön talán az iskolapadot kellene koptatniuk. Van belőlük csoportos és magányos változat. Most egy lány jön be a képbe, leül a padra, előveszi a telefonját. A készülék kijelzője akkora, mint a két tenyere, láthatóan legutolsó modell. Fontos sms-eket bonyolít, időnként körbenéz, talán ismerőst remélve. Mellette egy fiú a laptopja monitorát bámulja üveges szemekkel. Tudomást sem vesznek egymásról, pedig innen messziről összeillő párnak látszanának. A lány lassan feláll, vállára veszi súlyos szütyőjét és elandalog.  Három fiú közeledik. Harsányak és modortalanok. Rutinosan bevágják a táskájukat a csomagmegőrzőbe és a mozi felé veszi az útjukat.
Biztonsági őrök:
Lassú léptekkel időnként áthaladnak a téren. Földöntúli magabiztosság árad belőlük, különösen a női változatokból. Soha nem bírja ki mosoly nélkül, ha megpillant egy egyenruhába bújtatott, komoly arcot magára erőltető őr nénit. Mindig egy jelenet jut az eszébe, amelyben egy százharminc kilós betörő éppen pakolja ki az üzletet, és akkor megjelenik a negyven kilós őrhölgy és határozott mozdulattal össze-vissza bilincseli a galád bűnözőt.
Babakocsis kismamák:
Bármely pillanatban megjelenhetnek, attól függően mikor ért véget az otthoni etetés-büfizés. Felbukkannak a tömegben futurisztikus babakocsijukkal, összekötve a sétáltatást egy kis plázázással. Időnként megnyugtatják bömbiző csemetéjüket, leülnek a padra, teáztatják a kicsit, vagy éppen sorstársaikkal egyeztetik a legújabb bébi táp receptjeiket. Soha nem sietnek, mindenre felkészülve gurítják babaerődjüket.
A héják:
A Plázák legjellegzetesebb figurái. Villogó szemekkel figyelik a potenciális áldozatot. Mindenütt ott vannak. Ott ülnek a padokon, ott állnak a sorban, utaznak a mozgólépcsőn, ülnek a presszók szélső székein. Gyorsak, ügyesek és észrevétlenek. Csak akkor szembesülsz a létükkel, ha nem találod a pénztálcádat, a telefonodat, de akkor már késő.
Plázacicák:
Miattuk van ennek az egész rendszernek létjogosultsága- Különös ismertetőjelük, hogy a minimális létszám legalább két fő. Általában barátnői minőségben jönnek shoppingolni. Tökéletes kinézetűek, a köröm kifestésétől kezdve, a frizurán át, a divatos elegancián túl, az utolsó kiegészítőkig. Csacsogva libbennek be az üzletekbe, és egyre több kis csomagocskát magukra aggatva távoznak onnan. 
A takarító:
Mindent tudó járművét maga után vonszoló takarítónő érkezik. Mozdulatain látszik, hogy még hosszú a munkaidő. A lényeg, hogy mindig mozgásban legyen. Most előveszi sepregetőjét és a padon ücsörgők lábai mellett láthatatlan szemetet söpör, majd visszamegy a lapátért.  Kínosan lassú mozdulattal, valamit a lapátra kotor és eltünteti a tartalmát a mindenevő szemetesében. Visszarakja a szerszámokat a járgányra és szemétportyára indul. A padok kört formálnak, magukba fogadva egy nagy bokros növényt. Takarítónk már tudja, hogy a levelek közt mindig talál bedugdosott szemetet. Most sem kellett csalódnia. Szerzeményét bedobja a feneketlen bendőjűbe és továbbáll, új, reménybeli szemetek felé.
Üldögélők:
A pihenésre szánt padok gyakran váltogatják vendégeiket. De vannak olyanok is, akik semmibe révedő tekintettel fél napokat is elücsörögnek rajtuk. Jó lenne belelátni a fejekbe, ki miért választja az idő elmúlatásának ezt a módját. Talán a magány, talán csak hogy történjek körülöttük valami mozgás, vagy esetleg itt még mindig jobb, mint bárhol máshol, vagy csak várják a megváltó véget?  Kortalan, arctalan emberek ők, meghatározhatatlan gondolatokkal.

Lassan véget ér a nap. A szomorú szemű eladók lehúzták a rácsokat, egy napra véget ért a csillogás, bezártak a divatmajomházak. Kifelé menet odaintett a hajléktalannak, aki még kihasználta a zárás előtti utolsó pillanatokat. Ahogy hazafelé ballagott, betért az utolsó boltba, amit a tulajdonos „Sarki bót” –nak nevezett el, és vett egy fél kiló kenyeret. Hazáig csak úgy magába elcsipkedte az „életkét” –ahogy nagyanyja nevezte valamikor.
Megállt az otthona előtt és elhúzta mágneskártyáját. Az ajtó kinyílt, beengedte gazdáját. Belépett a gardróbba, levetette szegényes ruháit és belebújt egy köntösbe. Ahogy közeledett a nappali felé, a ház életre kelt: bekapcsolódott a falnagyságú tv, felgyulladt a hangulatlámpa fénye. Felült a bárpultnál egy székre és engedett magának egy korsó Heineken-t. Leült a tv elé, valami huszadrangú sztárocska nyérvákolt.   Ekkor kellemes női komputerhang szólította meg:
−Kész a fürdő!
Ledobta a köntöst, beült a kádba. Simogató pezsgés ölelte körül. Becsukta a szemét és átadta magát az élvezetnek. Fürdés után már nem volt semmihez kedve, elterült a hatalmas franciaágyon.
−Lepihenek – mondta halkan.
A ház elcsendesedett.
Mielőtt elaludt volna, eszébe jutott még valami:
−Komputer, milyen nap van ma?
−Február 13.
−Isten éltessen vén bolond, ma voltál 59 éves… – mondta, csak úgy magának.

Karácsonyi angyal

Közeledett a karácsony. Elkezdett esni a hó, először apró pelyhekben, majd egyre nagyobb, sűrűbb pihékben. Ez volt a jel, amikor alászálltak a karácsonyi angyalok. Segítettek, hogy valóra váljanak kívánságok, szeretet költözzön a testekbe és a lelkekbe. Csak az álmokat és a gondolatokat hívhatták segítségül. 

De minden évben volt egy kivételes angyal. Ő bármit megtehetett, bármilyen alakban megjelenhetett, minden eszközt felhasználhatott.

Már régen várt arra, hogy Ő legyen az. Sokszor eltervezte, mit, hogyan csinál majd, de annyi minden ötlet forgott a fejében, tudta, hogy nem lesz majd rá elég idő. Ezért mindent elvetett és elhatározta, hogy hagyja magát sodródni az eseményekkel. 

Ahogy fentről közeledett, madártávlatból egy ünnepi kivilágításba öltözött kisvárost pillantott meg. Ahogy leért a földre, egy koldus alakját vette fel. Leült a templomlépcsőre, maga elé tette szegényes kalapját, figyelte az embereket. Látta, ahogy átszellemült az arcuk, ahogy elbűvölte őket az alkalomhoz felöltöztetett templom varázsa. Hallotta a gondolataikat, tudta ki jött ide őszintén és ki hamisan, csak kényszerből, vagy érzés nélküli hagyománytiszteletből. Ilyenkor a templomból kijövők mindig adakozóbbak, mint máskor, sűrűn csilingeltek a pénzérmék a viseletes fejfedőben. Megfigyelte, hogy az egyszerű, tiszta szívűek, mindig szívesebben adnak.

Otthagyta az eddigi helyét és egy fényes áruház kirakati bábujába költözött át. Körülötte karácsnyi túlkínálat ajánlotta önmagát, a bukfencező medvétől, az üveggyöngyökön keresztül, a legmárkásabb kisesélyi ruháig. Az üveg túloldalán, vágyakozó tekintetek szívták magukba a csillogást. Volt közöttük, akik odáig sem jutottak, hogy bátorságot vegyenek, hogy belülről is meg merjék tekinteni az árubőség eme szentélyét. De volt olyan is, aki az egyik zsebéből megvehette volna az egész kirakati kínálatot. Elgondolkodott. Ez volna a karácsony lényege, hogy valami értékesnek vélt, felesleges holmi legyen a karácsonyfa alatt? 

Tovább szállt. Nagyvárosi sikátoros részen találta magát. Jólöltözött, középkorú, fehér férfiként rótta a kietlen utcákat. Szélvédett, sötét zugban egy hajléktalanra lett figyelmes, aki éppen a másik oldalára fordult. Próbálta a takaróként használt papírdobozát magára húzni. Odament hozzá és leguggolt. A piszkos gúnyába öltözött, védekezésként maga elé tette a kezét, támadástól tartva, hiszen mit akarhat mást egy ilyen ember tőle, mint, hogy bántsa.

−Ne félj barátom –szólította meg. Mit szeretnél ezen az ünnepen?

A megszólított még mindig gyanúsan méregette, majd megszólalt:

−Én már csak azt szeretném, hogy hagyjon mindenki békén. Persze egy meleg takaró, egy kis itóka /amely elbódít egy rövid időre/ jó lenne. Ja, és egyszer jól teletömhessem a hasamat.

Álmot bocsájtott rá, kört rajzolt köré és egy dobozban otthagyott mindent, amit kért, majd tovább sétált. Váratlanul, szinte a semmiből három alak ugrott elé:

−Itt a karácsonyi ajándékunk! – rikkantotta az egyik, majd egy kést rántott elő.

Megállította az időt. Körbejárta a mozdulatlan alakokat, mindegyiküknél végignézte az eddigi életük kivetülését, miért jutottak a sorsnak ebbe a sötét bugyrába. Az egyikük a szegénységét váltotta a bandázásra, a másik kisebbségi érzését cserélte fel a vagányságra, a harmadik csak tartozni akart valahova. Törölte lelkük sötét oldalát és a sarokra érve újraindította az idő homokóráját. Az eddigiektől is sötétebb, kivilágítatlan részhez érkezett. A szemetes felöl valami mocorgást hallott. Ahogy odaért látta, hogy egy lesoványodott kiskutya próbál valami ehetőt találni a szemétkupacban. Felvette a reszkető testet. A kis jószág azonnal jobban érezte magát, gombóccá gömbölyödött. Az angyal most behunyta a szemét. Amikor újra kinyitotta, már a városi forgatagban volt újra és az ápolttá vált kiskutyát sétáltatta. Egy kislány jött velük szembe az édesanyjával. Azonnal odarohant a farkcsóválóhoz és megsimogatta.

−Jaj de aranyos, úgy szeretnék egy ilyent! Ugye anyu, hoz nekem a Jézuska!?

A férfi lehajolt hozzá és a fülébe súgta:

−Addig is, amíg megkapod, vigyáznál egy picit a kutyusomra?

Az igenlő válasz után egy pillanat alatt eltűnt a forgatagban. Jó érzés töltötte el, mert egy csapásra két kérést is teljesített. A kisgazdi és az apróság egymásra talált, és ezen túl elválaszthatatlan barátok lesznek majd.

A néhány nap gyorsan elszállt. Most, karácsonyeste van és Ő ott ül fent a kisváros legmagasabb pontján, a templom tornyán. Ahogy körülnézett, azt látta, hogy a máskor nyüzsgő kisváros, most békés, nyugodt arcát mutatta. Az utcák csendesen bóbiskoltak. Az ablakokon át, meleg fények kerestek utat a szállingózó hóesésben. Végiggondolta, hogy mennyi helyen járt, hány emberrel találkozott. Megkérdezte önmagától, hogy hasznos volt-e az ittléte. Biztos lehetett volna másként is, de jó érzés töltötte el, úgy érezte, hogy élt a megkapott lehetőséggel. 

Ha a sok élmény közül választania kellett volna, akkor egy idős férfi jutott az eszébe. Egy kis falu utolsó házában lakott. Beteggondozó képében látogatta meg. Fűtetlen szoba fogadta. A magatehetetlen ember, egy takarókupac alatt didergett. Amikor meglátta, az arca felderült, biztos volt benne, hogy felismerte benne az angyalt. Arra a kérdésre, hogy mit szeretne karácsonyra azt válaszolta:

−Nekem már nincs se kutyám, se macskám, az utam végét járom. Azt szeretném, ha a megváltó születése napján térhetnek meg, Őhozzá. Csak ennyi a kérésem. 

     

Kényszermikulás

Egy kicsit még ücsörgött az ágy szélén, aztán belebújt a piros orrú, szarvasos mamuszába /amelyet őrült barátjától kapott/, és félig csukott szemekkel elindult nagyjából az ajtó irányába. Néhány koppanás a lakás különböző tárgyaiba, végleg kiverte a szeméből az álmot. Felvette a levélbedobó előtt heverő újságot és kedvenc foteljébe telepedett. Egyenesen a hátsó oldalra lapozott, mindjárt az álláshirdetéseket vette szemügyre. Már hónapok óta nem volt munkája és kezdte felélni a tartalékait, sürgősen munkát kell szereznie. De megint nem talált semmi magának valót. Morogva elindult kávét készíteni, hátha kitisztult fejjel valamilyen okos gondolata támad. Ahogy visszaért, egy nagyméretű, kiemelt hirdetést pillantott meg az asztalon heverő újságban. Ösztönszerűen a kis egyenhirdetéseket olvasta csak el, ez elkerülte a figyelmét:

„Multinacionális cég, idényjelleggel mikulást keres egy hónapos időtartamra”. Elmosolyodott. Megrögzött agglegény volt, mindig is utálta ezeket a vad, lármás, rosszindulatú, kis csipiszeket. Ha tehette kerülte a társaságukat, bár ez igaz volt a felnőttekre is, emberkerülő, magányos remete volt. Egyedül egy gyerekkori barátját tűrt meg néha a közelében, de azt is ritkán.

Egész nap kerülgette az újságot, végül az éhenhalás gondolatába beleborzongva, erőt vett magán és felhívta a megadott telefonszámot. Másnapra beszélték meg a találkozót. Felvette a szerinte legalkalmasabb ruhát és arcot, majd nekiindult. A beszélgetés gyors volt és lényegre törő, és természetesen a végén a szokásos mondattal: 

„Köszönjük, majd értesítjük.” 

Az esélytelenek nyugalmával távozott, azzal, hogy ő megpróbálta. Másnap csengett a telefon. Felvette, majd mikor letette boldog vigyor ült ki az arcára, az övé volt a munka.

A nagy napon, már egy fél órával előbb ott topogott az áruház előtt. A biztonsági őr odavezette a főnöki üvegkalitkához. Barátságosan üdvözölte a közvetlen főnöke, egy még csitri korban lévő leányzó:

─ Igaza volt a személyzetisnek, maga kiköpött Mikulás ezzel a termetes alkattal, az őszülő hajával és a szakállával. Nem is lesz szükség műszakállra, csak egy kis púder, meg a mikulásgúnya és kész is van. A cégünk ebben az évben nagy hangsúlyt fektet a kicsikre, mint célközönségre. Ugye szereti a gyerekeket?  És megy-e a Ho-ho-ho-hóó?

Szemlesütve bólintott és elment beöltözni. Óvatos léptekkel közelítette meg a munkahelyét. Egy barátságos sarkot alakítottak ki a Mikulás számára, műhóval, műfenyővel, műhóemberrel, műrénszarvassal, műszánnal. A díszlet közepén egy nagy trónus várta a Mikulást, hogy megérkezzen. Megpillantotta a zsibongó gyereksereget, akiket két csinos krampuszlány próbált kordába tartani. Már úgy volt, hogy elmenekül, ez mégse neki való, amikor a tömeg szélén ácsorgó kislány észrevette. Odaszaladt, megfogta a kezét és így szólt hozzá:

─ Gyere Mikulás bácsi, tudom, hogy messziről jöttél hozzánk, biztos nagyon elfáradtál, segítek, hogy leülhess.

A sok gyerek elhallgatott, ahogy megpillantották, áhítattal figyelték, ahogy öregesen elfoglalta a helyét. A kislány visszaszaladt a helyére az anyukájához, aki büszkén tekintett le jól nevelt lányára. Az egyik gyerkőc el kezdte énekelni a „Hull a pelyhes fehér hó” című slágert, a többi gyerek is bekapcsolódott. A krampuszok is észbe kaptak, és vezényelték az egymás után következő énekeket. Mikor kifogytak a nótázásból, újra csend lett. Úgy érezte, hogy neki is kellene mondania egy pár szó, így hát belekezdett:

─ Kedves gyerekek! Nagyon köszönöm, hogy énekkel köszöntöttetek, nagyon jól esett. Messziről érkeztem hozzátok, nagyon elfáradtam, de örülök, hogy köztetek lehetek.

És így tovább, csak gördültek le a szavak a szívéről. Jó volt belenézni azokba a csillogó szemekbe, ahogy a kis törpék és a szüleik szájtátva figyelték a varázslatot.

Amikor a beszéd végére ért, a krampuszok sorba állították a gyerekeket és következett az, amitől legjobban tartott, a testi kontaktustól. Ugyanis a munkakörébe tartozott, hogy az ölébe ülteti és meghallgatja a kívánságaikat. De ahogy az első, félszegen az ölébe kászálódott minden ellenérzése elszállt, kezdte élvezni az egészet. Amitől tartott, hogy csibészebbjei utálatosok lesznek vele, nem következett be, mintha a világ csupa jó gyereket hordozna a hátán. A Mikulás ölében, még a legvagányabb csemete is meghúzta magát. A legbátrabb a kis négyéves Józsika volt, aki megkérdezte, hogy meghúzhatja-e a Mikulás szakállát, ugyanis a Petya azt mondta, hogy nem igazi, és fogadtak. Miután engedélyt kapott a ráncigálásra, olyan boldog volt, hogy neki lett igaza, madarat lehetett volna vele fogatni. Egyre nagyobb érdeklődéssel figyelte a gyerekeket, ahogy a legbensőségesebb titkaikat is megosztották vele, a Mikulással. Néha már úgy érezte, valóban ő a nagyszakállú, megszállta valami belső nyugalom és jóság. Legemlékezetesebb volt számára a kis Annabella. Bátran felült a térdére, egy idő után a fülébe súgta:

─Tudod Miki, hogy én mit szeretnék?

─Mit kicsim? – kérdezte a kis titkolódzót.

─Én nem szeretnék semmilyen játékot sem, csak azt az egyet intézd el, hogy apa újra hazajöjjön.

─Nem tudom, hogy ezt el tudom-e intézni neked. – mondta és nyelt egy nagyot

─Azért, ugye megpróbálod?

Egy lassú bólintás volt a válasz.

Gyorsan teltek a napok, minden nap új élménnyel gazdagodott. Észre sem vette, hogy elszaladt az egy hónap. Mikor az utolsó gyerek is elment, és az ajtóból még visszaintegetett, valami üresség költözött a szívébe. Kihunytak a Mikulássarok fényei, lassan elballagott az öltözőjébe. Amikor összepakolta jelmezét és kimosta szakállából a púdert, széles mosollyal a kisfőnök lépett be:

─Nagyon jó visszhangja volt a Mikulás-projektnek. Szeretnénk jövőre újra körünkben látni, vállalja?

─Természetesen. – jött a válasz.

Lelki vándorút

A férfi, mindig egyre felzaklatottabb lélekkel várta a halottak napját. Arra gondolt, miért ez az egy nap, amikor emlékezni kell mindenkinek. Felszakítani sebeket, újra élni a lassan betokozódott temetés traumáját. Nem jobb egész évben szeretettel gondolni az elmentekre, egy-egy kedves emlék kapcsán. De úgy tűnik a beidegződött hagyományok fontosabbak.

Minden évnek ugyanaz volt a forgatókönyve. Egy héttel előtte anyósával elmentek az „Ő” hozzátartozóinak sírjához, rendbe tenni azokat. Számára idegen emberek elhanyagolt nyughelyeit rendezték, mert erre a jeles napra rendnek kell lenni. Aztán még egyszer elmentek a már rendezett sírokhoz, a giccses műkoszorúikkal és gyertyát gyújtottak a holtak lelki üdvéért. Teljesen érzelemmentesen vett részt ezeken a szertartásokon. Ami megérintette ebből az egészből, az imbolygó gyertyalángok voltak, amelyek különös hellyé varázsolták az esti temetőt. Saját szeretteihez már évek óta nem jutott el. Messze voltak tőle, szegényes életük miatt sokba került volna az út. Ebben az évben azonban, a párja elé állt és az asztalra tett egy kis megtakarított pénzt, hogy elmehessen. Nem akart elmenni, de mégis meggondolta magát. Tobozokból összeállított három keresztet, szépen feldíszítette őket. Három mécses, egy kis elemózsia és víz mellé kerültek a hátizsákba. Reggel korán nekiindult a hosszú útnak.

Ahogy kiért a buszállomásra, már kisebb tömeg várakozott. Beállt a leendő útitársak közé. Az utaztató, a megállóba kanyarodott és megkezdődött a felszállás. Ahogy a busz kezdte elnyelni az előtte állókat, végiggondolta mi is vár rá. Több mint három órás utazás tömegnyomorban. Ha odaért, félórás villamosozás. Ugyanannyi idő jut a zsúfolásig megtelt temetőre, majd ugyanez visszafelé. Kilépett a sorból és maga mögött hagyta a zsibongást. Lábai a hegy felé vitték. Ahogy beért az erdőbe és a város zajait felváltotta a csend, megnyugodott. Egy pillanatra megállt és behunyta a szemét. Érezte, ahogy az erdő befogadta őt. Lassú léptekkel elindult a hegy csúcsa felé. Még nem tudta, hogy mit miért tesz, csak ösztönösen cselekedett. A felkelő Nap első sugarai bújócskát játszottak a hulló falevelekkel. A keskeny ösvényt beterítő avarban jól esett botorkálni. Gondolatai egyre jobban letisztultak, lassan csak az üresség vette körül. Csak tette az egyik lábát a másik után. 

Csordogáló patakhoz érkezett. Nagy kövek szegélyezték a csobogó medrét. Itt leült egy kicsit pihenni. Elővette az ennivalót, falatozni kezdett. Közben körülnézett. Egy hatalmas kőtömbön akadt meg a szeme, amelyiknek teljesen sima volt a teteje. Olyan volt, mint egy ősi, áldozati oltár. Ahogy benyúlt a hátizsákba, hogy igyon egyet, keze megérintette az egyik keresztet. Kivette. Azonnal rátörtek az emlékképek édesapjáról. Ő volt az első, akit elveszített, bár hosszú idő telt el az óta, de igazán még a mai napig sem tudta feldolgozni. Apja olyan volt, aki csak ritkán beszélt, de ha megszólalt arra érdemes volt odafigyelni. Mindig bölcs tanácsai voltak, ha hozzá fordult segítségért. Olyan apa volt, aki odafigyelt mindenre, csak úgy a háttérből, szinte láthatatlanul. Inkább barát volt, mint apa. Három hónap alatt vitte el a gyilkos kór, anélkül, hogy igazán élvezhette volna a nagyapaság örömeit. A férfi felállt és a keresztet a kőtömbre helyezte. Az apa volt a családban a kőszikla, akire mindig lehetett támaszkodni. 

Továbbindult a kitaposott ösvényen. Közben egymást váltották az emlékképek. Csupa kellemes és boldog perc, amit együtt töltöttek el: egy vidám gyerekkori karácsony, az első korcsolyázás emléke, az, ahogy megtanította úszni, majd később borotválkozni, az esetlen beszélgetés a nemi élet rejtelmeiről.

Erdei menedékházhoz érkezett. Kicsinosított kis épület volt, fehérre meszelt falakkal, fakerítéssel körülvett tornáccal, az épület mellett egyenes sorokba rakott tűzifával. A fáradt vándort, rönkökből készült asztal és pad várta. Leült és kitette a második keresztet. Édesanyja volt a második, aki elment. Melegség öntötte el, ahogy rá gondolt. Eszébe jutottak a csodálatos konyha remekek, a nevetése, amely szívből jött, a boldog nagyi évek, amikor mindenét odaadta az unokájának. Sokáig kereste a kereszt helyét, az épület körül, végül az egyik nem messze lévő fa ágára akasztotta fel. Anya volt a családi tűzhely melegének őrzője.

Felnézett a hegy csúcsára, tudta, hogy még nehéz út vár rá. Amikor rászánta magát, hogy elinduljon, olyan volt mintha súlyok kerültek volna a lábára. És úgy érezte, hogy a hátizsákja is nehezebb, pedig már alig volt benne valami. A Nap elé egy felhő terpeszkedett, komorrá téve a hátralévő utat. Zihálva, nagy nehezen érkezett meg. Ahol megpihent, egy sziklahasadékból kis forrás bújt elő. Az erre járók egyfajta feng-shui tornyokat építettek kövekből. Ezek türelemmel összeválogatott, egymásra helyezett sziklácskák voltak. Néha, a természet törvényeivel dacolva állták az idő viszontagságait. Elővette az utolsó keresztet és óvatosan egy ilyen építmény tetejére helyezte. A fia emléktornya lett ez, aki nyáron halt meg, mert nem tudta tovább elviselni, az elviselhetetlent. Saját maga döntött a sorsa felett. Ilyen ingatag, instabil volt az élete, mint ezek az egymásra helyezett kövek. Bármikor összeomolhatott. Úgy látszik, a sors nem mindig tartja be a sorrendet, hogy előbb mennek el a szülők, aztán a gyerekek. Bűntudatot érzett, hogy talán segíthetett volna, ha közelebb élnek egymáshoz, vagy csak jobban közelítenek az egymáshoz vezető ösvények. Nem sokat bírt itt maradni ezen a helyen, elindult visszafelé. Még egyszer visszanézett, tudatába égette a képet. 

Ahogy haladt lefelé, egyre könnyebbnek érezte magát. Egy másik utat választott és céltalanul barangolt az erdőben. Csak ment rendületlenül. Már délután volt, amikor újra megállt és pihent egy keveset. Ahogy ott ült, behunyta a szemét. Lassan visszatértek az erdő hangjai, nyugalom áradt szét benne. Amikor kiért az erdőből arra gondolt, milyen érdekes, hogy egy áldott lélekkel sem találkozott a kóborlása során. Megkapta ezt a napot, hogy együtt lehessen azokkal, akiket szeretett, de már csak a múlt emlékei. Ahogy újra beért a városba, eszébe jutottak a mécsesek. Betért az első temetőbe és a feszületnél meggyújtotta őket. Szép, egyenes lánggal égtek. Tudta, hogy ilyenkor kinyílik egy kapu a két létforma között és egy pillanatra, mind együtt lehetnek.       

Álarcok

Éva, mint mindig, most is gyalog ballagott haza a munkából. Már régen nem nézett a szemekbe, egykedvűen a földet bámulta maga előtt. Figyelte a szembejövőket, próbálta kitalálni, hogy a viselt lábbelik alapján, kinek mi lehet a története: 

A márkás sportcipős, lehetne egy elkényeztetett kamasz, aki mindent megkapott, csak a szeretetet nem. 

A sietős, kifogástalan bőrcipő gazdája láthatóan fontos ember, aki siet a mindig sürgős dolga után. 

A laza cipőbe bújt női lábak, az elmaradhatatlan kis totyogós, tappancsos tartozékkal, már fáradtan a játszótéri élményektől, hazafelé vették az irányt. Otthon várja őket a pancsi és a boldog álmok.

Szűk, magas sarkúba kényszerített lábak, bizonytalanul inogva haladnak a kijelölt végzetük felé.

A viseletes cipők lassan haladnak, már csak egyetlen dolgot várnak az élettől, hogy ez a nap is elmúljon, nem nagyon számít, hogy lesz e következő.

Annyira belefeledkezett a kitalált történeteibe, hogy túlment a lakását magába fogadó bérház ásítozó kapuja előtt. Csak egy sarokkal később eszmélt, ahol a kedvenc pékségégéből kiáramló friss illatok felébresztették az érzékszerveit. Belépett. A mindig vidámnak látszó eladó ismerősként üdvözölte és már hozta is a kedvencét. Ahogy átvette, ránézett a mosolygós arcra. Szomorúságot, fáradtságot látott. Elköszönt és visszatért a nagy, rozsdásodó vaskapuhoz. Ahogy becsukódott mögötte, elindult felfelé a mindig sötét lépcsőházban. Az első emelet fordulójában szembetalálkozott a második emelet 12-essel. A mindig barátságos férfinak most is volt hozzá néhány kedves szava. Ő azonban nem nézett rá, csak motyogott valamit és gyorsan továbbsietett. Tudta nagyon jól, hogy abban a fejben sötét gondolatok lakoznak. Végre felért, már csak a függőfolyosón kell végigmennie, hogy elérje a nyugalom szigetét. De most sem úszta meg. Ahogy csendben osont, felpattant szomszédasszonyának ajtaja és már ott is állt előtte. És csak mondta, mondta, áradt belőle a szózuhatag. Hallgatta a számára érdektelen pletykákat: ki, kivel, hányszor, miért? Már régen tudta, hogy emögött a szószátyárság mögött sok csalódás, bánat és halál rejtőzködik. Most nem volt kedve végighallgatni mindent, egy mondvacsinált, halaszthatatlan dologra hivatkozva bemenekült a lakásába. Kibújt a cipőjéből, lerogyott a kedvenc fotelébe, és elmajszolta a pék mesterművét. Amikor elvégezte a napi rutint, csak téblábolt a lakásban, nem tudott mit kezdeni magával. Hanyatt feküdt a nagy francia ágyon és a plafont bámulta. Lassan elnehezedtek a szempillái, behunyta a szemét és ébren álmodott. Gyerekként látta önmagát. Mint minden kicsi ő is különleges képességekkel született: ha ránézett valakire, látta az igazi, álarcok nélküli, valódi arcát. De amíg a gyerekek, ha felnőnek, elveszítik ezeket a tulajdonságokat, nála megmaradt, és egész életét végigkísérte. Lehetett volna ez áldás is, hiszen senki nem tudta becsapni, félrevezetni. De az idő előre haladtával úgy érezte, hogy inkább átok. Hiszen látta, hogy az apja igazán mást szeret, nem az imádott anyut. Előre tudta, hogy édesanyját korán elveszíti, mert gyilkos kór támadta meg és a felé kedves arc mögött, gyötrelem és fájdalom bújik meg. Tudta, hogy az osztálytársai mikor igazi, őszinte barátok, vagy csak az érdekek által vezéreltek. Sajnos, a sors olyan férfiakat irányított az útjába, akik csak azt akarták, nem talált rá az igazi, őszinte szerelem. Egyre nagyobb gyakorlatot szerzett az álarcok levetésében. Figyelte az embereket a buszon, ki milyen maskara mögé rejtőzködik, színházba járt, mert ott több, egymás fölé rakott maszkot lehetett lefejteni. Élvezte a megkapott tudást, lubickolt a különleges képesség adta lehetőségekben. Aztán, fokozatosan belefáradt, emberkerülő lett és egyre magányosabbnak érezte magát. Sok munkahelyet kipróbált, de valami miatt egyik sem vált be. Vagy a főnöke közeledett felé tolakodóan, vagy a munkatársai kiállhatatlanoknak bizonyultak. Sokat gondolkodott azon, hol lehetne felszabadult. Több szakmát is kitanult. Többek között kipróbálta az óvónősködést, mert azt hitte, hogy a gyerekeket még nem fertőzte meg az alakoskodás. De tévedett, már egész kis korukban sorra rakodnak rájuk az otthonról hozott arceltakarók. Nem bírta sokáig elviselni az elkényeztetett kisgazdagokat, és fájt a szíve, a mindig éhes, egyszerű ruhába öltöztetett kisszegényekért. 

Felriadt, már késő estére járt. Bebújt a takaró alá, magához ölelte kedves gyerekkori jegesmaci pajtását, Hópihét, és mély álomba merült. Reggel kipihenten ébredt, talán azzal, hogy átgondolta eddigi életét, megkönnyebbült egy kicsit. Frissen felöltözött és jó kedvvel indult el dolgozni. Mint mindig, most is gyalog közelítette meg a munkahelyét. Bár korán érkezett, az utolsó méterekre meggyorsította a lépteit. Sebtében átöltözött és már ment is az első emeletre. Ahogy kinyitotta a rácsos ajtót, a túloldali világban Jánoska már ott toporgott, mint minden reggel. Esetlen mozdulatokkal közelített és átölelte, valami artikulátlan szót hadart, amit csak ők ketten értettek. Az első szobaajtón kikandikált egy bozontos fej, egy ideig kifejezéstelenül bámult, majd láthatóan fény gyúlt a szemében, és üvöltve közelített. Csak a mindennapi felkészültsége mentette meg egy alapos hanyatt vágódástól. Ahogy kibontakozott a kettős ölelésből, bekopogott a szembe lévő ajtón, majd belépett. Ahogy a nyílászáró becsukódott mögötte, láthatóvá vált a felirat:

Dr. Szabó Mária főorvos

Ideg és elmeosztály  

Őszi nap

Az öreg Föld lassan a Nap felé fordította másik arcát. Az örökké sugárzó szerette ezt az oldalt, mert itt most az évszakok közül a kedvence uralkodott, az ősz. Óvatosan nézett ki a látóhatár mögül. A kezdeti kékes derengést felváltotta a hajnalpír. Ahogy feljebb kapaszkodott, vörös korona övezte alakját. Pillanatról-pillanatra változtak a színei, narancssárgából fokozatosan aranysárgává alakult. Ezek olyan varázslatos percek, amelyeket minden Földi élőlénynek látnia kell. Ahogy, most fénye teljesen felragyogott megpillantotta a sugaraiban fürdőző, ébredező fákat, ahogy nyújtóztatják ágaikat, nagyot ásítva rezegtetik leveleiket. Néhány rozsdás levél elválik és puhán az avarba ringatózik, társaival tarka szőnyeget terítve a tájra.
Valaki közeleg, csörtet a levélhalmazban. A festő az, aki minden nap pontosan érkezik. Csak őszi tájat fest, mert rabul ejtette ennek az évszaknak a színkavalkádja. Ezt szerette a fentről lenéző is. Ahogy körülpásztázta tekintetével a tájat, egymást váltották a szivárványból jól ismert kedves színek, csodálatos összevisszaságban és mégis harmóniában.
A korai idő ott találta a domboldalban az öreg juhászt is, aki elválaszthatatlan tartozéka volt a tájnak, a nyájjal és a terelőkutyával. Szinte mozdulatlanok voltak, mint egy kimerevített kép.
A távolból kutyaugatás hallatszott. A gazdi és a kutyája egymást sétáltatta. A négylábú boldogan vetette bele magát a hatalmas avarkupacokba, teljesen eltűnve a puha, meleget adóban. Senki nem tud így örülni ennek a játéknak, talán csak a gyerekek. Őket sokat látta a Nap, amint önfeledten ugranak bele a levélhalmokba a körülöttük toporgó, aggódó anyukák gyűrűjében. Szívesen megpróbálta volna Ő is, de neki csak az együtt érző mosoly jutott.
Most az erdő fái között megcsillant a patak, egy pillanatra elvakítva a Napot visszaverődő fényével. Boldogan rohant a célja felé, bár már közeledett az idő amikor, majd téli álomra hajthatja a fejét. Reggelente a part kövei deresedtek, kis jégszilánkok lassították a futását, de a meleget hozó még elillantatta az öreg tél apó gyenge próbálkozásait.
A dombok lábánál egy kis falú üdvözölte a világosságot hozót. Takaros, fehérfalú házai magukba szívták a meleget, hogy este lakóiknak továbbadhassák. A kertek végében szüretelték a kerekbogyósokat, eltéve levét a hosszú téli estékre. A mindig szorgoskodó kezek közül, volt, amelyik kertet ásott, már a jövő évre gondolva, volt, aki a kukoricagórét javította, várva a bőséges termést, volt olyan is, amelyik a megrongált tetőn cserepeket cserélt, vagy a pajta padlására szénát halmozott, hogy a jószágnak meglegyen a téli betevője. A levegőben, kemencében sütött tök illata szállt ínycsiklandóan. A kutyaugatólánc elindult a falu egyik végén és végigkísért egy idegent, majd a másik végén kilökte magából.
A Nap ezután bekandikált a közeli város házai közé. Kabátjukat fázósan magukra húzó emberek siettek vélt céljaik felé.  Az egyik kertes házban, az otthon lévő, leveleket gyűjtött nagy kupacba. Már majdnem kész volt, amikor feltámadt a szél és az egész addigi munkáját szétrombolta. Dühösen a földhöz vágta a szerszámát, és bevonult a csigaházába. A Nap oldalra tekintett és meglátta, hogy szél úrfi egy hatalmas felhőt terelget maga előtt. Pillanatok alatt elé tolta a borzas gombolyagot, eltakarva előle a tájat. Innen felülről nézve bohókás, fodros a zivatarhozó, de most elrontotta a kedvét. Még szeretett volna körülnézni egy kicsit, de a felhők egyre csak tornyosodtak, majd megdördült az ég, villódzások jelezték, hogy elkezdődött az égiháború. A Nap unatkozott, most abban sem lelte örömét, hogy próbált beleképzelni valami hasonlatosat a felhőalakzatokba.  De a szél kegyes volt és továbbgörgette a bolyhosokat. Még éppen időben, mert nem sokára búcsúznia kellett ettől a Földszelettől.

Az idős férfi ott ült a padon, most is, mint minden nap és várta a naplementét. Barázdált arcán ott volt életének minden rezdülése. Előregörnyedve, botjára támaszkodott, testét láthatóan megviselték az évek. A Nap odaért a látóhatárhoz és visszanézett. Beletekintett az öreg szemébe, amelyben megcsillant valami. Valami megmagyarázhatatlan fény, csillogás, szépség.
Kettőjük nagy pillanata volt ez.          

A játszótér

A panelrengeteg szívében, fáktól övezve bújt meg a kicsiny játszótér. Az óriás tízemeletesek között a napsugár utat talált a boldog gyermekmosolyok szigete felé, megcsiklandozva az ébredező, ásítozó játékok még szendergő szemeit. Mosolyogva üdvözölték egymást.
–Ma szép napunk lesz! – jegyezte meg a mérleghinta – majd gyorsan elhallgatott, mert megjött az első látogató. Ő volt az, aki soha nem maradt el, legyen akármilyen az idő. Egy fiatal lány volt, aki még munka előtt futott egyet a fittségéért. Lassú tempóban végigszlalomozott közöttük, majd elnyelte őt a betonváros. A hinta tetején lévő kis fahuszár utána nézett és magában megjegyezte:
–Vajon miért hiszik az emberek, hogy ebben az orrfacsaró benzingőzben olyan egészséges a futkározás?
Időközben már mindenki felébredt, csak a bal szélső hinta szunyókált még egy kicsit. Tegnap este ő volt fent legtovább, mert egy reménytelen szerelmes fiú nyikorgatta szomorúan a láncait. Szerette volna felvidítani, de nem sikerült. Már holdas éjszaka volt, amikor otthagyta őt még egy utolsót lökve rajta, majd elment a reménytelenség felé. Még lengett egy kicsit és lassan álomba szenderült. De most hirtelen felébredt, mert egy kisfiú közeledett. Ledobta táskáját a padra és belehuppant, majd nagy lendülettel hintázni kezdett, miközben tekintetét le nem vette a szemközti lépcsőház bejáratáról. Türelme nem volt hiábavaló, mert nemsokára megjelent egy kislány, egyenesen felé indult. Saját táskáját a másik mellé dobva a szomszéd hintába ült és átvette a már lengő hinta ritmusát. Lábukat lóbálva, szó nélkül, kipirult arccal hajtották a bimbózó szerelem hintóját. A meghitt percek azonban gyorsan véget értek, mert hívta őket az okosságok háza. A kisfiú felkapta a két táskát és elviharzottak.
A park büfése érkezett. Kinyitott, és kirakta a kerti asztalokat a napernyőkkel, és a fehér székekkel. A büfé másik oldalához egy ketrecbe zárt, aszfaltos kosárlabdapálya simult. Szokásos időben megjelent „Colos”, a hóna alatt egy kosárlabdával. Megpróbálkozott néhány hárompontossal, majd ő is az iskola felé vette az útját. A környező utcák megteltek dolguk után siető emberekkel. A játékok egyre izgatottabbak lettek, mert nemsokára fogadhatják kis látogatóikat. Mint mindig most is Lajoska volt az első. Nagyapja felügyelete alatt közelítettek, teljes menetfelszerelésben. A fél játszótérnek elég kiegészítőket hoztak magukkal. Hiába, hosszú a délelőtt. Azért szerettek korán érkezni, mert ilyenkor, még az övék volt a teljes játékbirodalom. Lajoska egyik játéktól a másikig rohangált, nyomában a lelkes nagypapival. Az öregek bevállalták Lajoskát, hogy könnyebb legyen a szülőknek. Reggel beadják őt a nagyiékhoz és munka után érte mennek.
Ahogy a Nap magasabbra emelkedik, sorra szállingóznak a kismamák a játszótér irányába. Ismerősök köszöntik egymást, kis csoportokat alkotva beindul a forgatag. Fél szemüket a csimotán tartva kicserélik az aktuális sorozatokról a véleményüket. Önfeledt gyermekzsivaj tölti meg a teret. A játékok boldogok, hogy örömet szerezhetnek, mindenkinek jut gyerektárs. A homokozó, büszkén mutatja az új várait a többieknek. A csúszda, elvakítja a fényesre csiszolt lejtőjével a szembe lévő majomutánzó mászókázókat. A körbeforgó, szédítő sebességgel teszi színes csíkká a környező világot. A nagyok hintája izgatottam meséli, hogy magassági rekordot döntött. A mérleghintát, most két újragyerek anyuka bitorolja, körülöttük tapsoló gyereksereggel. A mászóvár roskadásig tele aprósággal, folyik az „enyém a vár, tied a lekvár”. Közben, lassan beszivárog a gumibugyis részleg. Ők azok, akik csak ismerkednek a játszótér légkörével, messziről figyelik a hullámzó gyerekseregletet. A játékok találgatják, és fogadásokat kötnek, hogy melyikük lesz majd a játszótér ördögfiókája.
Most egy pillanatra megáll az idő. Feltűnik a bejárati kiskapunál Elemér. Ő egy súlyosan sérült, fogyatékos, tizenéves fiú. Kerekes járókeretét maga előtt tolva érkezik. Látszik rajta, hogy a lépések egymásutánisága is nehezére esik. Arca kifejezéstelen, tekintete távolba révedő. Édesanyja támogatja, vigyázza, óvja lépteit. A tér közepére érnek. Elemér remegő kézzel elengedi a biztonságot-adót, miközben anyja hátulról átöleli. Együtt lépkedve indulnak el az éppen szabad „billegős korong” játék felé. Amikor odaérnek, az anyuka látható nehézségek árán felemeli, a nála fél fejjel magasabb gyereket a játékszerre, majd amikor már látja, hogy biztonságosan fogódzkodik, ő maga is fellép rá. Elemér riadtan kapaszkodik a szerbe, majd amikor az megmozdul alatta, elmosolyodik. Teljesen megváltoznak az arcvonásai, a koncentrációtól kinyújtja a nyelvét, és a szemeibe beköltözik az élet. A mozdulatok lassúak és óvatoskodók, körülöttük feleakkora gyerkőcök száguldoznak. A jelenet olyan, mint egy film, ahol az emberek gyorsítva, iszonyatos sebességgel rohannak, miközben főszereplőnk csigalassúsággal vonszolja magát. A folyamat a mérleghintánál megismétlődik. Az anyukának nagy nehezen sikerül leültetni a fiút a hinta egyik felére, míg ő a másikon foglal helyet. Ahogy a hinta megmozdul, Elemér újra elfelejti addigi nyomorúságát, és földöntúli boldogság ül ki az arcára. A kis öröm nem tart sokáig, újra visszatér a görcsös félelem. Az anyuka már ismeri a jeleket. Nehézkesen felállnak, Elemér visszakapja a számára biztonságot nyújtó kiskocsiját, majd elindulnak hazafelé. A Nap, aki felülről látott mindent, megfigyelte a környezet reakcióját. Akik ismerték már a fiút, semmin nem csodálkoztak. Akik először látták ledöbbentek, vagy zavartan félrefordították a tekintetüket. A játékok, óvó szemekkel figyelték Elemér minden lépését, ha nem lennének helyhez kötve, odaugrottak volna, hogy segítséget nyújtsanak. De azt is tudták már jól, hogy az anya annyira ismeri fiának minden gondolatát és mozdulatait, hogy egy harmadik személy csak teher lenne számukra. Aki egyszer látta őket, soha nem felejti el azt az átszellemült anyai szeretetet és gondoskodást, amellyel körbeölelte gyermekét. A Nap, ahogy követte a távolodókat, gyorsan maga elé húzott egy felhőt, hogy elbújjon egy kis időre.
A „délelőtti műszak” lassan lejárt, a gyereksereg korgó gyomorral hazafelé indult. De a tér nemsokára megtelt hazafelé igyekvő kisiskolással, beindult a délutáni „nagyüzem”. A játékok ezt az időszakot szerették a legjobban, ilyenkor egyikük sem maradt munka nélkül.
Kicsit később megjelentek a délutáni alvásból felébredők, a leckén már túl lévők. A kosárlabda pályán is békésen megfértek a nagykamaszok palánkvirtuózai és a focizni ugyan nem tudó, de szerető, labdakergetők siserahada. Jó meleg nap lévén a büfés is elégedetten dörzsölhette a tenyerét.
Ahogy esteledett ritkult a játszótér forgalma. A törpék hazatértek egy alapos csutakolásra. Ilyenkor merészkednek be a nagyobb iskolások egy kis nosztalgiázásra, felidézve a boldog, önfeledt kisgyerekkorukat. Esetlen, hosszú végtagokkal ügyetlenkednek a játékszereken, egymáson nagyot vihogva. Azután minden elcsendesedik, a játékok kifújják magukat. Fáradtan, egymás szavába vágva mesélik a nap eseményeit.
–Az ilyen napokért érdemes élni. – mondja fáradtan a hinta tetején a paprikajancsi, aki még mindig szédeleg egy kicsit az egész napos ringatózástól. Sorra hajtják fejüket álomra a játékok. A bal szélső hinta egy ideig még várja a reménytelen szerelmes fiút, aztán ő is elbóbiskol. –Talán már nem is reménytelen az a szerelem. – nyugtatja magát és végleges, mély álomba merül.