Kőszívek

Udvariban éltek halász és leánya,
a kis Veronika Balaton barátja.

Kislány kora óta a halászokkal járt,
elkísérte apját amikor vízre szállt.

Ismerte a tónak minden rezdülését,
a csendes víztükröt és haragvó színét.

Balatonból kelt fel neki a fényes Nap,
s ezüstösen fénylett benne Hold és csillag.

Repültek az évek, az idő gyorsan szállt,
a kis Veronika gyönyörű lánnyá vált.

Azt gondolta talán nincs is máshol élet,
nem is vágyott arra lásson más vidéket.

Ám egyszer egy napon szép ifjú érkezett,
hozott ő magával nagy sziklatömböket.

Lány idegenkedett a szürke kövektől,
nagyon távol álltak a természetétől.

Kőfaragómester munkáját végezte,
Veronikát bizony szívből megszerette.

Kicsike kőszívet faragott hát neki,
hátha a leányka sziklát megkedveli.

Fiú sokat mesélt a csodás hegyekről,
és hogy vanmég élet messze a „tengertől.”

Mind jobban szerette már a hegyek fiát,
ráállt,hogy elhagyja  tavat és az apját.

Azt kérte utószor ő a kedvesétől,
hogy elbúcsúzhasson kedves tengerétől.

Csónakba ült akkor, boldogan evezett,
csalogatta a tó, jó messzire bement.

Badacsony felől már sötétedett az ég,
hullámok csónakját egyre tovább vitték.

Ismerte nagyon jól ezt a szörnyű jelet,
tudta szép tavának egyedül ő kellhet.

Háborgott a tenger,zúgtak hullámai,
dobálták csónakját fekete karmai.

Egy óriás hullám a hátára vette,
táncoltatta egyre, végül betemette.

Majd elcsendesedett és lágyan hullámzott,
kedvesét ringatták gyengéden a habok.

Nem hagyta,hogy a lány hegyek közé menjen,
árván itt hagyva őt, ott mindent feledjen.

Udvariban maradt a bánatos legény,
hatalmas kőszívet faragott ő szegény.

Ha egyszer arra jársz ma is csodálhatod,
a temetőt melybe szíveket faragott.


Lipták Gábor: Kőszívek c. írása alapján.