Még nem volt világos, mikor felébredtem, de éreztem magamban az életképtelenséget. Felkeltem, majd végignéztem az ágyon fekvő női testen. Feszes popsi, göndör haj, gyönyörű bőr. A hajnali fények lágyan terültek szét rajta. Kimentem a konyhába, hogy igyak egy pohár citromlevet. Legszívesebben visszamentem volna a szobába a lányhoz - akit csak tegnap ismertem meg -, hogy végigcsókoljam a testét, de nem akartam felkelteni, így átmentem a vendégszobába a gépemért, majd vissza a konyhába. Hallgattam a ventillátorok nyugtató duruzsolását, miközben a kétszersültet vettem elő a szekrényből, hogy áfonyalekvárt kenjek rá, és megegyem. Úgy gondoltam, ha nem tudok aludni, legalább dolgozzak valamit. Miközben a program töltődött, a tegnap estén járt az eszem, és próbáltam elhinni, hogy szerencsés vagyok. Aki nem tudná, DJ vagyok, sok irigyem szerint egyszerű laptop DJ, de az irigyeimre már kamaszkorom óta nem hallgatok. Irigyeim, akik anélkül fikáznak, hogy tudnák, mi a jó, vagy hogy csinálhatom jobban, amit csinálok. Aki csak leírja a munkám, egyszerűen, minden ok nélkül, az irigy. És mint minden ilyen embert, azt is sajnálni fogom.
A program betöltötte az előző munkamenetemet, amit tegnap a buszon kezdtem el. Fejhallgatót tettem fel, és haraptam egyet a kenyérből. A csúszkával a kurzort irányítva a lejátszás-gomb körül köröztem, hogy felkészüljek arra, hogy kizárjak mindent, és alkossak. Az első kutyások már a ház előtt ordibáltak a kutyáiknak, én pedig tudtam, hogy ez folytatódni fog tovább. Kattintottam.
Mikor befejeztem, a mix már elérte a hetedik percet, és a színes sávok belepték a képernyőt. Előre generált hangok, és általam felvett, majd szerkesztettek követték és keresztezték egymást a képernyőn. Köztük volt az a vágott hanganyag, amit a tegnap esti szeretkezés során vettem fel a telefonom hangrögzítőjével, majd szerkesztettem. A lánynak csodaszép hangja volt, de ahogy tettette az orgazmust közben, megölte a varázst. Bár a hangot felhasználtam, mint nyereséget a pillant oltárán, mégis eldöntöttem, hogyha beszélhetünk következő alkalomról, akkor mindenképp figyelmeztetem, hogy nem kell megjátszania magát. Tojásrántottát csináltam, hozzá pirítóst, és kávét - még szerencse, hogy találtam otthon, hiszen nem kávézok sűrűn - majd bevittem, és felkeltettem a lányt. Mikor látta, hogy hány óra, sietve öltözködni kezdett, hogy be kell mennie suliba, és mikor értetlenkedtem, hogy szombaton, elmondta, hogy zéhája lesz, de majd beszélünk. Miután elrohant, arra gondoltam, hogy jobb így, legalább tehetem a dolgom. Megettem a tojást és a többit, felöltöztem, és kimentem kocogni.
Tegnap este egy helyi klubban léptem fel, és tétje volt az estének, ettől függött, hogy rezidens leszek-e azon a helyen. Sokan voltak, így nem aggódtam, szerencsére a pénz is sok volt. Pár lány, és srác is odajött, akikről fixen tudtam, hogy nem ismernek engem, és most láttak először, de kitartóan pózoltam, és játszottam a szerepem. A lány, akivel az éjszakát töltöttem is ilyen volt. Odajött, beszélgettünk, de nem igazán érdeklődött aziránt, hogy ki vagyok, elég volt neki a puszta tudat, hogy van hírem, és talán sikeresnek is mondhatnak páran. Rendeltem nekik egy üveg pezsgőt, és láttam, hogy majd’ maguk alá élveztek a gyönyörtől. A tudat, hogy ez nem nekem szól, hanem a tárcámnak, és annak a felszínes képnek, amit el tudtak képzelni rólam, finoman szólva is gyomorforgató volt, és mindeközben tudtam, hogy akármelyik gyökér a teremben a fél karját is odaadta volna, hogy ebben a helyzetben legyen, mint én. Engem csak az érdekelt, hogy megismerjem a göndör lányt. A barátnői lassan elléptek, én pedig felajánlottam, hogy taxival hazaviszem, de ő fel akart jönni hozzám. Nem tagadom, egy percig sem jutott eszembe, hogy ne használjam ki a helyzetet.
A hidegben kocogni valószínűleg hülye ötlet volt, annál is inkább, mert utána minden levegővétel olyan volt, mintha pengéket nyelnék. Ittam egy teát, és elkezdtem gondolkozni azon, hogy miért vagyok szomorú. Persze a válasz egyszerű volt, már több napja újra és újra kísértett a vágyakozás, de nem tehettem semmit, mikor elért, védtelen voltam, és letepert. Egy lány írt nekem, hogy találkoznunk kell, és reméli, hogy le tudok menni hozzá. Nem messze lakott a fővárostól, így összeszedtem egy pár cuccot, és elindultam, hogy béreljek egy kocsit. A fegyverem majdnem otthon hagytam, de aztán meglett az engedélyem, és arra gondoltam, ha úgyis kocsival megyek, beugrok a lőtérre visszafelé. Éreztem, hogy vezetni támadt kedvem, gondoltam, hogyha elmegyek, akkor jobb lesz. Az érzések viaskodtak a lelkemért.
Útközben volt időm elmélkedni kicsit. Már dél körül járt az idő, és gondolatban egy zenét írtam. Arra koncentráltam milyen lesz, ahogy a lelkeket bombázza, de nem jött ki, nem tudtam alkotni. Megérkeztem a szülővárosomba, és felhívtam a lányt, nemsokára ott volt a megbeszélt parkolóban, és nekem megint ő járt az eszemben, néztem a helyet, ahol először találkoztunk, és rágyújtottam. Több hónapja először. De nem bírtam.
Bár sütött a nap, indokolatlannak tartottam a lány szemén a nagy napszemüveget, és mikor rákérdeztem, sírva fakadt. Levette a szemüveget, és láttam, hogy valaki rendesen elintézte, a bal szeme alatt vörös-lila színben tündökölt a bőr. Megkérdeztem ki tette, mire elmondta, hogy a vőlegénye volt. A sráccal konkrétan nem volt bajom, talán csak azzal, hogy túl egyszerű volt. Az egyszerűség számomra nem vezetett jóra. Aki egyszerű, nehezebben tudja kontrollálni magát, és nagyobb benne az ösztönös viselkedésre való hajlam. A gond csak az volt, hogy a közös gyerekük az albérletben maradt, és rajtam kívül nem beszélhetett senkivel, bennem megbízott, hogy nem adom tovább. Adtam neki pénzt ebédre, mert a pénztárcája is otthon maradt, majd elindultam az albérlet felé. Tudtam, hogy nem fogok olyan egyszerűen bejutni, úgyhogy tervet kellett kieszelnem. Valahogy rögtön beugrott, hogy mit kell tennem. A lakáshoz hajtottam, a kódot tudtam. A sálamat a szám elé tekertem, és kopogtam. Gondoltam, hogy nem nyitja csak úgy ki az ajtót, de nem volt rajta kukucskáló, az arcom pedig nem láthatta a levélrésen kikandikálva. Azt mondtam neki, hogy a szomszédja vagyok, és ha a piros Ford az ő kocsija, akkor jöjjön gyorsan, mert egy nő épp most ereszti le a kerekeket. Több sem kellett, az ajtó kitárult. A következő pillanatokból csak foltok maradtak meg. Gyomorszájon rúgtam, miközben a pisztolyom ráfogtam, ő megcsúszott és elesett. A következő rúgásom eltörte azt a kezét, amivel az arcát akarta védeni. Próbáltam nyugodtan elmagyarázni neki, hogyha még egyszer megtudom, hogy bántott valakit, kicsinálom. Biztosítottam róla, hogy meg fogom tudni, majd bementem a szobába a kicsiért, összeszedtem néhány cuccot, miközben nyomatékosítanom kellett a helyzetet felé, hogy meg kell változnia, és el kell költöznie innét holnapig. A gyereket elvittem az anyjához, de közben a hányinger kerülgetett. Az anya megköszönte a segítséget, én pedig mondtam, hogy sajnos mennem kell, holnapig aludjon egy barátjánál, aztán menjen haza, de hívja fel egy rendőr ismerősömet, akinek megadtam a számát, és elmenekültem a közelükből.
A kisgyermeket rólam nevezte el az a lány. A lőtér felé menet ez járt az eszemben. A lövöldözés jót tett, mire végeztem, már sötétség borult a tájra körülöttem. A főiskolánál találtam magam, az egyik régi barátot keresve, akiből azóta tanár lett. Valahogy úgy gondoltam, ő megért.
A könyvtárba mentünk, gondolta, ott nyugodtabb a légkör. Ahogy leültünk, és rám nézett, elsírtam magam. Nem bírtam tovább, az összes lelki nyomoromat akartam kiűzni ezzel, de szégyelltem a könnyeim. Azt mondta, hogy engedjem csak ki nyugodtan, addig elővett egy laposüveget, és meghúzta. Mikor úgy látta, hogy jobban vagyok, felém nyújtotta, én pedig szintén meghúztam. Valami ánizsos ízt éreztem, citrommal, és rájöttem, hogy nem alkohol volt. Pedig reménykedtem. Rögtön éreztem, hogy kezdek megnyugodni. Elmondtam a történetem a szerencsétlen DJ-ről, aki megkapta a régi nagy szerelme esküvői meghívóját, és azóta nem tud rendesen élni. És folyamatosan arra gondol, hogy ő volt talán, akivel boldog lehetett volna, és elcseszte. Nem lépett, mikor léphetett volna, és lecsapták a kezéről. Hogy nem tudja feldolgozni, ami történt.
A tanár azt mondta, hogyha összetartoznak, nem csak rajta fog múlni a dolog, hogy kettőn áll a vásár. Ha mégsem így van, de szerelmes a nőbe, boldogítsa a tudat, hogy boldog. Fogadja el, és lépjen tovább. Adjon esélyt annak, aki a szívét akarja majd. Ne zárkózzon el, többet úgy sem tehet.
Egy gondolatot mondott, amit már hallottam tőle: A világon az egyik legelviselhetetlenebb dolog, ha valaki egyik napról a másikra kiszakítja magát a szívedből, mély szakadékot hagyva maga után ott, ahol az elképzelt jövőtök állt. A legkönnyebb amit tehetsz, hogy újratervezel, a szakadékot pedig betemeted a téged körülvevők szeretetével. A legnehezebb? Vársz. Hangtalan árnyként követve azt az életet, aminek nem vagy többé a része. Nem szólsz, nem beszélsz hozzá, csak vársz. Figyelsz. Ha van jövőtök egymás mellett egy nap a tükörbe nézve megpillant téged, amint mögötte állsz. Azt mondta, hogy mennie kell, de majd beszélünk. Megköszöntem neki, hogy fogadott,és eldöntöttem, hogy a városban éjszakázok.
A folyóparton iszonyatos hideggel köszöntött a január, én pedig fel akartam hívni, hogy halljam a hangját. Örülni akartam a boldogságának, és boldog lenni attól, hogy ő az. A hó egyenletesen kezdett el hullani. Körülnéztem, hogy nem-e jön senki, és a fegyveremért nyúltam. A cső vége kellemesen langyos volt, ahogy az álkapcsom alá helyeztem. Arra gondoltam, hogy egyszerűen főbe lövöm magam. Menekülni akartam az érzés elől, mikor hallottam, hogy mögöttem tapsolnak. Hátrafordultam, és mikor megláttam a padon ülő fiatalt, elejtettem a fegyvert.
– Ez lett volna a fényes jövő, amit el akartunk érni?! – kérdezte a fiatalkori énem magamtól, majd rágyújtott. Ez a folyamatos küzdelem végkimenetele? Öngyilkosság? Menekülés az ellen, amit nem tudsz elrejteni?! Emlékszel még?! Meg akartuk váltani a világot a zenénkkel. Jobbá tenni, őszinte reményt, és örömöt adni az embereknek. Hitet. Szerinted elértük?! Bedrogozott árnyembereknek koncertezve, kósza numeráktól összetörve, lelki nyomorékon?! Olyanná váltál, mint a többi. Régen… régen elhitted, hogyha majd pénzt keresel a zenéddel, meg tudod változtatni az embereket. De ugyanarra a szintre süllyedtél. Elfeded az igazi boldogság lényegének eszméjét, és leragadsz a felszínes szarságoknál. Jobb telefon, új tévé, egy kis anyag néha, hogy ne pusztulj bele az önmagad által teremtett sivárságba. Gyáva vagy! Gyávává tettél engem! Nem mersz lépni, nem mersz szeretni, és boldog lenni, mersz félsz attól, hogy mi lesz, ha elmúlik! Nem mersz elengedni senkit, akihez ragaszkodtál, inkább nem ragaszkodsz senkihez.
– A cigaretta végét elém pöcköli, ami olvadásra készteti maga körül a havat. Néztem a csikket, ahogy egyre halványul a parázs a végén, majd a tiszta hópelyhek végül legyőzik a tárgyiasított emberi függőséget, és megértettem, hogy nem vagyok egyedül. Talán mindannyian, akik szenvedünk a világtól, hópelyhek vagyunk. Ha elég erősek vagyunk, és kitartóak, alászállva az emberi mocsokra, elfedhetjük azt, valami eufóriát hozva az emberek szívében, akik majd összegyúrnak minket egésszé, és egymást dobálják velünk. Megtörténhet, hogy minket látva, és elfogadva, szívek lágyulnak majd meg valahol, és sok vidámság kíséri megjelenésünket. Kisgyerekek ugrándoznak majd, miközben körbevesszük őket, vagy épp a kinyújtott nyelvük hegyén olvadunk eggyé velük. Szerelmesek írják belénk üzeneteiket, vagy feküdnek ránk, hogy őszinte érzésekkel váljon testük angyallá általunk. Még láttam, hogy tűnök el a fák között a múltban, miközben az akkori jelenben a telefonom kicsöngött. Mikor felvette és köszönt, örült, tudta, hogy én hívom, és ez több volt, mint amit kívánhattam volna jelenleg. Biztosítottam róla, hogy elmegyek az esküvőjére, megköszöntem a meghívást, és csevegtünk kicsit. Miután letettem a telefont, neten megkerestem az egyik hotel számát, és felhívtam. Be kellett fejeznem a számot, amin dolgoztam. És kellett még olyan ánizsos citromos löttyöt szereznem. Az íze még a számban volt, és imádtam.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése