Krumplinyomó

Aztán hullani kezdtek a bombák, repkedtek a repeszek, ordítottak a légvédelmi szirénák, de minek, mindenki láthatta, hogy bombáznak, meg hallani is lehetett.

Még a siketek meg vakok is érzékelték, mert reszketett alattuk a pad.

Hogy ennek mi köze a mosthoz?

Hát az égvilágon semmi.

És miért kéne, hogy legyen köze?

Rengeteg dolog van a világon, aminek nincs a másik dologhoz köze.

Attól még lehet igaz, mert mindig az igaz, amit annak vélek, és az én igazságom az, ami engem érdekel.

Más is így van ezzel.

Mi a túrót kezdene más az én igazságommal?

Tévedni nélkülem is tud, van neki sajátja, miért koptatná az enyémet?

Akkorákat tévedek, amekkorákat csak akarok, ez az ember szabadsága, és élek is vele, mert miért ne tenném.

Kevés dolgot engedhetek meg magamnak következmények nélkül.

A nyitott bombaszekrények okádják magukból a bombákat, az emberek meg rohannak a föld alá és be vannak szarva, ami kivételesen jogos.

Mert ki az a hülye, aki ilyen bután akar meghalni, ha ráomlik például egy tűzfal, mire rátalálnak, már felismerhetetlen.

Mi az Istennyilát lehet ezek után ráírni a fejfájára?

Itt nyugszik egy segg, a franc se tudja ki, akinek nem volt szerencséje, és elkaszálta a történelem?

Azért ezt még sem illik…

Na meg érdekes lehet a sztálinorgonák torkolattüzének fényénél újságot olvasni, van a dolognak egy pikantériája, csak nem szabad eléállni, mert abból baj lesz.

Különös, hogy ezek a torkolattüzek, valahol a karácsonyéjszakák meghitt békéjét idézik, csak az elviselhetetlen csattogó hangzavar teszi tönkre a lírai hangulatot.

Bár, ha őszinte akarok lenni, ilyenkor rendszerint mindenből baj lesz, de ha meggondolom, ez békeidőkre is érvényes, mert baj az mindig van.

Na nem hal bele az ember, legfeljebb megőszül, remegni fog a feje, messziről úgy néz ki, mintha folyton helyeselne.

Mert ha tetszik, ha nem, benne ülünk egy nagy krumplinyomóban. Valaki időnként nyom egyet rajta, akkor nem igazán kapunk levegőt, aztán lazít a nyomáson, mert így szép lassan jön ki az emberből a szufla, mert a végleges ellapulás sincs ingyen.

Hab a tortán, hogy még jó képet is kell vágni hozzá.

Hogy miért?

Az indoklás… csak.

Förtelem, hogy a bombaeső alkalmával mennyire semmit nem számít az emberi élet, Rilke, Mozart, Hegel, és társai eltűnnek a leomló falak porában, Picasso Guernicája békés zöldségeskertnek tűnik, mindent visz a forró szél és légnyomás, ami marad, az már csak egy arc nélküli trágyadomb.

A tavalyi avar, ami trágyázza a jövőt.

Aztán minden kezdődik elölről, mondják, a történelem nem ismétli önmagát, pedig dehogynem, nincs annak fantáziája.

Könnyítésképpen, úgy és annyiszor írható át, ahányszor akarja az ember.

Ami elmúlt, az nincs is, a nincs meg mindegy miként szól.

A repeszgránátok sivítása, a robbanások alt hangjait kísérő géppuskák kattogó ugatása egy Wagnert is lázba hozna, az imádott üstdobjai egércincogásnak tűnnének, mert most harsog és üvölt a kultúra szimfóniája, a nagy katarzis, amit szinte nem is illik túlélni.

A végítélet döngő léptei, lángok és pusztulás, majd egyszer vége lesz, kitör a béke és szívélyesen rázogatjuk egymás kezét, eltemetjük mártírokká avanzsált halottainkat, elcsábítjuk egymás feleségét.

Az lesz a jó világ, csupa zene és csók, meg önámítás és felejtés.

Mert felejteni kell, kell a hely a következő pokoljárás emlékeinek.

Csónakázunk a tavon, etetjük a vadkacsákat, mert jó emberek vagyunk, de ha el tudunk kapni egyet, azt megesszük.

A Homo Ludens, a kis hamis, akinek nem szabad háttal állni, mert az sem igaz amit kérdez.

Az eszközök és a módszerek változnak, az ember soha.

Ez nagyon fontos, mert ebben az örökké vajúdó világban kell legyen valami, ami állandó.