A létezés beszűkülő mezején (KK-SZB)

Mit körbetáncol: lassan semmi.
Kiradírozza mellkasábòl a fölösleget.
Szèjjel tekint a lètezès beszűkülő mezejèn.

(Marc Chagall festményéhez írt gondolatsor)

Tűz, jöjj velem! (KK-BG)

K. Ernő egy 33 éves közepesen vonzó műszakicikk eladó egy vidéki kisvárosban. Középmagas, sötét hajú, kék szemű. Ruházatára jellemző, hogy hangulatához mérten változtatja. Jobb napokon sportosan elegáns ruhadarabokat ölt magára, és ilyenkor egy felszabadult, víg kedélyű, gondtalan fiatalember látszatát kelti. Amikor kevésbé életvidám, ami legfőképpen hétvégeken jellemző rá, akkor viszont kopott pizsamájában tölti az egész napot lehúzott redőny mögött. Rezignált állapotából ilyenkor semmi és senki nem tudja kizökkenteni: sem a hangosan veszekedő szomszédok lármája nincsen hatással rá, sem az ablaka alatt önfeledten játszó gyerekek ricsaja nem ’ébreszti’ föl a szinte már-már meditatívnak ható állapotából, és ha netalán becsönget hozzá valaki ( egy adománygyűjtő vagy a postás), az sem teszi cselekvőképessé: egész egyszerűen nem nyit ajtót neki. Ha mégis erőt vesz magán, mert a szükség arra kényszeríti, hogy vásároljon magának néhány élelmiszert a legközelebbi nonstop üzletben, akkor pedig csak egy susogós melegítőalsót kap magára egy régi, szürke édesanyjától kapott pulóverrel kiegészítve, és lesütött szemmel surran végig a lakótelepen, ahol él. 

K.Ernőnek általában kevésbé jó napjai vannak, de senkinek sincs fogalma arról, hogy ezeket miként éli meg. Munkahelyén kedves, segítőkész figurának ismerik és nem is feltételezik róla, hogy alkalmanként búskomorság gyötri, mint ahogyan azt sem, hogy bármi a megszokottnál különösebb dologgal töltené szabad perceit. Ismerősei úgy gondolják, hogy ő egy átlagos agglegény, aki szívesen udvarolgat, tulajdonképpen bárkinek:18 éves fruskáknak, 30 év alatti hajadonoknak, 30 év fölötti kisgyerekes férjes asszonyoknak, középkorú egyedülálló vagy elvált nőknek, időként 50 év fölöttieknek is. 

Bármily furcsa, K.Ernő általában célt ér és számos alkalommal látják őt hölgyek társaságában, de ezek a legtöbb esetben szalmaláng életű viszonyok. Mindig heves udvarlással közeledik a nőkhöz és notórius ígérgetésekkel szédíti el őket: hol örök szerelmet, hol anyagi felvirágozást ígér a potenciális áldozatoknak, de ezekről a légyott után, igaz nem szándékosan, egész egyszerűen megfeledkezik. Az oka ennek egyáltalán nem bonyolult: amilyen gyorsan fellángol, olyan gyorsan el is veszíti érdeklődését az adott hölgy iránt. Elég számára egy félreérthető mondat vagy egy kevésbé vonzó gesztus az illető részéről, egyből kihátrál az egyébként bimbózónak induló kapcsolatból. Ezt a jellemvonást valószínűleg korán eltávozott édesapjától örökölte. 

Az eredménytelen keresgélésbe egy napon azonban végleg megcsömörlik, és kiábrándulván a gyengébbik nemből elhatározza: soha többé nem ismerkedik nőkkel. Ez önmagában még áthidalható is lenne, ha találna valami pótcselekvést, ami felvillanyozza kicsit, amiben örömét leli, de innentől kezdve semmi olyan kompenzáló tevékenység nem kerül a látókörébe, amivel betölthetné az űrt az életében.

Így létezik K. Ernő céltalanul a magatehetetlenség béklyójában hónapokon át. Éjszakánként már aludni sem képes, álmatlanul forgolódik az ágyában, és egy idő után minden éjjel, úgy hajnali három tájékán, suttogó hangokra üti föl a fejét: Ne játssz a tűzzel! Ne játssz a tűzzel!

Az egyik késő őszi éjjelen ezt megelégelvén, úgy dönt: már csak azért is játszani fog vele.

K.Ernő mindig is makacs ember volt. Már tizenévesen is rendelkezett ezzel a tulajdonsággal, amikor éjjelenként édesanyja tiltása ellenére a közeli erdőbe járt ki baglyokat figyelni: füleskuvikokat, uhu baglyokat, macskabaglyokat, erdei fülesbaglyokat, de később a puszta figyelgetéssel már nem érte be: elkezdte befogni őket és bizony nem egyet ki is tömött. Édesanyja, amikor felfedezte a ritkán használt pincehelyiségben a sok tetemet, éjjelenként kulcsra zárta fia szobáját, de ő mindig talált módot arra, hogy kijusson és új hobbijának szentelje az idejét. Fél év után azonban elveszítette érdeklődését e különleges madarak iránt, és figyelmét a hűtőgép alkatrészek keltették fel: felhalmozott belőlük hat zsáknyira valót és megpróbálta a lehető legprecízebben lerajzolni őket jegyzettömbjébe. Pár hónap elteltével az ezekkel való foglalatosságba is belefásult, és a tolószékek felépítésének rejtelmeibe vetette bele magát. A cél érdekében, nem egyet el is tulajdonított, de ez sem tudta túl sokáig fenn tartani a kíváncsiságát. 

És így talált újabb és újabb szokatlanabbnál szokatlanabb kedvtelést magának, megunván az előzőt, amikor is fiatal férfiként, természetes módon, a nők irányába terelődött.

Azon a bizonyos késő őszi éjjelen, hónapok óta tartó hasztalan várakozás után legutóbbi passzióját is végképp feladván, K. Ernő fölös energiái levezetésére újabb szenvedélyre lel : piromániás lesz. Először csak kisebb tárgyakat gyújt föl, pl. a kisebb otthoni berendezési és használati tárgyait (papucs, mappatartó, lexikonok, szőnyeg), majd a tévéjére és mikrohullámos sütőjére is sor kerül. Persze arra mindig ügyel, hogy ezt senki ne vegye észre.

Lassanként függővé válva, megszokott, biztonságos környezetét is elhagyja és egyre nagyobb kihívások elé állítja magát. A városban egyre több pad, kuka, közlekedési eszköz ill. lakóépület válik a tűz martalékévá általa. Ilyenkor bizsergető megelégedettség tölti el, de csillapíthatatlan gyújtogatási kényszere, új hóbortja iránti kedve, tőle rendhagyó módon, nem szűnik meg, hanem egyre fokozódik. 

K.Ernő 33 éves műszakicikk eladó felismerhetetlenségig megégett holttestére a város mögötti erdő egyik árkában találnak rá egy verőfényes, májusi reggelen. Fogazatáról sikerül beazonosítani. Szándékos emberölésre gyanakszanak. A város lakosai értetlenül állnak az eset előtt. A tettest azóta is keresik.

Félmeztelenül (KK-AL)

Minden tettem végítélet.
Kitáruló egekbe burkolózom.
Keresek, adok, nem találok,
csak másodperces dobbanást
vet felém a sors,
ha sors ez.
Sürgetem tetteim,
hogy sokasodjanak.
Merénylő lettem.
A véletlenek szépségével
vetekszem esztelen,
kertkapuk nyikorgó
hangjává szűrődve,
rozsdás értelemmel,
félmeztelen.


(2002)

A kék szemű (KK-AL)

Fáradt álmokat tör meg ma az éj,
magányos lelkeket szólít meg a hold.
Úgy dönt a kék szemű: ismét útra kél,
a zajtalan utcán csak egy bús dalt dalol.

Amint a kékségbe ezüst vegyül,
magánya áthatja az egész helyet.
Ma nem tesz semmi kényszerűt,
fakó arcán a hold lesz a keret.


Tóth Eszter Evelino festményéhez íródott vers (2012)

Az igazság (KK-KMZS)

Nincs többé mit rejtegetnem:
a szarkazmus mögé eleget bújtam,
hogy megtévesszek mást és önmagam
a valóságot hamis képpé gyúrtam,
közben pedig az űr tombolt.

Vágyaimra rátettem a szemfödelet,
lélegzetüket visszafojtottam.
Kísérteni járnak vissza éjjelente,
rendeltetésüktől megfosztottan.
Mától nem szedek ellenük szereket.

Nem vagyok erős és nem vagyok vagány,
s a franciaágyamban másra vágyom,
mint a 'talán elalszom ma is egyedül'
állapot, és bármily furcsa:
titokban a szerelemről írok éjjel vázlatot.

A holnapom rongyos szőnyegét
belőletek szövögetem, kik voltatok,
kik lehettetek volna, de elfutottatok,
s kik talán most már értik, hogy
meséimmel hűtöttem le vágyaim hevét.

Minden szombatra egy mese (KK-SZB)

A nap sugarai erőtlenül próbáltak áthatolni a felhőpárnák között ezen a kora tavaszi szombat reggelen, miközben Kovács Péter, jámborfalvi esztergályos bágyadtan ébredezett kétszemélyes kihúzható kanapéjának jobb oldalán. 

- Áh, egy újabb nap! - konstatálta magában nyúzottságtól meggyötört arcán végigsimítva kezeit.

Majd hirtelen eszébe jutott, hogy hétvége van, és egyből élénkebben mozdította tagjait a takaró alatt. Kovács Péter számára a szombat ugyanis a hét egyetlen valamire való napjának számított. 

Négy éve veszítette el a feleségét. Szó szerint. 

- Ma nyerni fogok ruletten! Mindent felteszek. Bízz bennem!!!! - mondta egy napon a feleségének.

Péter azonban aznap elveszítette az összes pénzét, és ezzel Mártát is, akit ezután már csak a válóperen látott újra s egyben utoljára is.

Péter ezután hónapokig befordulva élt, senkivel sem kommunikált, miután munkából hazajött, meredten bámulta hajnalokig a tévét. Majd az egyik éjjel azt álmodta, hogy ő Ludas Matyi. 

Innentől kezdve minden éjjel egy-egy mese vagy rajzfilm szereplőjeként tevékenykedett az álmában: hol Mézga Gézává vedlett, hol János Vitézzé, és ez mindig örömmel töltötte el, csak másnap ébredt csalódottan, amikor tudatosult benne, hogy ő nem más, mint Kovács Péter, a jámborfalvi esztergályos. Ezért úgy döntött, hogy innentől nem csak az álmaiban lesz mesehős, hanem a valóságban is. 

A szomszédai szombatonként futballozni jártak vagy pecázni, Péter ezt a napot jelölte ki arra, hogy mesehős lehessen, és egész héten ezt a napot várta bizsergő izgalommal.

Az első szombaton Vukká változott, és vörös szőrmét borítva magára kóborolt az erdőben, a következőn Mekk Elek bőrébe bújt és felajánlotta a falucska lakóinak, hogy minden elromlott órát, tárgyat, szerkentyűt megjavít nekik (persze ügyelt arra, hogy kontár munkát végezzen), a harmadik hétvégén Pom-pom-ot alakította, azt a különleges lényt, akiről nem tudni, hogy micsoda: lehet "paróka, szobafestő pemzli, egyujjas kifordított bundakesztyű vagy papucs orrán pamutbojt." S így élvezte Péter hétről hétre minden szombaton, hogy ő most Pumukli, Pinokkió vagy éppen a nagy Ho-ho-ho horgász. Akadt hét szombat egymás után, amikor például a Hófehérke és a hét törpéből minden törpét megszemélyesített, majd a következőn Frakként rémítette halálra Jámborfalva macskáit. Ezt különösen élvezte.

A faluban egyre jobban kiközösítették szegény Pétert, ő volt a gúnyolódások középpontja. Hiába végezte rendesen hétközben a munkáját, a szombati megnyilvánulásai előtt értetlenül állt a falu közössége. Pétert ez nemigen zavarta, de eljött az a nap, amikor már a helyi kocsmába sem engedték be.

Aznap éjjel Péter a kedvenc mesehősével álmodott. Így virradt rá az a kora tavaszi szombat reggel, amikor is benzinnel és fáklyával rohant végig a faluján Süsü, a sárkány jelmezben.

Ezen a napon Jámborfalva végleg lekerült a térképről.

Sóvárgás (KK-KMZS)

Amikor a sóvárgást a párnám alá gyűrtem
már hajnalodott.
Vakmerően ledér is lehettem volna,
ki heves vérmérséklettel osztogatja tüzét,
ha úgy esik jól,
de végül nem csináltam magamból hülyét.
A mámor gyorsan csillapodott,
az éjjel nem fanyalodott rám,
és hamis lángot más sem csiholt felém.
Elnyomni ésszerűbben
józanul sem tudtam volna ezt tán,
s bár nem voltam ötletszegény:
a sóvárgást a párnám alá gyűrtem.

Örök-várakozók (KK-VT)

Örök-várakozók világa ez.
Törökülésben virraszt a tudat
lehajtott kukák tetején.
Árkok mélyére söpört vágyak,
megalkuvások görcsében
hajnalhasadást remél.
Nap nap után némán kutat:
vegetál, fülel, időt múlat.
A pirkadat mindig elmarad.

Minden jót ! (KK-BG)

-Jó napot kívánok! Ugye maga a város legjobb asztalosa? Egy ismerősöm, a maga címét adta meg nekem.

- Nem, én nem vagyok asztalos. Katalizátor vagyok.

- Az meg milyen hivatás? Még sosem hallottam róla.

- Az a munkám, hogy folyamatokat indítok el emberekben. Aki velem találkozik, hamarosan megtalálja a helyét a világban. A munkanélküli munkát talál, az iszákos leszokik a piáról, az egyedülálló megtalálja a párját, vagy visszatalál egykori szerelméhez, a nincstelen meggazdagszik általam.

- De hogy? Mit tesz ezen ügyek érdekében?

- Semmit. Csak véletlenül összefutok ezekkel az emberekkel, jól elbeszélgetünk, és aztán mindez megtörténik velük. Én is csak teljesen véletlenül jöttem rá, hogy tulajdonképpen katalizátor vagyok, sok-sok év után.

- Ah, értem.Tudja, én meg szerencsejátékos vagyok. Egyszerűen képtelen vagyok leállni vele. És amióta az asszony kidobott, még intenzívebben csinálom. Azt hiszem, lassan be fogok kattanni.

- Jó, akkor most köszönjön el tőlem, vagy ha gondolja, időzzön még el itt egy kicsit, érezze jól magát a társaságomban, aztán térjen vissza oda, ahonnan jött. Biztos vagyok benne, hogy innentől megváltozik az élete.

- Oh, rendben,köszönöm. És mondja, élvezi a hivatását, ezt a katalizátorságot?

- Nem, nem élvezem. Ha már itt tartunk, szívesebben lennék traktoros, vagy valami egészen más.

- Akkor miért nem vált szakmát, ha Önt ez nem teszi boldoggá?

- Mert tudja, én katalizátornak születtem.

- Áh, ez olyan, mint a született gyilkos....

- Valami olyasmi. Kicsit azért jobb, mert az emberek a helyükre kerülnek általam, és igazából ezért nem is kell sokat tennem.

- Akkor ez azért megnyugtató érzés a maga számára, hogy miután a sors összehozza ezekkel a személyekkel, mindegyikük élete jobbra fordul, nem?

 -Egyfelől jó, hogyne lenne az. Másfelől mégsem teljesen, hiszen ezek az emberek közel kerülnek hozzám, de miután sikerült a folyamatokat elindítanom bennük, már sosem látom őket újra. Örökre elfelejtenek.

- De akkor honnan tudja meg, hogy az életük jobbra fordult?

- A hírekből, a szomszédoktól, s egy-egy üzenetből, amit a címemre küldenek, de ez utóbbi kevésbé jellemző. Kevesen tudatják velem, hogy jóra fordult az életük, de már beletörődtem, hogy ez egy ilyen hálátlan szakma. 

- Értem. Ha tényleg változás áll be nálam, biztosíthatom Önt afelől, hogy írni fogok. Még egy kérdést feltennék azért, mielőtt elbúcsúzom.

- Kérdezzen csak! 

- Még nem találkozott egy másik katalizátorral? Talán, ha összefutna egyel, segítene magán is, és lehetne pl. traktoros vagy amit akar.

- Találkoztam már, de ez a szakmán belül, tudja, összeférhetetlenség. Két katalizátor nem is tud mit kezdeni egymással. Ez az igazság.

- Hát jó, akkor én most elköszönök. Tartozom valamivel?

- Nem, semmivel. S mivel valószínűleg nem találkozunk többet újra, minden jót kívánok! 

- Köszönöm. Magának is minden jót!

Sorsjegyek (KK-KMZS)

Hogy valós, mi éjjel rám köszönt,
vagy csak lelkem félhomállyá szűrt álomképe:
nem tudom.

Bensőmben dúló tusakodások
sercegő kétely-szikrákat csiholnak:
szemügyre veszem bal kezem
vonaltérképezetét.

Vajon a megváltoztathatatlanság
tenyerembe vésett
lenyomatai ezek?
Vagy időről időre
újabb karcolatok tűnnek elő,
és én koptatom e dombokat,
kreálom e sorsvonásokat?

Perzselő augusztusi napokat enyhítő
eső illatát szívom magamba.
Belering minden porcikám,
mikor egy régmúlt dallam
hasítja át az elképzelhetetlent.

Lámpám égőjére hangolódom,
és párnám huzatába szövöm
félelem-taktusaimat.
Talán ily hangzatok
alakítják sorsjegyeinket?

Moss el, eső, moss el
minden bizonytalanságot!

Bizonytalanságok

mindig közel engeded magadhoz
a bizonytalant
azt hiszed:
erősíti az immunrendszered
prüszkölésed hangjára lehajítanak
a második emeletről
egy zsebkendőt
ütőered lassú lüktetésébe feledkezve
megperzseled szemöldökvonalad
a négyes és ötös fokozat között
szókészleted és ritmusérzéked
lassú tűzön egybefőnek
másnapra - elvileg - minden íz összeér

Gondolatfonál (KK-AL)

A Nap eloson. Elbújtatva fényét
elszunnyad e szikrázó szembogár.
Párnára hajtja mindenki fejét,
kit nem tart éberen gondolatfonál.
Feslett ingét kitűrve leng a csönd,
hánykolódva függeszkedik rojtjain
néhány nyugtalan-lázadó föltevés,
mint tűzhányó az elme romjain.

Ugorjon csak! (KK-BG)

Lábatlan Teofil egy esős áprilisi napon kora este  fél 7 tájékán szülővárosa művelődési központja előtt időzött céltalanul. Feltekintett a borús égre, elmélázott, majd egyetlen megmaradt zsömléjét szándékozta elfogyasztani megbújva az épület kopott eresze alatt, de sehol sem találta azt. Már épp ökölbe szorította a kezét, hogy elátkozza az Atyaúristent, amikor tocsogó léptekre majd egy mély bariton férfihangra lett figyelmes:

- Hát Ön meg mi a fenének áztatja itt magát az esőben? 

- Nincs esernyőm! De Önnek ehhez mi köze? 

- Most meg miről beszél?

- Hát zuhog az eső. Ne mondja már,hogy Önt pont az érdekli, miért állok itt, amikor biztos akadna jobb dolga is!!!

- Nem, nem igazán. Nincs jobb dolgom. A lakáskulcsom nem találom, így úgy gondoltam, teszek még itt egy kört, aztán majd csak lesz valami.

- Ah,értem. Szóval unatkozik.

- Nem. Nem unatkozom. Dolgozom.

- Most? Ugyan mit?

- Lényegtelen. De nézze csak, az én esernyőm elég nagy, bújjon alá, mert a végén még tüdőgyulladást kap!

- Oh, köszönöm. Remélem, nem tartja pofàtlansàgnak, de esetleg nincs véletlenül valamiféle dohányáruja is ?

-  Szerencséje van. Pont kétféle szivar is van nálam. Ön mit szív?

-  Don Alfredo Corona-t, de csak igen ritka alkalmakkor. 

-  Ne vicceljen! Akkor már adjuk meg a módját! Fogja, ez egy Montecristo Edmundo.

- Oh, igazán köszönöm! Hm...és mondja, Ön itt lakik a környéken?

- Most éppen itt. De nézze! Miután elszívtuk a szivart, hívjon egy taxit, aztán menjen haza, mert nem jó ötlet ilyen lengén kint állni az esőben.

- Hívnék én, de nincs se mobilom, se pénzem.

- Figyeljen, rá se rántson, odaadom a mobilomat, haza is viheti akár! Nekem van másik, meg adok majd némi pénzt is.

- Ezt ugye most nem gondolja komolyan???!!?

- Dehogyisnem! Na tárcsázza csak ezt a szàmot itt!

- Oh, jó rendben! ( tàrcsàz, kicseng) Halló! Lábatlan Teofil névre kérnék egy taxit ide a Művelődési Központhoz. Nem, nem az aluljáróhoz, hanem ide a bejárat elé! Hogy kb.15 perc? Rendben,köszönöm!

- Na, most meg miért néz ilyen ijedten maga elé?

- Hát, mert....mert tudja,nekem nincs hova hazamennem. Kidobott tegnap az asszony.

- És ezt csak most mondja miután idehívta a taxit? Ön a logika csúcspéldánya! Na de tudja mit?  Nekem van elég pénzem. Fogja ezt a pénztárcát,aztán keressen valami szállást magának!

- Hogy mi? Ön most csak szórakozik velem, ugye?

- Nem, egyáltalán nem! Fogja a pénztárcámat, aztán menjen! Holnap csak nem innen akar munkába menni???

- Hát ,tudja...nekem nincs munkám. Az asszony azért dobott ki tegnap, mert tegnapelőtt kirúgtak a munkahelyemről.

- Hát Ön egy született lúzer, ugye tudja?

- Tudom, tudom. Végtére is lábtörlő a szakmám.

- Mi? Hogy Ön lábtörlő???!!?? És ezt csak most közli velem? Ahhoz képest egész ügyesen kijátszott! Egyszer sem mondta, hogy töröljem meg a lábam Önben, nem alázkodott meg előttem, sőt, még szivart is kért.

- Tudja, én már tegnapelőtt óta nem dolgozom lábtörlőként .Egyébként is utáltam az lenni! Mondhattam volna épp azt is, hogy vezérigazgató vagyok, de nézzen csak rám, azt úgysem hitte volna el!

- Na jó,oké. Ön lábtörlő. Tudja mit? Vigye a pénzem, vegyen ki egy jó kis lakást a környéken, aztán holnap majd bemutatom valakinek, aki jobb munkát tud Önnek ajánlani az előzőnél. Itt a számom, hívjon fel holnap reggel!

- Igazán köszönöm! Nem is tudom,hogy fogom ezt Önnek meghálálni!

- Már meghálálta, vegye úgy. De menjen, itt a taxija!

Miután Lábatlan Teofil a meghatódottságtól könnyes szemekkel elviharzott a taxival, Hevederes Áron, szakmáját tekintve ugródeszka, megelégedve konstatálta magában, hogy lakáskulcsa mégis csak ott lapul kabátja zsebének legmélyén, és a véletlen úgy hozta, egy újabb ember életét lendíthette előre, melyért főnöke bizonyára bőségesen megjutalmazza majd másnap. Úgy ahogy eddig is.

Bentről és kintről (KK-VT)

A falak itt egykoron fehérek voltak:
mára elszíneződések szégyenítik.
A konyhában két lámpakapcsoló,
a ma estéhez elég az egyiket feloltani.
A gondolat olykor befészkeli magát a fejbe
-bár itt tilos rágyújtani- és azt mondja:
Na, csak most az egyszer,
és reggelre úgyis kimegy a füst!
Ezután eltelik egy hónap és
még mindig folytatódik a rutin.
Ha kell, büntetésből,
majd újrameszelem a falat!
A dohányfüst inhalálta bódulat
olyan, mint a hajnali 6-os kelés
(egyeseknek),
vagy mint a fejkörüli
tízszeres körmozdulat
reggelente.
Az ajtót nem nyitom ki,
hogy távozzon innen bármi is.
Mi káros vagy nem, itt reked.
Egy ajtónyitásnyi táv pedig az egész
bentről nézve és kintről is.