„Pislákoló reflektorfény, füsttől sűrű levegő, fénytelen faasztalok… A székeken pedig foszladozó, elvékonyodott párnák… Remek! Erről is Ti tehettek, áldott közönség… A Ti hibátok! Ha leülnétek végre, nem venném észre: az üres helyeket, és hogy úgy vánszorogtok a színpad elé, mint a dolgozatra érkező diákok… Húzzátok az időt… és Berci ki fog borulni…”
Berci ekkor egy lendülettel kilép a színpad foltozott függönye mögül:
- Emberek, emberek! Hagy mutassam be, Ábelt… - de Berci hangja elvékonyodik, elcsendesül, megszeppenve semmivé lesz. Szemének hirtelen túl élesek a lámpák fakó fénycsóvái, a huzat lehűti a homlokán gyöngyöző verítéket, szíve vadul kalapál… újra megtörténik…
- Berci! – Ábel a fotel párnájának döntött fejjel mered a szoba sötétjébe, melybe világosság csak a konyhaajtó négyszögén keresztül esik be. A túl tiszta szőnyegen egy piros cérna tekereg.
- Biztos át akarod venni Most a műsort?... A mai fellépés után…
Azonban Berci ekkor a szobába lép, egyik kezében kávés bögrét tart, miközben másikkal elgyötörten összeborzolja már így is kócos haját.
- Ezt igennek veszem…
Ábel figyeli, ahogy Berci a parkettán kikerüli a szőnyeget és leguggol. Lassú mozdulattal húzza ki a cérnát a szálak közül, és töprengőn az ujjai között sodorgatja. Rövid ideig analizálja, miközben a papírkosárhoz lép, majd lenéz piros, kockás mamuszára. Kidobja a puha galacsint, lerúgja a lábbelit, és azt is a leselejtezett jegyzetekre dobja.
Ábel meg sem lepődik eme túlzáson, egyszerűen csak beszél tovább Berci hátához, mikor a férfi az ablakhoz lépve kinéz a későesti világra:
- Túl sok kávét iszol. Ez az egyetlen dolog, amit szeretsz, és így túlzásba viszed.
- Ez nem igaz – hajol közelebb Berci az ablaküveghez, de megemeli kezében a törött fülű bögrét:
- A bögrémet is szeretem.
Fellépő társa pontosan emlékszik, milyen dráma kerekedett belőle, mikor Berci betegen leejtette… De a bögre sérülten is féltve őrzött ereklye, amit még az első fellépésükön kapott. Ennek már húsz éve.
- Ez igaz – helyesel végül Ábel, és ezúttal már nem pillant oda a bejárati ajtó mellett álló üres rekeszre, amiben házhoz hozzák Berci rendelését a közértből.
- De már ez sem segít az erőlködésben, a műsor nem fejlődik.
- Ne csináld ezt megint, Ábel! – Berci arcára ráesik a kinti lámpák narancsfénye, és ettől egészen élettel telinek hat. Még mindig az utcát nézi.
- Talán el kellene gondolkodni, miért van ez így…
- Ezt már megbeszéltük… - feleli Berci halkan, és lehelete foltot hagy az üvegen.
- Azonban a helyzet nem javul, pedig ezt ígérted… Nekem lenne helyem a közeli játékboltban, találnunk kellene neked is valami újat, ami rábírna, hogy havonta kétszer is elhagyd ezt a lakást…
Berci falnak támaszkodó karja megfeszül, háta meggörnyed, mintha már a gondolat ellen is védekezne. Ujjai úgy szorulnak a bögre köré, mintha védelmet remélve abba kapaszkodna.
- Ugyan, Ábel… Jól éreztük magunkat az elmúlt években, nem igaz? – Berci hangszíne magasabbra ível a pániktól, és az ablaküveg már szinte állandóan homályos a kapkodó lélegzetétől. Valószínűleg már a világot sem látja tisztán.
- Éppen ez az. Mi éreztük jól magunkat! A legjobb barátom vagy…
- Így igaz… pontosan… - bólogat Berci, és kissé visszább húzódik a szobába.
- Ahogy én a Te egyetlen barátod vagyok – Ábel egyre őt figyeli a sötétben, és Berci csak bólogat.
- De ez nem jó. Az teljesen normális, hogy én beszélek hozzád, de az, hogy Te válaszolsz, az aggasztó…
Ábel szavaira Berci felkapja a fejét, és szinte a sarokba menekül.
- Mert én egy hasbeszélőbábu vagyok, Berci, és ezt te is tudod…
Berci tekintete ekkor Ábelre szegeződik, a fotelbe süppedő alakjára, és a műanyag arcán mindig széles vigyorra. És Berci megkönnyebbülten felsóhajt:
- Te csak viccelsz!
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése