Nyúl ebéd

- Szia kisfiam! Megjöttem.

- Szia anyu! Mi lesz ma az ebéd? Már nagyon éhes vagyok. Több órája már, hogy elmentél

- Nyúl. – felelte egyszerűen a szülő.

- Jaj anyu én nem szeretem a nyulat.

- Kisfiam, ez van, más nincs. Ezt is meg kell enni, hogy nagyra nőj.

- De nekem valahogy nem ízlik. Olyan erős ízű és rágós. A tegnapi liba finomabb volt. Azt nem lehetne?

- Nem kicsikém, mert az már elfogyott. Meg különben sem lehet mindig azt enni. Holnap bárány lesz.

- Az is finom. De a nyulat akkor sem szeretem.

- Most ezt sikerült hoznom. Na edd meg, mert ha apád megjön és azt látja, hogy nem kezdtél neki és válogatsz, dühös lesz. De nézd! Már jön is.

S jött is bizony a családfő. De olyan nagy lendülettel, hogy csak úgy porzott a családi fészek. Mindennek kinézett, csak dühösnek nem. Kicsit feszült volt ugyan, de mindig ilyen. Olyan apásan gondterhelt. Szigor ült szemében és minden mozdulatában benne van a nemesi vasfegyelem. Nem olyan családból származott, ahol bármilyen lazsálást megengedtek volna. Elvárták, ha már királynak született, viselkedjen rangjához méltón.

Rosszallón nézett a sértetlen nyúlra.

- Talán nem ízlik az ebéd? – szólalt meg szigorúan. – Olyan egyben van még, csoda, hogy nem ugrik el. Megmondtam már nem egyszer, hogy ha nem eszel, nem is kapsz semmit. Ha ez van, ezt kell enned. Megint válogatnál? – villantotta szemeit a gyermekére. – Így hálálod meg édesanyádnak a fáradalmát? Örülj, hogy egyáltalán van mit az asztalra tenni.

- De apa! Ez olyan, olyan, olyan nem is tudom milyen. Alig bírom még nyelni is.

- Úgy látom kell neked egy nagy nyakleves. Attól jobban fog csúszni. Múltkor meg az őz nem kellett, aztán mégis megszeretted. Na kezdj neki, mert nagyra kell nőnöd. A végén még tényleg elsül az a pofon

- Hagyd már drágám, ne mérgelődj! – szólalt fel az anya kisfia védelmében. – Megeszi ő, hisz éhes. Gyerek még, makacskodik.

- Nem érdekel, hogy gyerek, enni kell és kész és azt, amit kap. Ez nem kívánságműsor. Ez van mára, nincs apelláta.

- Apu! Kérhetnék majd halat is valamikor? Olyan finom volt az, amit a kereszt apu hozott a múltkor.

- Kisfiam! A keresztapád halász, én meg nem. Neki az a mestersége, nekem meg nem. Ha majd ismét jön és hoz, lesz. Addig meg azt kell enned, amit mi hozunk. Majd ha kirepülsz a családi fészekből, azt ehetsz, amit akarsz, addig meg el kell fogadnod a kapott ételt. Nekünk is ez van, nem élünk mi sem más koszton.

- Tudom apu. S azt, amit a mama hozott egyszer, amikor meglátogatott, az mi volt? Az is olyan finom volt. Olyat nem lehetne?

Enyhe mosollyal nézett a szülő gyermekére. Már-már szelíden. De mégis benne volt még a rosszallás.

- Antilop volt amit a mama hozott. Bár mire ideért, kissé megromlott.

- Miért bántod már megint az anyukám? Örüljünk neki, hogy egyáltalán eljött és akkor is hozott valamit. – fortyant fel az eddig halk anya.

- Nem bántom én. Sőt! Még örülök is, hogy olyan ritkán jön. Az a hús meg finom volt, csak a hosszú úttól kissé elveszítette frissességét.

- Afrika messze van édesem. Örülök, hogy egyáltalán vállalta ezt az ő korában.

- Na annak én is módfelett örülök. Hiányzott is már nagyon az a drága mama.

- Miért érzem úgy, hogy kissé cinikus vagy? Szegény anyukám jön mindig. Bár eddig összesen csak kétszer. Egyszer az esküvőnkre, utána meg a gyermekünk születésére. De mi is mehetnénk hozzá. Már többször hívott minket. Nem tart semeddig elrepülni hozzá. S akkor a kicsink is ehetne megint abból a finom húsból.

- Na ja. Enni ehetne, meg épp el is repülhetnénk hozzá. Jó is volna most az ottani meleg az itteni hideg helyett. Na kisfiam, ha most megeszed ezt a nyulat, eltöprengek egy afrikai úton. Bár akkora repülés téged még megviselne. Épp ezért is kell megenned azt, amit eléd rakunk. Attól megerősödsz és vállalhatsz hosszú utat. Közben azért még nem árt megtanulni vadászni is, de ezzel én bírni fogok. Mindent tudok, amit tudni kell. Megtanulod hamar a mesterséget.

- Vadászhatok fácánra apa? – kérdezte a család legfiatalabb tagja

- Nem. A repülő vadak az unokaöcséd reszortja. Mi nagyobbat eszünk. Mint azt az őzet is, amit a kedves nagymamád megevett előlünk legutóbbi látogatásakor. Bár hozott is valamit. De inkább azt ette volna.

- Már megint bántod az anyukámat. Mond mit ártott ő neked? Hát ha megéhezett. Sajnálod tőle tán azt a kis húst? Gyenge kis gida volt az amúgy is. – förmedt fel ismét az anya férjurával szemben.

- Dehogy sajnálom. – válaszolt. – Anyád egy igazi keselyű. – sziszegte még alig hallhatóan az orra alatt.

- Mit mondtál? Nem értettem tisztán. Megismételnéd? Hagyd már békén az anyámat! Inkább nézd a kicsi fiunk, hogy eszi a nyulat! Remélem hagy nekünk is!

- Hát persze, hogy hagyok anyu. Hisz ti is éhesek lehettek. De ha majd apu megengedi, a következő vadászatra én is elmennék.

- Jól van kisfiam, majd meglátjuk. – válaszolt az apa. – A tojáshéj még a seggeden van. Előbb erősödj, növekedj. Aztán meg ha már nagyobb leszel, akár elrepülhetünk a kedves mamádhoz is. Úgyis oda repülünk ahová akarunk. Ha már Parlagi Sasok vagyunk.