Vajon honnan venni észre, ha valaki megüdvözült?
Arcára fagy egy infantilis mosoly? Lebegve járkál, és mindenkihez van egy kedves szava?
Folyamatos zenét hall, és távoli kórusok zsongító énekét?
Úgy tud majd áttotyogni a majdani fizikai nemlétbe, hogy észre sem veszi?
Hű, de rengeteg megválaszolatlan kérdés gomolyog az ember fejében, amitől úgy jár, mint Szaffó versében a búzakalász?
És hab a tortán, semmire, de semmire nincs válasz. Csak az örök kérdések, a kiizzadott fantazmagóriák, amik természetesen nem igazak, de Istenem, valami támasz kell ebben a káoszban, mert különben dől a bicikli.
Vajon honnan veszem észre, ha netán megüdvözülök? Obszidián késsel vésem a szívem falára, hogy szeressük egymást gyerekek, mert a szív, a legszebb kincs?
Ami kifelejtődött a teremtéskor, és csak mímeljük, hogy nekünk ilyenünk van?
A rendkívül jóknak kettő is?
Simogató kezeink, csak a körmeinket nem tudjuk behúzni.
A magunk disznóságait, kifelé, igyekszünk jó tetteknek feltüntetni, bezzeg, a másokét hatalmasan feltupírozva ordibáljuk a szélrózsa minden irányába?
Fejet hajtunk a parancsolatok előtt, és titokban ugyan úgy kívánjuk a más jószágát, mint előtte?
Kit akarunk félrevezetni? A Teremtőt, vagy saját magunkat? Az utóbbi gyakran sikerül. Előnye, hogy semmibe nem kerül.
Csak a Néva folyik csendesen, fekete vize eltakarja a kíváncsi szemek elől a valóságot. Mert, ahogy hazugság van, valóság is van, csak nem kutatjuk, mert ne adj Isten, ha megtalálnánk, csak zavart okozna.
A lét, csupa kérdőjel, ezek között botladozunk néha sikerrel, ha nem sikerül, hát, akkor majd máskor.
Ügyek nincsenek, csak ürügyek, meg tavasszal rügyek.
Legyen is ennyi elég, ne legyünk maximalisták. Az olyan ízetlen dolog,
csak azt szeretném tudni, hogy én,
mikor üdvözülök már meg végre, lehet, hogy fehér szárnyaim is lesznek, és fenn fogok repkedni e bűnös társadalom felett?
Tudjátok, hogy a magas szárú cipőt hogy kell ragozni?
Elmondom: Magas szárú cip én,
Magas szárú cip te,
Magas szárú cipő.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése