Néma jelentés ( KK-FP )

Nálunk minden a régi
a vének kibeszélik a papot
de azért várják minden este a csordával
a fölszarvazott hitet

itt mindennek nyoma van
mint az elvetélt gyermek lelkének
korcs vágynak önimádatnak
a vizezett tejnek

úgy élnek itt nem mint régen
egymás húsában marva
ropják a csárdást össze vissza
mulatnak a szomszéd rokkant lelkén
s az ősi szüzeket szerre megerőszakolják

nálunk itt minden nem a régi
a kenyér íze füvön a hajnalok könnye
valami mű kovászból gyúrják a napokat
vigyorgó maszkokat tesznek házaikra
a kapukra és kínjukba hazudják
hogy boldogak

és húzzák a barázdákat egymás közé
hogy a napok ne teljenek el eseménytelenül
s a fölhevített kemencékben
szerre dobják be saját arcukat.

Játékrepülés

Ma játszottunk én és a lét
piros almafákon hintáztunk
kiugrottak a sugár romantikák az álmos mindennapok ablakpereméről
csillagvirágoskertem közepében
egymás lábnyomában lépve
kietlen aszteroidákon magokat hintettünk
mint nagyapám aki a földet kenyérré gyúrta
felhők könnycseppjeivel élesztgette a kiszáradt torkú magokat
majd házikenyeret vitt az isteneknek
a föld szívén orgonatakaró volt
mint megannyi nimfa kacérkodtak velünk a virágvilág színhalmazok
önfeledten simogatta őket a szél
törékeny testük illata elkábította
aztán repült tovább boldogan
befújva szeretettel a világmindenséget
a mesélő hegyek templomcsend tisztásán
hófehér juhok citeráztak a fűvel
pásztor furulyált önfeledten
pannon ős ajándékával
a fenyők mint kamaszlányok riszálták derekukat
fecskeangyal szállt alá
megcsókolta a pásztor homlokát
a pásztor fia az iskolakapunál állt
az iskola ősz szakállát simogatta
kedvtelve nézte a megbolondult autókat
s a pajkos, éneklő kis emberkéket
akik , nevetve körbetáncolták mint tábortüzet egy részeget és nevettek
végre kilépett az iskolakapun Ő is
mint a télből március
a világzaj eltompult
amikor a pásztorfiú
megcsókolta szerelme piros arcát
valahol máshol az apa fölemelte fiát
meghintáztatta a pillangók szárnyain
s az kacagva mondta
még egyszer - még egyszer
egy árny fejcsóválva megjegyezte , hogy
ezek is meghibbantak , te jó élet...
de szép volt ma ez a nap
meg akkor is
ha csak játéka voltam a létnek

Lidérc

recsegve-ropogva dől ki a reményfa
ronggyal megrakott szekerek a türemlő utcán
az árvíz alszik mégis menekülnek
a sóhaj marad

fejét csóválja a pad s a kapu
a fecske bontja a régi fészket
varjú vakarja a kémény homlokát
berekedt kakas siratja párját

ló keresi az ostort
patak a zsebkendőt mosó kezet
műanyag baba édesanyját
testvérét zokogja a fejfa

de né ott mintha mozogna valami
az öreg szél mint gyerek nevet
forgatja táncol vele lobogtatja
az eldobott keresztlevelet

Séta a téren

Halkul a dal,fáradt,
betakarja lassan a láz hártyája,
csontváz a héjakon túli állapot.

Törik a szín fénye,bokája,
ődöng a vakok között,egy
adventdac hajnalon.

Zár a szív, a partok omolnak,
de kiállt a hószó téli sötétben-fagyban
melegért.

A múmia múlt torz idők pofon
csattan a jelen arcon-
a Látó mégis tévedett?

A kongó benti pincékben
törékeny ünnepek fogasán azért fennakad
egy-egy szállingózó reményhópehely.