Érzem, hogy közeledik a tél. Minden gyökerem sajog. Görnyedten, félig száraz testtel elgondolkozva tekintek a messzeségbe. Már a rakoncátlan cincér pajorok rágása sem zavar. Elszáradt baloldalamat már teljesen átjugatták a szúk. Teljesen érzéketlenné váltam. Örömet csak az a öt-hat szépen zőldelő ág jelenti, mely még életerősen tekintget az egyre kevesebb melengető sugárral simogató napra. Igazán csak akkor vagyok boldog, ha téli álmomban, mikor a korai fagyok már leszórták egykor daliás ágaimról a hatásukra a szivárvány színpompájában ragyogó a nyáron még méregzöld leveleimet. Ilyenkor nem érzek semmit.
Nem fázom és átélem a kétszáz évvel ezelőtti fiatalságomat. Amikor még az énekes madarak énekeltek és játékosan bujkáltak a csodálatosan zőldelő ágrengetegemben. Sűrű lombozatommal óvtam a kis törékeny örökmozgókat. Most viszont mint vegetáló matuzsálem várom az örök békét. Érzem, hogy az ez már nagyon közeli. Talán ez az utolsó őszöm amikor még gyönyörködhetek a sok kis pajkos fecsegő kis emberekben, akik szüleikkel még kihasználják a déli meleget és vidám futkározással töltik el az időt. Elmerengek, milyen rövid is az ő életük? Hány és hány generációt láttam gyerekként játszani, majd felnőttként rohanni majd megöregedve csoszogni az előttem elterülő parkban és végül eltűntek, hogy ne lássam őket többé. Most is, mint már kétszázötven éve érzem, hogy az északi szél első seregei megérkeztek, meghozva az őszt. Már a délceg száz-százhúsz éves siheder rokonaim levelei is a vérpiros színtől a barnás vörös színárnyalatokban pompáznak. Ez már az elmúlás előjele. Zsigereimben súgják, hogy ez lesz az utolsó telem. Ebben a tapasztalatom is megerősít, mert nemrégiben három kétlábú sokáig vitázott a törzsem mellett rám mutogatva és bár nem értettem a beszédüket, de borzongás futott végig a még érző részeimen. Valami olyat mondtak, hogy ezt a vén kiszáradó matuzsálemet, majd ha lehullajtja azt a pár levelét ki kel vágni és egy életerős fiatal fát kel ültetni a helyére.. Rossz érzés kerített hatalmába. Úgy érzem, hogy ez már a vég kezdete. Na, de oda se neki, addig is gyönyörködöm a környezetemben. Nyújtogatom is az ágaimat, mintha pipiskednék, hogy még utoljára a téli álom előtt minél többet lássak az életből. Szívom magamba a lüktető életet és a csodás külvilág szépségeit. Egyre gyengébb vagyok, nem sajog semmim, elálmosodom és egy lebegő csodás érzés járja át testemet. Lassan elalszom és az utolsó gondolatom vajon lesz-e még kikelet.
Nem fázom és átélem a kétszáz évvel ezelőtti fiatalságomat. Amikor még az énekes madarak énekeltek és játékosan bujkáltak a csodálatosan zőldelő ágrengetegemben. Sűrű lombozatommal óvtam a kis törékeny örökmozgókat. Most viszont mint vegetáló matuzsálem várom az örök békét. Érzem, hogy az ez már nagyon közeli. Talán ez az utolsó őszöm amikor még gyönyörködhetek a sok kis pajkos fecsegő kis emberekben, akik szüleikkel még kihasználják a déli meleget és vidám futkározással töltik el az időt. Elmerengek, milyen rövid is az ő életük? Hány és hány generációt láttam gyerekként játszani, majd felnőttként rohanni majd megöregedve csoszogni az előttem elterülő parkban és végül eltűntek, hogy ne lássam őket többé. Most is, mint már kétszázötven éve érzem, hogy az északi szél első seregei megérkeztek, meghozva az őszt. Már a délceg száz-százhúsz éves siheder rokonaim levelei is a vérpiros színtől a barnás vörös színárnyalatokban pompáznak. Ez már az elmúlás előjele. Zsigereimben súgják, hogy ez lesz az utolsó telem. Ebben a tapasztalatom is megerősít, mert nemrégiben három kétlábú sokáig vitázott a törzsem mellett rám mutogatva és bár nem értettem a beszédüket, de borzongás futott végig a még érző részeimen. Valami olyat mondtak, hogy ezt a vén kiszáradó matuzsálemet, majd ha lehullajtja azt a pár levelét ki kel vágni és egy életerős fiatal fát kel ültetni a helyére.. Rossz érzés kerített hatalmába. Úgy érzem, hogy ez már a vég kezdete. Na, de oda se neki, addig is gyönyörködöm a környezetemben. Nyújtogatom is az ágaimat, mintha pipiskednék, hogy még utoljára a téli álom előtt minél többet lássak az életből. Szívom magamba a lüktető életet és a csodás külvilág szépségeit. Egyre gyengébb vagyok, nem sajog semmim, elálmosodom és egy lebegő csodás érzés járja át testemet. Lassan elalszom és az utolsó gondolatom vajon lesz-e még kikelet.
Szép gondolat és az ötlet is jó, azonban a megvalósításban csalódtam. Egy matuzsálemi kort (náluk szokásos) megélt fa monológját lehetett olvasni, azonban ebből kizökkentett az, hogy az embereket embernek nevezte, csupán egyszer mondta rájuk, hogy kétlábú. Pedig annyi alternatíva kínálkozott volna véleményem szerint, ami hitelesebbé tette volna az egészet.
VálaszTörlésEzt leszámítva szép képet festettél a nyárvégről, jó volt ez a változatosság a sok "tavaszkodás" között :)
Nem értek egyet Gyöngyivel. Szerintem nem kell feltétlenül faként gondolkodnia egy fának, és nem is kell úgy kifejeznie magát. Az szerintem csak elvonta volna a figyelmet. Viszont azt meg kell jegyezzem, hogy amikor kifejtette, hogy hány generációt látott már felnőni, stb azzal kezdhetett volna valami többet. Az öregedést és a leélt élettel való megelégedettséget jó volt olvasni és tetszett az őszülő fák színeinek leírása is.
VálaszTörlésAz eleje a novelládnak nagyon tetszik. a végével viszont nem tudok megbékélni.Olyan szép elgondolni, hány nemzedéknek adott árnyékot, színes élményt ez a fa!Szerintem a végét nem kellett volna olyan szomorúan leírnod, hiszen
VálaszTörlésott a megoldás:magad is úgy látod: a kivágása
után sem tűnik el, ott marad ezek között az emberek között! De még milyen sokféleképpen!..
zsovirisz
László!
VálaszTörlésSzerintem nem rossz próbálkozás ez! Csak próbálkozás marad. Olvasmányos, de mégis egyhangú, bele lehet feledkezni, hiányzik valami fajta cselekmény, vagy csavar, érdekesség, ami izgalomban tartaná az olvasót.
Kell még ide valami azon túl, hogy a fa monologizál.