Kitárt ablakomnál az estnek fénye
a Nap tükrében kialudni látszik,
koromsötét bársonyba fordul az éj,
s lelkem húrjain ég-muzsikát játszik.
Vállaimon neszező csendek ülnek,
beburkolóznak a gomolygó ködbe,
sűrű lepelként borul ránk a holnap,
álmodni tanít most, és mindörökre.
Mintha derengene amott a távol,
szárnyak csattogása, villanó szemek…,
képzelem talán, s e hűvös lehelettől
a valóságba mindjárt felébredek?
Erős fuvallat suhogó szárnyain
a végtelen rezdül, - kacag a Hold -,
élet lebben fekete tollak fényén,
amikor átkarol, és magába old.
Repülünk egyre feljebb, felhők fölé,
ahonnan már csak térkép e furcsa táj,
beleborzong a megsüketült nemlét,
s a szabadság karmában foszló homály.
Csillagok bőrében lobbanó árnyék,
suhanó lelkemben őrizlek téged,
mint eszelős varjú, átfestem végleg
a mesékben rejtőző messzeséget.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése