Novellák a tébolydából 1. /bejegyzés: 213/

1923. október 27.

- Az öregek a faluban említették, hogy borús, hideg ősz, és tél vár ránk. Teljes mértékben igazolva lett állításuk, hisz most is szakad az eső.

Ahogy üldögéltem a portán, mivel ma oda osztottak, kitekintettem az udvarra. A kopott ablak kerettel szegélyezett piszkos üveg is elém tárta, ha valaki megközelíti, ezt a helyet. Ide mindössze, csak két okból jön bárki is. Vagy szállít, vagy pácienst hoz. Szüleim, akik orvosi pályára szántak ugyan, megelégedtek azzal, hogy ápoló lettem, hisz orvosi egyetemre nem tellett. De azt nem értették, hogy miért jöttem dolgozni, épp a Szent Lukács Intézetbe. Ezt a helyet aki tehette elkerülte, ha munkáról van szó, a szakmabeliek, inkább az éhezést választották. A falusiak, egyszerűen csak az "Ördög Tébolydájának" nevezik. Én inkább az "Elme börtöne" elnevezést használom. Gondolom, most már letisztult, hogy egy elmegyógyintézetben dolgozok. Valaha erődítmény volt, a XVIII. század végén. Majd 1850-ben, létre hozták ezt a kis fantázia birodalmat. Kellett, egy hely ahol összegyűjthetik, az emberi értelem legocsmányabb torzulásainak bizonyítékát. Ez itt, nem is igazán a gyógyulás helyszíne, mint inkább száműzetés. Csak sajnos nem csupán az ápoltaknak, de a dolgozóknak egyaránt. Repedezett téglái, mely a falakat alkotja, megannyi titkot, és iszonyatot rejt magában.

Sok titok, melyek tulajdonosukkal szálltak sírba. Sírokba, melyek a bírtok végén helyezkednek el. Az ápoltakat, még haláluk után sem tűrik meg maguk között az emberek.

- Gondolataimból, Dr. Engelbrecht rántott ki, amikor beviharzott, a portára. Alacsony, vézna kis ember volt. Mindennek elmondhatták, csupán szépnek nem. Csálé fülei, erősen fitos orra, és kapafogai, elég vicces, és groteszk látványt nyújtottak. Háta mögött, "Patkány dokinak" gúnyolták. Nagyon erősen dohányzott, ami miatt gyakran köhögési rohamai voltak. Most is épp kilógott, egy csavart mezítlábas a szájából. Két, erősen sárga kapafogával tartotta. Viszont, ha a külcsín mögé tekintünk, egy nagyon intelligens, és okos embert találunk, aki meglehetősen nagy szaktekintély. Talán ő az egyetlen, aki a kihívás miatt lépte át a Szent Lukács küszöbét. Kis gyerekként költözött Magyarországra, családjával. Német akcentusát, viszont, még magában hordozza.

Egy papírt nyom a kezembe. Ezen az áll, hogy ma egy újabb ápoltat hoznak.

Olvasgatom, a kor történetet. Újabb gyilkos, akit, mikor elöntötte az őrület, tizenhárom emberrel végzett. Nézem mit írnak még. A 213-as kórterem lesz az övé.

A nevét, már megszokásból, el sem olvasom. Mi itt a betegeket, a kórtermeik számával azonosítjuk. Mivel java részük, ön és közveszélyes,

egy kórteremben, egy beteg fekszik. Ezért ugrok a legutolsó mondatra.

Ki hitte volna. "Elkülönítés javallott!"

Közlöm, Dr. Engelbrechttel, hogy megértettem. Ő közölte velem, hogy fél órán belül ide is érnek vele. Ezután, azzal a lendülettel amivel jött, ki is ment.

Mondhatni, kis rituálé a számomra, ha új beteget hoznak, hogy ráhangolom magam.

Vajon milyen lehet, egy ember, aki egymás után tizenhárom emberrel végez?

Ha nem állítják meg, ugyan mennyinél hagyja abba?

Ehhez hasonló gondolatok cikáznak a fejemben. De tudom magamról, hogy a gondolkodás jobb, ha az ember cigarettázik közben. Ezért előveszek egy szálat.

Hátra dőlök a székemben, lábaimat összekulcsolva felteszem az asztalra. Nagyon kényelmes pozitúra. Ahogy szívom lassan a cigarettát, figyelmem a plafonra terelődik.

Dobogást hallok fentről. Na, 5-ös rákezdett. Egy skizofrén, aki azt képzelte, hogy ő egy angyal, és a felesége, pedig démon. Azzal a céllal küldték ide, hogy ölje meg a démont. Miután nyolcvan késszúrással végzett az asszonnyal, megpróbálta magát felakasztani. Mikor rátörtek a szomszédok, már a nyakán feszült a kötél. Lehet jobb lett volna, ha hagyják megdögleni. Azóta azt képzeli, hogy beteljesítette küldetését, ergo, létezése értelmetlen. Igaz ágyhoz kötöztük, de fejét folyamatosan veri a matracba, ami mellesleg puha, hátha belehal. Fent nyílik is az ajtó. Az első emeletre ma Kecső Jancsi van beosztva. Erős, robosztus ember, meglehetősen erős, és robosztus hanggal.

Amint kinyitja száját, oroszlán bömbölés erejű üvöltése rendre inti 5-öst. Persze, ahogy kilép, 5-ös egyből ordibálja a szokásos szövegét. " A Sátán szolgái vagytok!" "Elragadtok az Úrtól!" Ismét nyílik az ajtó. Ahogy ismerem Kecsőt, most repül a tasli. Az lehetett, mert a mi kis "arkangyalunkat", megtörték hitében egyenlőre.

Az 5-ös kórteremben csend van. Persze, egy elmegyógyintézetben sosincs csend, de az alap zajokat egy idő után, megszokja az ember.

Most látom csak, hogy rákanyarodott egy kocsi az utunkra. Na, akkor még egy cigarettát gyújtok, majd szép komótosan, kisétálok a bejárathoz.

Kinyitom a nehéz, tölgyfa ajtót, amelyet masszív acél zsaluk erősítettek. Ez nem csupán egy bejárat. Az ápoltaknak, a pokol kapuja, amely örökre elzárja őket a külvilágtól.

Begördül a betegszállító autó. Az út apró kaviccsal van kirakva, ami csak úgy csörög a kerekektől. A sofőr, ásít egy nagyot, majd kiszáll.

Én hátra sétálok, és segítek kinyitni a hátsó ajtót. Bent két ápoló ül, köztük az új 213-assal.

Az előzőt a tüdőbaj vitte el, így felszabadult helyét, a kocsiban ülő személy veheti át.

Teljes közönnyel mérem végig ezt az embert. Beesett arcát, a földre meresztve ül. Könnycseppek gördülnek ki szeméből, és zuhannak alá a mélybe. Nyilván most tudatosult benne, hogy hol fogja tölteni élete hátra levő részét. Szája cserepes, bár csupán csak a felét látom, mert belelóg csapzott zsíros haja.

Sovány ember. Ugyan csontos, de izmos.

Mire kiinvitálják a kocsiból, megérkezik kollégám, Farkas Béla, vagy ahogy itt hívják, Ász. Ez azért van, mert mindig szerencsés, a kártyában.

Átadja a sofőrnek az átvételről szóló papírt, rajta a főorvos, Péterfy János professzor úr aláírásával.

Mi is aláírunk egy papírt, hogy átvettük, majd elköszönünk, a "kocsisoktól".

Kényszerzubbonyánál fogva, vagy ahogy mi hívjuk muszáj kabát, visszük be az épületbe.

Első utunk az egyik fürdőbe vezet, ahol alkalmassá tesszük az itt lakásra.

Már kezemben is a borotva, amivel eltávolítom borostáját, és labancos haját. Ezután lefürdetjük, és fertőtlenítjük.

Furcsának találom, hogy meg sem nyikkan. De még egy sóhaj sem hagyja el cserepes ajkait.

Ahogy kísérjük fel az orvosiba, nem tudom levenni róla a szemem. Már nem könnyezik. Az arcán egyszerűen nincs semmi jele, az érzelmeknek.

Mintha minden maradék emberségét, a Szent Lukács tölgyfa ajtaján kívül hagyta volna.

Lehet rájött, hogy ez a hely felemészt mindenkit, aki betér ide. Ez a hely, az emberi értelemmel, és józansággal táplálkozik.

Egymás után vesszük a lépcsőfokokat. A 213-ast, mintha vesztőhelyre vittük volna. Úgy éreztem, most nem ápoló vagyok, hanem gyászhuszár, és Dr. Engelbrect a hóhér.

A vizsgálók egy külön szárnyban voltak. Mi a második szobába mentünk.

Ász bekopogtatott, majd vártunk türelmesen. Kisvártatva megkaptuk az engedélyt a belépésre.

Beléptünk, 213-ast pedig leültettük az íróasztal előtti székre. Ász, odafordult Dr. Engelbrechthez,és...

-Most itt ülök a szobámban. Ismét előfordult, ami már annyiszor. Nem tudom mi lehet a baj, de ismét kiestek dolgok.

Eldöntöttem, hogy a mai napon naplót kezdek. De, ha megölnek sem jut eszembe, mi történhetett a vizsgálóban.

Kicsit félek. Igaz eddig eltudtam titkolni, de nem tudom, meddig mehet még.

Szólni nem merek, mert félek, hogy elveszítem az állásomat.

Emlékeztek még?

Mondtam, hogy a Szent Lukács, bekebelezi az embert. Ha itt lehúztál már két évet, nem tudsz más fajta életet elképzelni.

Gyűlölöm ezt a helyet, de az elvesztése után már nem, tudnék mit kezdeni az életemmel.

Nem veszthetem el ezt a munkát!