ZÚG A NÉVA

ZÚG A NÉVA.

Csehovi idők.

Mostanában gyakran eszembe jut a régi faházunk a Néva parton.

Szeles időben, ami nem volt ritka, úgy zúgtak a hatalmas fenyők, mintha kinyitotta volna valaki a poklok kapuját.

Mikor elkaptuk azt a rohadt Aljoskát a veteményesben, amint kétpofával zabálja a málnánkat! Mi meg sokáig azt hittük, hogy a fenyvesből a medvék.

Úgy megruháztuk egy szőlőkaróval, hogy kínjában kikönyökölt a saját valagán! Hijj de üvöltött… Asszem a büdös életben nem evett többé málnát. Ha csak a szót meghallotta, máris belenyilalt seggébe a fájdalom.

Hahaha! Sokáig málnácskának hívták a kölkek, nagyon haragudott érte.

Hogy zúgott téli viharok idején a Néva. Az éjszakai szél vadul rázta az ablakdeszkákat, és az a barátságtalan vízzúgás háttérzenéje az egész tél leg félelmetesebb éjszakáit jelentették.

És milyen jegesen és kíméletlenül világított a hold!

Nyáron, voltak igen kellemes esték is. Kint ültünk a verandán, a padokon, a szamovár barátságosan duruzsolt a kecskelábú asztalon, amit még a vénember lopott a városban, nem kellett lámpát sem gyújtani, mert az öregben égett a pálinka, halk kékes fénye elég volt a meghitt beszélgetéshez.

Nameg mikor a villám belecsapott a füstölőbe. Akkorát durrant, hogy az Olga mama, aki éppen a mosott ruhát teregette az udvaron, totál összeszarta magát. Ordítani akart, nagyra tátotta fogatlan száját, akkora volt, mintegy sötét barlangüreg, de nem jött ki hang a torkán.

Asszem aznap már meg sem szólalt, csak vetette a kereszteket, a vén hitetlen.

Sokat ugratták, hogy Olga! Mások a szívük táján érzik a meleget, Te meg a lábaid között?

Elmentek ám a kurva anyátokba, ti tajgatetvek, ha egyet elkapok, ráülök a szájára, aztán megnézheti magát- ordította bordó képpel..

Hát, azt nem lehet mondani, hogy Olga, egy moszkvai dáma volt.

Már régen, valahol a felhők felett a mennyországban balhézik az angyalokkal.

Hogy eltűntek a régiek…

Tán még a faház sincs meg, régen jártam arra. Nem csoda, legalább nyolcszáz versztányira van onnan, ahol most lakom.

Az meg túl messze van, hogy csak azért megtegyem az utat, hogy lássam, megvan e még a régi ház.

Vajon, a szomszéd megvan e? Nagy, tenyeres, talpas asszonyság volt, mindig sivalkodott, hogy a kútba veti magát, de sosem tette, sokak bánatára. Ugyan Oxána, ne beszélj hülyeségeket- kiabálta neki az ura, bele se férnél a kútba, na meg a folyóról hordjuk a vizet!

De ha beleugranál, Istenuccse ások egyet.

Na, erre kitört a parasztgyalázat. Úgy pucolt görbe lábain Oxána elől, hogy csak úgy porzott a libaszaros udvar.

Hát ha eltudta volna kapni… biztos kitekeri a nyakát.

Semmi nem állandó, csak a Néva szenvtelen, és állandó zúgása, magával sodorva leélt életeket, történeteket, feloldva őket hatalmas vízében.

Visz az örömet, meg bánatot, mindent, ami már nem fontos, értelmüket veszített hajdani dicsőségeket, ami ma már nem mond semmit, senkinek.

Ilyen ez a rohadt világ, ezt én mondom nektek, az Iván Kozmovics.