Nagyanyám (KK-AL)

Kicsi, simogató keze
a takarón rebben,
a fal vakolat-könnyeket sír,
vigasztalan pereg.
Minden más
az idő, a szívdobbanás,
megáll, dermed, akár
a legszörnyűbb perced,
aztán, mint zizzenő papír,
hallatszik újra a szó,
fülembe zárul, örökre már,
haja selyme a párnán fakó,
meleg fényű szeme, a múltban jár,
mint megkövült gyanta
a bogár körül,
borostyánná szelídül.
Minden tőle kapott
sejtem lázad,
vére ereimben szilajul árad,
de a halál ágya fölött lebeg,
a vén lámpagyújtogató,
  nagyanyám életét oltja,
 és a szemembe nevet.