- Zsu…
A suttogás lassan tölti be a szobát. Annyi benne a remény, hogy a nevem hirtelen erőssé válik. Képességet kap, biztosítja a jobb reményét. Gyógyírt hozhat.
- Tessék…
- Zsu…
A megkönnyebbülés felszabadítja. Immár örömet jelent, békét.
- Tessék, kicsim?
- Rosszat álmodtam.
Leteszem a könyvemet a lámpa fénygyűrűjébe. Mintha ez a mondat egyfajta belépési kód lenne Kristóf a fotel karfájába kapaszkodva az ölembe kucorodik. A karom alá húzódik, ahogy átölelem.
- Biztos olyan rossz volt?
Kérdésemre hevesen bólint.
Valójában egy pillanatig sem kételkedem.
Apró alakja remeg, kis gyermekkeze a karomba kapaszkodik. A szíve, akár egy fogságba esett cinke, úgy verdes. A levegő élesen távozik a tüdejéből, szinte vágja a karomat.
Várom, hogy csituljon. Szeretném, hogy elmúljon.
- Emlékszel még rá?
Újra bólint.
- De már jobb?
Szőke haja csiklandozza a nyakamat, ahogy ismét bólint.
- De mi lesz, akkor, mikor nem vagyok ott?
Riadtan felkapja a fejét, kerek szeme megcsillan. Félelme valós, igazi, megéli.
- Kincsem, nem rég még lovag voltál…
Az asztalról a papírcsákót a fejére helyezem.
- Sárkányon akartál lovagolni, koboldokkal harcoltál…
Csoda, hogy rosszat álmodott?
- De az más, Zsu…
- Mitől? – az ágyra ültetem, ráhúzom a takarót.
- Az más…
- Fantázia… Halljam, mit álmodtál? Eldöntjük más-e.
- Zsu…
Megint rémült, de itt állok mellette tántoríthatatlanul, így lassan mesélni kezd a rémes sötétről, a teraszon ólálkodó, szőrös árnyakról - körbepillant, mintha szavai megteremthetnék az álomlényt.
- Rendben. Tudod mit? Ha te újra lovag leszel a kedvemért… akkor én az Őrződ leszek, a te kedvedért.
A nem rég látott filmre utalok, a barátságra, a biztonságra, tudom, ettől újra lelkes lesz.
- Én kihúzok egy varázszsinórt, ide az ágy köré, apró csengettyűkkel, melyek felébresztenek, ha kell. Te pedig, visszabújsz, és elmeséled, hogyan tudnád legyőzni őt a sötétben.
Csillogó szemmel bólint.
- Elvégre… te mondtad: sötét volt, és nem láttad tisztán. Akkor lehet, hogy ő sem látta az egérfogókat a küszöbnél…
A zsinórt újabb képzeletbeli karikán bújtatom át. Összenézünk, mintha a megcsendülő csengőt hallanánk, miközben ő folytatja:
-… és a festékkel teli vödröt az ajtó felett!
Én az ágy másik oldalán futó zsinórt bújtatom tovább. Életre kelő fantáziája küzd az álomképpel, bár arca már a párnán pihen:
- Tollak hullnak rá…
- Ha látná magát…
Elmosolyodva összefogom a két zsinórt.
- Tegyünk oda tükröt, lehet, hogy magától is megijed, és elmenekül…
- Ez valószínű…
Összekötözöm a szálakat, erős csomót kötök rá.
- Igaz, kicsim?... Kicsim?...
Nem felel. Már alszik.
A csengettyűk nem ébresztik majd fel. Nincs, mitől félnie.
De egyszer talán mégis felriad…
A suttogás lassan tölti be a szobát. Annyi benne a remény, hogy a nevem hirtelen erőssé válik. Képességet kap, biztosítja a jobb reményét. Gyógyírt hozhat.
- Tessék…
- Zsu…
A megkönnyebbülés felszabadítja. Immár örömet jelent, békét.
- Tessék, kicsim?
- Rosszat álmodtam.
Leteszem a könyvemet a lámpa fénygyűrűjébe. Mintha ez a mondat egyfajta belépési kód lenne Kristóf a fotel karfájába kapaszkodva az ölembe kucorodik. A karom alá húzódik, ahogy átölelem.
- Biztos olyan rossz volt?
Kérdésemre hevesen bólint.
Valójában egy pillanatig sem kételkedem.
Apró alakja remeg, kis gyermekkeze a karomba kapaszkodik. A szíve, akár egy fogságba esett cinke, úgy verdes. A levegő élesen távozik a tüdejéből, szinte vágja a karomat.
Várom, hogy csituljon. Szeretném, hogy elmúljon.
- Emlékszel még rá?
Újra bólint.
- De már jobb?
Szőke haja csiklandozza a nyakamat, ahogy ismét bólint.
- De mi lesz, akkor, mikor nem vagyok ott?
Riadtan felkapja a fejét, kerek szeme megcsillan. Félelme valós, igazi, megéli.
- Kincsem, nem rég még lovag voltál…
Az asztalról a papírcsákót a fejére helyezem.
- Sárkányon akartál lovagolni, koboldokkal harcoltál…
Csoda, hogy rosszat álmodott?
- De az más, Zsu…
- Mitől? – az ágyra ültetem, ráhúzom a takarót.
- Az más…
- Fantázia… Halljam, mit álmodtál? Eldöntjük más-e.
- Zsu…
Megint rémült, de itt állok mellette tántoríthatatlanul, így lassan mesélni kezd a rémes sötétről, a teraszon ólálkodó, szőrös árnyakról - körbepillant, mintha szavai megteremthetnék az álomlényt.
- Rendben. Tudod mit? Ha te újra lovag leszel a kedvemért… akkor én az Őrződ leszek, a te kedvedért.
A nem rég látott filmre utalok, a barátságra, a biztonságra, tudom, ettől újra lelkes lesz.
- Én kihúzok egy varázszsinórt, ide az ágy köré, apró csengettyűkkel, melyek felébresztenek, ha kell. Te pedig, visszabújsz, és elmeséled, hogyan tudnád legyőzni őt a sötétben.
Csillogó szemmel bólint.
- Elvégre… te mondtad: sötét volt, és nem láttad tisztán. Akkor lehet, hogy ő sem látta az egérfogókat a küszöbnél…
A zsinórt újabb képzeletbeli karikán bújtatom át. Összenézünk, mintha a megcsendülő csengőt hallanánk, miközben ő folytatja:
-… és a festékkel teli vödröt az ajtó felett!
Én az ágy másik oldalán futó zsinórt bújtatom tovább. Életre kelő fantáziája küzd az álomképpel, bár arca már a párnán pihen:
- Tollak hullnak rá…
- Ha látná magát…
Elmosolyodva összefogom a két zsinórt.
- Tegyünk oda tükröt, lehet, hogy magától is megijed, és elmenekül…
- Ez valószínű…
Összekötözöm a szálakat, erős csomót kötök rá.
- Igaz, kicsim?... Kicsim?...
Nem felel. Már alszik.
A csengettyűk nem ébresztik majd fel. Nincs, mitől félnie.
De egyszer talán mégis felriad…
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése