A hold már az ég tetején járt, mire befüttyögött a gyors. Hosszan tekergőzött jól megszalasztva a várakozókat. A tülekedő, ideges hangzavarban vasúti munkások kopogtatták egykedvű nyugalommal a vagonok kerekeit.
A fülkében, ahová a Réka jegye szólt, még egy tűt se lehetett volna elejteni. Álmosan pislogtak rájuk az utasok, aztán tovább bóbiskoltak. Az előtte felszálló két hölgy hangosan trécselt sokáig, ügyet se vetve a többiekre, majd félrebillent fejjel versenyt horkoltak egymással. A szemközti ülésen két öregúr szunyókált csendesen, mellettük fiatal pár álmodott egymásba simulva.
Csak ő szenvedett a párolgó testek szagától, a zsibbasztó üléstől. Ha el is koppant a szeme, hamar felriasztották az elsuhanó fények, a horkantások, s az állomások hercehurcái.
Úgy tűnt, soha nem lesz vége ennek az utazásnak. A hajnal lassan beszivárgott az ablakon, s ahogy szétterjedt a virradás, ébredni kezdett a fülke.
Hosszú füttyszó közeledő állomást jelzett.
Réka sajgó derékkal vette a csomagját, s az ajtó felé iparkodott. Elsőként szállt le a vonatról, a friss levegő arcul csapta, felüdítette. Alig bukdácsolt át a másik vágányra, éles sikkantással indult is a helyi vicinális.
Észrevétlenül zöldült ki a rideg kővidék, a fák, bokrok erdővé tömörültek, az ágak hegyén rózsaszínben játszott az ég, s diadallal előbukkant a nap.
Útitársai ujjongva bámulták e csodát, s vidám hangjukkal kibillentették fásultságából Rékát. Nem elsőször járt itt, s magába süppedve észre se vette a kivirult világot. A közös úti cél s a kíváncsiskodó társak hamar szóra bírták, oldódni kezdett, s egyre lelkesebben beszélt nekik az elsuhanó vidékről.
Felvillanyozta az előtte álló üdülés.
Összeismerkedtek. A két fiatalember messziről jött.
Mihály jóval fiatalabb lehetett Rékánál, telt, szép ívű ajka fölött kis anyajeggyel, arcán szégyenlős, kisfiús mosollyal.
Gábor, szemébe lógó, kunkorodó fekete fürtökkel, vele egyidősnek látszott, csengő kacajával életet lehelt még a fába is.
Kiderült, hogy ugyanabban a szállóban foglaltak helyet.
Réka zárkózottsága úgy elillant, mint a tavalyi hó, magányos lelkének gyógyír volt a vidám társaság. Amióta kilépett az életéből Zoli, mintha kiégett volna, s bár az érzelem megkopott már, senkihez sem vonzódott. Társaságban vidám volt, nevetett, de lelke magányosan bolyongott.
Az ebédlőben újból összefutottak, s utána együtt mentek ki a strandra. Elbágyasztotta őket a meleg víz, de az úszómedence hűvöse frissítően hatott. Mind a hárman jól úsztak, ám Réka boldog nevetéssel került az élre, s ez rejtett büszkeséggel töltötte el.
Napozás közben Gáborból dőlt a tréfa, nem lehetett azon nem nevetni. Egyszerre éles sikítással egy hölgy borult a mókamester nyakába. Régi ismerőse, Vali volt az. Úgy örültek egymásnak, mint a gyerekek! Azonnal melléjük is hurcolkodott, s Gáborral belefeledkeztek az emlékezésbe.
Ők meg együtt fürödtek, napfürdőztek, beszélgettek.
Remek volt ez a nap!
Rékának tetszett a kisfiús mosolyú Mihály, úgy érezte, valami láthatatlan villámok cikáznak köztük. Furcsa, jó érzés volt, maga se értette.
Mindenhová együtt mentek, Gábor mókázása kacagásra késztette őket, öröm lebegett körülöttük. Sok ismerősre tettek szert, vidámságuk úgy vonzotta az üdülőket, mint méheket a virágok.
Mihály rajongott Rékáért, még tavirózsát is csent neki, leste minden szavát. Szikrázott köztük a levegő. Csak ez a nagy korkülönbség ne lenne köztük, sóhajtott olykor magában Réka.
Észrevétlenül szaladt el az idő, együtt utaztak hazafelé. Hiába az emlékek, a nevetés, az elválás bánata feszült a levegőben .
Gábor is érezte a nyugtalanságot, sziporkáival próbálta oldani azt.
A hosszú út megrövidült, s Réka alig hitte el, hogy megérkezett. Búcsúzáskor oly szorosan ölelte őt magához Mihály, hogy alig kapott levegőt. Mosolygott, de a szíve majd megszakadt.
Hosszan nézett az állomásról kizakatoló vonat után, a fiúk integettek az ablakból neki, s Rékának végigcsordult arcán a könny.
Fotó: Halász Péter
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése