Az öreg Föld lassan a Nap felé fordította másik arcát. Az örökké sugárzó szerette ezt az oldalt, mert itt most az évszakok közül a kedvence uralkodott, az ősz. Óvatosan nézett ki a látóhatár mögül. A kezdeti kékes derengést felváltotta a hajnalpír. Ahogy feljebb kapaszkodott, vörös korona övezte alakját. Pillanatról-pillanatra változtak a színei, narancssárgából fokozatosan aranysárgává alakult. Ezek olyan varázslatos percek, amelyeket minden Földi élőlénynek látnia kell. Ahogy, most fénye teljesen felragyogott megpillantotta a sugaraiban fürdőző, ébredező fákat, ahogy nyújtóztatják ágaikat, nagyot ásítva rezegtetik leveleiket. Néhány rozsdás levél elválik és puhán az avarba ringatózik, társaival tarka szőnyeget terítve a tájra.
Valaki közeleg, csörtet a levélhalmazban. A festő az, aki minden nap pontosan érkezik. Csak őszi tájat fest, mert rabul ejtette ennek az évszaknak a színkavalkádja. Ezt szerette a fentről lenéző is. Ahogy körülpásztázta tekintetével a tájat, egymást váltották a szivárványból jól ismert kedves színek, csodálatos összevisszaságban és mégis harmóniában.
A korai idő ott találta a domboldalban az öreg juhászt is, aki elválaszthatatlan tartozéka volt a tájnak, a nyájjal és a terelőkutyával. Szinte mozdulatlanok voltak, mint egy kimerevített kép.
A távolból kutyaugatás hallatszott. A gazdi és a kutyája egymást sétáltatta. A négylábú boldogan vetette bele magát a hatalmas avarkupacokba, teljesen eltűnve a puha, meleget adóban. Senki nem tud így örülni ennek a játéknak, talán csak a gyerekek. Őket sokat látta a Nap, amint önfeledten ugranak bele a levélhalmokba a körülöttük toporgó, aggódó anyukák gyűrűjében. Szívesen megpróbálta volna Ő is, de neki csak az együtt érző mosoly jutott.
Most az erdő fái között megcsillant a patak, egy pillanatra elvakítva a Napot visszaverődő fényével. Boldogan rohant a célja felé, bár már közeledett az idő amikor, majd téli álomra hajthatja a fejét. Reggelente a part kövei deresedtek, kis jégszilánkok lassították a futását, de a meleget hozó még elillantatta az öreg tél apó gyenge próbálkozásait.
A dombok lábánál egy kis falú üdvözölte a világosságot hozót. Takaros, fehérfalú házai magukba szívták a meleget, hogy este lakóiknak továbbadhassák. A kertek végében szüretelték a kerekbogyósokat, eltéve levét a hosszú téli estékre. A mindig szorgoskodó kezek közül, volt, amelyik kertet ásott, már a jövő évre gondolva, volt, aki a kukoricagórét javította, várva a bőséges termést, volt olyan is, amelyik a megrongált tetőn cserepeket cserélt, vagy a pajta padlására szénát halmozott, hogy a jószágnak meglegyen a téli betevője. A levegőben, kemencében sütött tök illata szállt ínycsiklandóan. A kutyaugatólánc elindult a falu egyik végén és végigkísért egy idegent, majd a másik végén kilökte magából.
A Nap ezután bekandikált a közeli város házai közé. Kabátjukat fázósan magukra húzó emberek siettek vélt céljaik felé. Az egyik kertes házban, az otthon lévő, leveleket gyűjtött nagy kupacba. Már majdnem kész volt, amikor feltámadt a szél és az egész addigi munkáját szétrombolta. Dühösen a földhöz vágta a szerszámát, és bevonult a csigaházába. A Nap oldalra tekintett és meglátta, hogy szél úrfi egy hatalmas felhőt terelget maga előtt. Pillanatok alatt elé tolta a borzas gombolyagot, eltakarva előle a tájat. Innen felülről nézve bohókás, fodros a zivatarhozó, de most elrontotta a kedvét. Még szeretett volna körülnézni egy kicsit, de a felhők egyre csak tornyosodtak, majd megdördült az ég, villódzások jelezték, hogy elkezdődött az égiháború. A Nap unatkozott, most abban sem lelte örömét, hogy próbált beleképzelni valami hasonlatosat a felhőalakzatokba. De a szél kegyes volt és továbbgörgette a bolyhosokat. Még éppen időben, mert nem sokára búcsúznia kellett ettől a Földszelettől.
Az idős férfi ott ült a padon, most is, mint minden nap és várta a naplementét. Barázdált arcán ott volt életének minden rezdülése. Előregörnyedve, botjára támaszkodott, testét láthatóan megviselték az évek. A Nap odaért a látóhatárhoz és visszanézett. Beletekintett az öreg szemébe, amelyben megcsillant valami. Valami megmagyarázhatatlan fény, csillogás, szépség.
Kettőjük nagy pillanata volt ez.
Valaki közeleg, csörtet a levélhalmazban. A festő az, aki minden nap pontosan érkezik. Csak őszi tájat fest, mert rabul ejtette ennek az évszaknak a színkavalkádja. Ezt szerette a fentről lenéző is. Ahogy körülpásztázta tekintetével a tájat, egymást váltották a szivárványból jól ismert kedves színek, csodálatos összevisszaságban és mégis harmóniában.
A korai idő ott találta a domboldalban az öreg juhászt is, aki elválaszthatatlan tartozéka volt a tájnak, a nyájjal és a terelőkutyával. Szinte mozdulatlanok voltak, mint egy kimerevített kép.
A távolból kutyaugatás hallatszott. A gazdi és a kutyája egymást sétáltatta. A négylábú boldogan vetette bele magát a hatalmas avarkupacokba, teljesen eltűnve a puha, meleget adóban. Senki nem tud így örülni ennek a játéknak, talán csak a gyerekek. Őket sokat látta a Nap, amint önfeledten ugranak bele a levélhalmokba a körülöttük toporgó, aggódó anyukák gyűrűjében. Szívesen megpróbálta volna Ő is, de neki csak az együtt érző mosoly jutott.
Most az erdő fái között megcsillant a patak, egy pillanatra elvakítva a Napot visszaverődő fényével. Boldogan rohant a célja felé, bár már közeledett az idő amikor, majd téli álomra hajthatja a fejét. Reggelente a part kövei deresedtek, kis jégszilánkok lassították a futását, de a meleget hozó még elillantatta az öreg tél apó gyenge próbálkozásait.
A dombok lábánál egy kis falú üdvözölte a világosságot hozót. Takaros, fehérfalú házai magukba szívták a meleget, hogy este lakóiknak továbbadhassák. A kertek végében szüretelték a kerekbogyósokat, eltéve levét a hosszú téli estékre. A mindig szorgoskodó kezek közül, volt, amelyik kertet ásott, már a jövő évre gondolva, volt, aki a kukoricagórét javította, várva a bőséges termést, volt olyan is, amelyik a megrongált tetőn cserepeket cserélt, vagy a pajta padlására szénát halmozott, hogy a jószágnak meglegyen a téli betevője. A levegőben, kemencében sütött tök illata szállt ínycsiklandóan. A kutyaugatólánc elindult a falu egyik végén és végigkísért egy idegent, majd a másik végén kilökte magából.
A Nap ezután bekandikált a közeli város házai közé. Kabátjukat fázósan magukra húzó emberek siettek vélt céljaik felé. Az egyik kertes házban, az otthon lévő, leveleket gyűjtött nagy kupacba. Már majdnem kész volt, amikor feltámadt a szél és az egész addigi munkáját szétrombolta. Dühösen a földhöz vágta a szerszámát, és bevonult a csigaházába. A Nap oldalra tekintett és meglátta, hogy szél úrfi egy hatalmas felhőt terelget maga előtt. Pillanatok alatt elé tolta a borzas gombolyagot, eltakarva előle a tájat. Innen felülről nézve bohókás, fodros a zivatarhozó, de most elrontotta a kedvét. Még szeretett volna körülnézni egy kicsit, de a felhők egyre csak tornyosodtak, majd megdördült az ég, villódzások jelezték, hogy elkezdődött az égiháború. A Nap unatkozott, most abban sem lelte örömét, hogy próbált beleképzelni valami hasonlatosat a felhőalakzatokba. De a szél kegyes volt és továbbgörgette a bolyhosokat. Még éppen időben, mert nem sokára búcsúznia kellett ettől a Földszelettől.
Az idős férfi ott ült a padon, most is, mint minden nap és várta a naplementét. Barázdált arcán ott volt életének minden rezdülése. Előregörnyedve, botjára támaszkodott, testét láthatóan megviselték az évek. A Nap odaért a látóhatárhoz és visszanézett. Beletekintett az öreg szemébe, amelyben megcsillant valami. Valami megmagyarázhatatlan fény, csillogás, szépség.
Kettőjük nagy pillanata volt ez.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése