Halálos Csók (KK-AL)

Nem kell már a csókod, nem ízlik!
Nem érzem üdeségét egészen az utóízig,
Besároztad szűz-fehér szerelmünket,
Kacérkodtál buja éjjel, becsaptad szívem!

Nem kell már a csókod, nem ízlik!
Börtönödbe hamvasságom sínylődik,
Ne is kérd, hogy bocsássak meg,
Végzetes tettedért Én meg nem kegyelmezek!

Nem kell már a csókod, nem ízlik!
Léha vagy! Te ledér, úgy hírlik!
Mert tiszta volt a szó, akár a hó,
Akartam bízni, de nem leszek vigasznyújtó.

Nem kell már a csókod, nem ízlik!
Éjjel a Hold nemcsak fényedtől terebélyesedik,
Múzsádat szoros pórázodon rángattad,
Végleg kioldozom erős rabigádat!

Nem kell már a csókod, nem ízlik!
Szívem az erős fájdalomtól kettényílik!
Tőröd szúrása rajtam halált okozott!
Távozz tőlem! Éjjel a szél értem zokogott!

Testamentum

Istennel kötöttem szövetséget,
Fájdalom mar belül, szinte éget,
Nem éltünk át együtt kánaánt!
Fába préselődtem, testem halálraszánt!

Mitikus arcomon Sugi évgyűrűinek varratai,
Törzsemen vadak erőteljes patanyomai,
Egyre mélyebbre húznak az erős gyökerek,
Látóteremen sokasodnak szürke fellegek.

Viszolygok! Fojt félelmem, egyedül vagyok!
Faháncsaimon torkosak a karvalyok,
Belezuhantam nem-feledés börtönébe,
Szétnyomódok szerelem súlyos tömegébe.

Sajtolódom! Sugi törzséből nincs menekvés!
Vágj utat felém, ösvénynél ott a rés,
Hiányod annyira fáj, úgy érzem, félbefűrészel!
Szabadíts ki! A fa kaptárából, mielőtt összeprésel!

Isten kiválasztott kánonja voltam!
Ezen a világon nélküled szétporladtam,
Érzem, magadhoz vonsz, lényünk egybeolvadt,
Sugi feszítő fogságától bilincsem leolvadt.


 (Sugi japán öreg fa)

Szerelemforgó

Szerelmes volt a világ, érezted?
Minden elcsókolt csókod íze édesded,
Kiserkent az erdei kőris és a kankalin,
Kikerics sziromszoknyája karmazsin.

Szerelemforgót úgy fújtatok a réten,
Ahogy illanó pitypangpehely szerteszállt a légen?
Felmásztam a hegytetőre, onnan kiáltottam, Szeretlek,
Te elbújtál a völgybe, s túlharsogtál, viszontszeretlek.

Szerelemforgónkat pörgettük csóksóhajjal,
Napfelkelténél, mikor karjaidban ébresztett a hajnal,
Neked adnám a világ összes szépségét,
Tibetet s kelet hét csodájának összességét.

Szerelemforgónk hajórajunk kormányán forog,
Vad viharnak, villámlásnak ellenálltak az árbocok,
Érzem a zúgó tenger keserves morajlását vállamon,
Érted a legnagyobb égiháborút is felvállalom!

Szeretlek ragozás nélkül... (KK-KMZS)

Szeretlek csak így, egyszerűen,

Őszintén, sallangmentesen,

Ez a szó melengeti szívem,

Rezgésbe hozza minden sejtem.

Szeretlek, nem kell hozzá rag, sem ékezet,

Mégis összeköti csillagrendszerünket,

Fellobbantottad bennem szikránk tűzvarázsát,

Parazsában láttam szemünk összeolvadását.

Szerettelek, mikor zúgó szélviharban vártál,

Langyos esőcseppekkel lágyan ringattál,

Kezedbe fogtad arcom, s lecsókoltad könnyem,

Összemosódott ajkunkon vágy serkent csöndben.

Szerettelek, mikor a forgószél hajam kócolta,

Szívem megfakult szirmait jól összeborzolta,

Zúgó szélvihar elől féltőn magadba zártál,

Jöjjön tornádó, vagy tájfun, csak még egyszer várjál.

Szeretlek, milyen jó kimondani,

Kandalló ropogó tűzénél elsuttogni,

Hogy mondhatnám ennél szebben?

Egy szerelmes nő nem szólhat bölcsebben...

Vadvirág

Rét ölében vadvirág nyílt, tövise szúró

Porba lehulló, halkan koppanó

Bogáncságon futóhomok

Árván maradt vadvirág vagyok

Sodródó folyóba ömlő fűzfaerek

Lombozatába susogó szomorú szelek

Fel ne riaszd hangulatom

Visszhangzana szívfalamon

S mikor a keselyű hajamba cibál

Háborgó tenger felett szél zilál

Kősziklákon hömpölyög a víz

Szádba csordogáló keserű íz

Ma rózsafa virágzik homokbucka peremén

Tövisei elporladnak tenyered közepén

Puha sziromkelyhek kinyílnak

Zengő harangok elhalkulnak

Föléd hajol félénk érzésem

Gyorsan elrabol a szerelem

Árván maradt vadvirág vagyok

Fogadj örökbe, nélküled elhalok!

Ne kottázz hozzám többé Éneket...

Ne kottázz hozzám többé Éneket...!

Hagyd, hogy Én dúdoljam a refréneket,

Ne rendezd be nívóddal az életteremet,

Engedd ki kalitkádból piciny szívemet!

Ne kottáz hozzám többé Éneket...!

Én soha nem kértem tőled, érd el a kék eget,

Érzékeny virágom nem hajt vezényszóra szerelmet,

Nem hat át a varázs, mi diktálja a szerzeményeket!

Ne kottázz hozzám többé Éneket...!

Én soha nem ígértem a dalodhoz szépeket,

Húrjaimon a barátság hangjegyei húznak verscsengőket,

Engedj szabadon szállnom, ne formálj rólam rímeket!

Ne kottázz hozzám többé Éneket...!

Hallottam kikeletkor, a pacsirta kedvemre csicsergett,

Kinyílt szívem a réten hevesen repkedett,

Szívotthonomnál csak a kék madár rakhat fészkeket...

Ringass, Ringass, Dajkálj még... (KK-AL)

Búzavirágmezőn keringőztünk arany-napsugárral,

Rám csorgattál fénycseppeket szellő fuvallatával,

Ringass, ringass, dajkálj még...

Hemperegjünk önfeledten, játsszunk egy kicsit még,

Oly színes a vidék, udvarolj még nekem, gyerekes őrültség,

Ne boríts rám szürke köpönyeget, alkonyég!

Ringass, ringass, dajkálj még...

Ne csapj be, úgysem hiszem, hogy zörget a vég!

Éberen alszik bennem minden éjszaka az emlék,

Lakatlan szigetem arra vár, újra felfedezzék,

Ringass, ringass, dajkálj még...

Hidd el: szavam tiszta forrásból eredő őszinteség,

Érzem, most is itt siklasz szívkamrám ereinél,

Lassan hullámzó ár révhez ér, s én kikötök stégednél,

Ringass, ringass, dajkálj még...

Sodorjon felém tengeren hömpölygő kékség,

Vulkánodból kitörő izzás sütött bőrszövetemen át,

Oldottan olvadtam, élveztem gejzírsugarad Afrikáját,

Ringass, ringass, dajkálj még...

Pont úgy jó, mikor testem tűzkatlanodban elég,

Mint a koplaló farkas, úgy marcangoltad részem porcikáját,

Magadhoz vontál, haraptál, átéreztem párduc hierarchiáját!

Ringass, ringass, dajkálj még...

Lágyan pihegő sóhajainktól törjön meg a csendesség,

Tombolt bennünk földrészünket elsöprő tornádó-lég,

Szád vonala dekoltázsomon nyomott hagyó ívesség,

Ringass, ringass, dajkálj még...

Puha leheleted nyakamra láncolódó ékesség,

Tékozló fiú! Szívhajódnál lehorgonyoztam rég!

Felhúzom vitorlámat, hangod zizegője tengerjég,

Ringass, ringass dajkálj még...

Remegéseinkbe szunnyadjon szerelemszépség,

Kaptárod zsongó méhecskéi íriszemet beporzó bibék,

Liliomokból illatoztál, s én kinyíltam kísértésednek,

Ringass, ringass, dajkálj még...

Fogadj magadba sikolyoktól selymesedő mindenség...

Tedd a kezed (KK-KMZS)

Tedd a kezed
a szívemre,
úgy dajkáld
dobbanását,
mintha eleven
szívedben szólna.

Úgy őrizz,
mint e-világról
elmenőt,
mintha a halál
megmarkolna!

Úgy szeress,
hogy fájjon!
Szívem
hamvában
Szíved
összeroppanjon!


Költészet napjára kicsit megkésve. József Attila Tedd a kezed című versének evokációja.

Hattyúlány ( Anyák napjára íródott)

Anyácskám, hallgassuk csendben csak mi ketten,

Vörösbegy hogyan csiviteli csevegő szólamát,

Tavasz csöpp hírnöke újra megérkezett,

Anyák napjára örvendezést hirdetett.

Anyácskám, hallgassuk csendben csak mi ketten,

Aranyeső csipogó füzikéje nap-sárga kellem,

Pacsirta nótájára az erdő némasága bont bogokat,

Gyermekszívemen gondtalan percek hagynak nyomokat.

Anyácskám, hallgassuk csendben csak mi ketten,

Illatos hárson vad gerlék turbékolnak jegyben,

Zsongó-bongó természet pengeti a tavaszi hárfát,

Felhőtlenségben oly jó csodálni veled a csillag-pávát.

Anyácskám, hallgassuk csendben csak mi ketten,

Fűszálak zizegésén tücsök ciripel, katica pettyen,

Lent az akácosban sárga rigó jókedvűen fütyörészget,

Tölgy odvából mókus toppan, körbeugrálja a rétet.

Anyácskám, nézzük csendben csak mi ketten,

Kasmíros füstifecske fészkére leltem a kertben,

Jézus szívének cseppfátyla kinyílt ligetem szegletén,

Mentsváram kapuja kitárul vasárnapi napfelkeltén.

Anyácskám, hallgassuk csendben csak mi ketten,

Gordonkámon g-moll ütem szól reményvesztetten,

Zsörtölődő szavaid, akár a kaktusz éles szúrása,

Átlátszó szívem görcsös tapintatának szétzúzása.

Anyácskám, kérlek, érzékenységem gyorsan szárítsd fel,

Nézem betegségtől meggyötört lényed, aggodalom fog el,

Tudom, ami erődből telt, értem mindig megtetted,

Gondtalan gyermekkorom munkával megteremtetted.

Anyácskám, nézd! Mekkora lett kárókatonád!

Átéltem én is egykor a szülőanyák fájdalmát,

S mégis egy perc alatt elfeledtem gyötrelmem,

Mikor erős érzelmi kötelékem kifonták belőlem.

Anyácskám, ha jól sejtem, sok kétség felzaklat,

Vándorutunk véges, egyszer majd a porhalom betakargat,

Neked nincs mitől félned, hiszen Hattyúlányod

Ellebegteti égi vitorlással a hattyúk taván álmod.

Anyácskám, siklunk majd oly kecsesen,

Hattyútáncot lejtesz, mint egykor délen,

Boldogságod szép hajnalát szívedben felidézem,

Átúszunk az égi róna lagúnáján könnyedén.

Anyácskám, ne sirasson meg mondókám,

Inkább pihegő lepkét hintáztassunk hintóján,

Nézd, éppen rózsaszín cseresznyevirágon repked,

Anyácskám, áldás szálljon rád! Gyöngyszemeim elrejted.

Asszonyi Vétségem

Szívem gúnyába,

Tavasz sem kél virágba,

Dermedt rózsába.

Hamum szórd, szálljon,

Lassú bűnhődés járjon,

Húzz halálsíkon.

Asszonyi vétkem

Rabláncra vértez engem!

Gyilkos szerelem!

Pirkadat

Ajkamra csurrant a pirkadat

Álmosan nyöszörgöm csókodat

Ásít a nap, rápislog palástjára

Vörös fény átnyújtózott korongjára

Pillanatra elszenderegtem álmodban

Pilláimról nem engedlek ki a valóságba

Megfogom elosonó léptedet

Suttogja sóhajtásom nevedet

Frissíted csókjaid vigasztalásomra

Finom aromájú, zamatos óra

Illatod ízét testem szomjazza

Súgom, bújj meleg fészkedbe vissza

Belopakodtál ébredésem hajnalába

Elbűvöllek mágia varázslatába

Várj, halkan ringatom a pillanatot

Megbénítom az elsurranó pirkadatot

Vágy félhomályát hajtod ölembe

Selyemhangod csicsereg szívembe

Vízesésedből fátyolozó tekintetem

Tovatűnő szerelem, maradj velem!

Palackposta

Palackpostámba rejtettem titkos üzenetem,

Vízre tettem, s az árral úsztatom kikötődig levelem,

Minden porcikám remeg nélküled, a tengerparton

Várlak, siess, nehogy más orvul elraboljon.

Csapkodnak a hullámok, átáztatják szívem,

Bíborvörös kimonómon átlátszó lett részem,

Százszor vagy ezerszer, Soha! Nem tudlak feledni!

Nap égető tűzének közelében sem tudok átmelegedni.

Álmodom veled szenvedélyesen, szád számra forr,

Oly jó ez a könnyed ringás, fehér-uszályomon delfinorr,

Pehelysúlyommal légiesen siklok vitorlásod felé,

Lélekvesztő lettem! Iránytűd irányít, úgy libegek hazafelé.

Zúg a tenger, morajlik, szélvihar morgolódik,

Nehéz nekem ez a teher, erőm szétmorzsolódik!

Talán, ha öledbe vennél, s könnyű álomba ringatnál,

Nem félnék a haláltól sem, hisz csókjaiddal altatnál.

Lebegés

Valahol ég és föld között lebegek,
Magával ragadtak földöntúli érzetek,
Sebesen szálló felhőn könnyű-szárnyú a lég,
Szétterülök rajtuk, lépésenként emelkedek.

Eltörpült félelmem, beforrt szívhegem,
Áttetsző légöbölben szertefoszlott kétségem,
Visz a légáram, fokozatosan repít, szárnyaltat,
Légnemű lényemről elapasztod párolgó esőcseppem.

Magasabb atmoszférák légterébe szállva lebegek,
Éteri libbenésünkben borzongva összeremegek,
Égei-tenger megáradjon, úgy szárnyaltass!
Vágtatunk, suhanunk, földi homokörvények rengenek.

Fényáramban siklunk csillag-lagúnák felett,
Felszínemre hulló záporpára parányi csöppeket ejtett,
Lebegtess, lebegtess, szilajságaim Dáriuson betörtek,
Hullámzunk, hullámzunk, fjordunk óvatosan csendesedett.

Hazudj még nekem!

Várlak áhítattal, Szerelmem
Mint a madár, repdes szívem
Szép leszek, mázas cicomában
Vadító, tüzes, csipke ruhámban!

Hazudj ma végszóra nekem
Szíved oly nagyon szerelmes
Színészem, játssz színesen
Szerelmed komolyan hűséges.

Mesélj még szépeket nekem
Én lettem a drága, az egyetlen
Elbűvöl sugárzó, szép szemem
Bújva ölembe, szenvedélyesen!

Mondd el - tudod - én elhiszem
Ne félj, te, csapodár lelkem
Bátran, csak őszintén, szívem
Megbocsát neked búzavirág íriszem.

Algebrai Játékszabály

Oly szürkén indul ez a nap,

Hósubába burkolózott a Nap,

Kávémat tejszínnel édesítem,

Mindennapok közönyét mézesítem.

Tükörbe nézek, fénytelen báj, 

Élénk színkarneválom, keleti karavánszeráj, 

Kopogósomat izgatottam felhúzom, 

Lépéseim hangjegyeit szolmizálom.

Szívem zakatoló ütemét hallgatom,

Csajszis zavaromban remeg hangom,

Pillantásod vonzerejét magamon hagyom,

Félénk mosolyommal színesítem válaszom.

Rég talány vagy számomra, ősi rejtelem,

Örült álom, mely rejtélyes, megfejthetetlen,

Hold fényénél feltöltjük emlékeinket,

Kalandra csábítod a körkörös kétségeket.

Játékos flört voltál életem színpadán,

Célközépponttá válok szemeid vadászatán,

Ipszilon négyzetén a kontrasztviszonyt elemzed,

Differenciálegyenlet elméletét megkérdőjelezed.

Pi hatványán felborítottuk a képleteket,

Algebrai játékszabályok gyorsan elvesztek,

Érzed, lágy frekvenciájú regulárisra mozdulunk,

Pitagorasz tétel bűvös képzetébe bolondulunk.

Kutyából nem lesz szalonna

Kutyából nem lesz szalonna
Jaj, hogy kutyából nem lesz szalonna!
Megint rosszcsont maradt az ebadta!
Tanítani próbáltam, de mindhiába,
Rám vakkantott és elcsaholt a bálba.

Bizony nem szerette ő a rendet,
Ha kérdeztem, mi ez a rumli? Nyefegett,
Lomos volt minden körös-körül,
Nem leszek Én cseléd a háza körül!

A társaságban okosnak mutatkozott,
Rövid pórázának útvonalán sétáltatott,
Sokszor láttam rimánkodni az utcán,
Hőhullám jött rá idegen szoknyák bámulatán.

Pitizett, ha éppen megéhezett,
Mikor üres maradt a gyomra, verítékezett,
Jaj nekem! Mert szófogadatlan voltam,
Majdnem megharapott, de elfutottam!

Nagyon kedves versírótársam, Fekete Edit játékfelkérésére. Az egyik közismert szólásról kellett írni szatirikus hangulatú verset.

Farkasszem

Hóporzó kavarog a trojkán, farkasok vonyítanak a Volgán.

Ragadozó farkasszem prédáját élesen vadássza.

Jár benne az ősi ösztön, vérében tomboló orkán.

Hóhalom alól áldozata jeleit vadul kaparássza.

Üldözi, Üldözi, véreres szemmel vicsorog,

Karmaival felporzó hóviharban hangosan csikorog.

Hajszolja, hajszolja, halálútig húzza, kergeti.

Szende őzike ártatlanságát csalárdul leteríti.

Vadorzó csillapítatlan éhe erélyesen korog!

Megszelídített őz megszeppenten vánszorog.

Él a gonosz, munkál aljasságokat ordasban,

hisz Mount Everest sem olvad jégkorszakban.

Ismét ő a falkavezér uralkodó szellemvilágában.

Zsákmánya martaléka tejfehér sörét torzójában.

Hanyatló vágya lanyhul, ragadozónk kajánul-ledér.

Örökké űzi a vadászösztön, hajtja, hajtja pulzáló-ér.

Holdfény

Hold öböl csillaghamu tengerében csónakázom,

Hüvös szél leheletével finoman játszom,

Érzem, óvatosan végigkúszik bőrömön, lassan simogat,

Majd pajkosan hajamba kócolja a sivatagi rózsákat,

Fehér Hold Naszály parti homokdűnéi emlékeimre omlanak,

Perzsa porszemcsék ujjaim között szélmalom táncot járnak,

Testem részecskéire szóródnak, a bársonyos homokcseppek,

Hajómmal lassan révhez kötöm a halványodó emléket,

Holdfényes szigetre csendes sirályú árral gondoláztam.

Hold vízesés zubogó vízcseppjeit kültakarómra tetováltam,

Neved betűit sejtjeimre csillaghamuval gravíroztam,

Érzékeny lábfejemen Fehér óceán mohó hullámzása nyargal,

Milliónyi gramm ametiszt érintkezik talpamon minden taggal,

Zónáimnál lehorgonyozva felgyújtod a kicsi máglyákat,

Vágtató vágyakozástól hevülten átlépünk dermedő tilalmakat,

Önfeledt óhajunkra egy refrénre zendül most az univerzum,

Újra kinyílt másodvirágzású szerelmünk, rímekre írt impresszum,

Holdsugárral Fény Istennővé váltam a hűs galaxisban,

Türkiz pillantásod sugarait tekintetemre bátran vonzottam,

Beleremegtem ölelésedbe, halk sikollyal kértem: - Velem ezt ne tedd!

Rég elveszített vad szenvedélyünk bennünk hevesen lüktetett,

Szívemből elillanó bánat illatozó varázsai rám hulltak,

Holdszellő fuvallatával szirmaim virágba borultak,

Szoríts magadhoz! Ne engedj el! Karjaid bilincseit jól lezártad.

Veled akarom átélni vörös eső záporát, forró éjszakában,

Beléd ájulva megsemmisülni a tomboló nyár örök évszakában,

Pillangóiddal szárnyalni Hold tenger lágy hullámverésében,

Újra, és újra elsüllyedni lüktető ereink csobbanó vérében,

Azonos ütemű dallam legyek dobbanó gondolatod körforgásával,

Egy dimenzióra lépjünk a Napsugár, és a Hold örök váltakozásával,

Földtengely lassú mozgását Én benned rendszereztem,

Ne karcold fel többé szívsebem! S Én összekötöm veled szerelmi övezetem...

Oxygén

Feszülő mellkasomban levegő, levegő,

Erdőben rekedő, rekkenő,

Vágja, vágja futó törzsem,

Füstölgő faháncs, hasad éltem!

Dobol, dübörög, tüdőm: levegőt!

Surrogó, sűrű lég, surrogó, sűrű lég,

Zuhogó, zuhogó, fekete eső,

Mossa, mossa szenvedésem, vég!

Fák susogó suhogása,

Hegylánc zubogó zúgása,

Záróakkord, záróakkord,

Szívütemem, szuszogó faktor.

Lélegezni, lélegezni, levegőt!

Lélegzetnyi életerőt, életerőt,

Szomjazó, szomjúság, aszalódom,

Morajló homokdűnén, halódom.

Zihál, zihál homlokom

Holtfájdalom, holtfájdalom,

Fény, fény áradó,

Leheleted, leheleted párásodó.

Oxigén, oxigén, lélegzem!

Világ, világ, gyökerezz bennem!

Süvítő, süvítő légáramlás,

Kötélereimből kiengedő szorítás!

Orkán ostorozása hajam csattogtatja!

Kerub szárnya lobogtatja, lobogtatja,

Emelkedem, emelkedem, szentháromság,

Gaia méhében lótuszvirág, lótuszvirág.

Szilágyi Anita: Töréspontok

Meteorraj szóródott a földre,

Tűznyíl éle a tájat felperzselte,

Több mérföldre elhullt szilánkhegye,

Lángba borultak az erdei fenyvesek,

Égő parázson álltak rőt-lankás völgyek,

Hirtelen jött természeti katasztrófák sora,

Plútó üstökösén elnyelt galaxisok sorozata,

Nap szabályos körvonalának megtört pontja,

Behorpadt gömbölyű égitestünk horizontja,

Szétmosódtak választóvonalak, sötétbe borultak

Összekötőfokok, komorultak a fényviszonyok,

Fényszög szélessége drasztikusan csökkent,

Élővilág növekedése sarjadásából kizökkent,

Záporfelhők mögül valami egyhangú, szürke

Árny magassága el akarta vonni tőlünk a Napot!

Amorf fényidomokon tömörített délibábot,

Add vissza a fényt nekünk, nélküle elveszünk!

Korhadó természettel mi is végleg elmegyünk!

Kihal az állatvilág, elhervad a növényvilág,

Sorvad szívünk, add vissza a fényt nekünk!

Elporladt amuri-kelyhében a Tiszavirág,

Hiszen csak álarcos jelmez a sötétség,

Amiért rideg a világ, öntörvényű hamisság!