Figyelő dédmamák

Porlepte doboz, gyűrt papundekli, esendősége
megrendít, sorstárssá emelkedik. A kopott
kartonfedél alól kiszabadul az ősök lehelete, 
életre kel a múlt.
Látod ezt a molyrágta selymet, dédanyám 
báli ruháját, az első szerelem érintését, 
egy pillantás ígéretét, amiből nem mi lettünk, 
magába zárta egy hajdani tánc illatát, bele-
dermedt az időbe; a halványkék selyemblúz, 
bevont gombjain barnás ujjnyomok, a csatos 
szaténcipő tapintásától emlékezni kezd a bőröm, 
dédmama bőrének folytatása, bordó bársony-
pongyoláján szerettem visszafelé simogatni 
a sorokat, hallgatni a sercegést. 
Isten kezébe tette kilencven éve gondját, vele 
a ráncait, hogy aztán kisimult arccal és kitárt 
lélekkel csusszanjon át az örökkévalóságba.

A családi relikviák előhívják Anyu meséit 
esténként, ez a hátul kapcsos alsóruha 
lehetett német ükanyámé, fiatalon vitte el 
a szíve- halálos ágyán levelekben búcsúzott 
a testvéreitől, négy gyerekét szétosztotta 
köztük, mint valami örökséget…
A préselt virágminta kifakult szirmai alatt 
gótbetűk gurultak végig a levélpapíron, 
nyomot hagytak, mint könny a szemráncban, 
ahogy patyolatlelke átgyöngyözött a másvilágra. 

Kotorgálok a doboz alján, belemászom, 
kiemelem az utolsó slingelt terítőt is,
minden emlék szembejött már, generációk 
lépték át egymást a selymeken, papírba 
csomagolt dísztárgyakon át, beelőztek 
a nevezetesebbek, nagypapa ötvenhatos
újságcikkei rivalizálnak ükapám szabadság-
harcos ezüstpoharával, míg Berta nagymama 
gyöngyház berakású látcsöve szerényen lapul 
egy bársony erszényben, magába zárva az 
Operaház bal hármas családi páholyát, 
ahonnan a Zenedés lányokkal felszökött 
a kakasülőre; Mici néni ezerkilencszáznégyes 
karácsonyi kívánságlistája az angyalkának,
ahol az alumínium szót háromszor próbálta 
leírni, olyan ismeretlen volt még a fogalom…

Gubbasztok az üres dobozban. 
Kiüresítem magam is, hogy elférjenek 
bennem az ősök, ruhástul, ezüstpoharastul, 
elveikkel és erkölcseikkel, szemek merednek
rám, figyelő dédapák, dédmamák, úgy élek-e, 
ahogy kell, ahogy hajdan megálmodták.
Magamra húzom málló selymeiket, kifakult 
bársonyaikat, töltekezem belőlük, ahogy 
majd belőlem fognak az utódaim, mikor alig 
hallható neszezéssel átlép fölöttem is az idő.