Nem bírom, megteszem

Hát megírom.
Isten az atyám,
én most már megteszem.
Fejemből kiveszem,
itt pihen kezemben, lám,
magamban tartva nem bírom.

Levetem papíron,
mi hosszú ideje bánt,
szíven úgy facsarja.
Hitvány, csalfa.
Lelkem egészen bele ráng,
hát gombóccá gyúrom.

Tintához keverem,
töltöm betétbe,
tekerem toll szárba.
Jöjjön napvilágra,
köldök erét eltépve,
adom neki nevem.

Buta vagy testvérem.
Te, nagy Magyar,
hontalan vagy hazádban.
Fekszel csak a sárban,
mi ölelőn, békén takar.
Mi lett belőled, én népem?

Vakon élsz, némán
mint bábú, hóhér madzagon
magadba tartva a mérget.
Nincs erőd megölni a férget,
mi húsodból él, gazdagon,
tűröd tehetetlen, bénán.

Életlen szavad semmi
csak hitvány, csorba penge
mivel csak magadat sebzed.
Saját ered vágod, ontva véred,
tartod a kezedbe,
sajnálva csak nyomorult életed.
Ennyi.

S lészen, a kín

S nem mondá,
de gondolá az úr.

Kell még valami
ennek az embernek,
meztelennek.
Nap már van neki,
mi melegíti,
s holdja is lészen,
mi hűsíti éjen.
De ez mind testiség,
kellene valami még.
Mi benne teremt
egyszerre fagyot,
perzselő forróságot.
Mi nem csak fedi,
benne él mélyen,
ott, egészen.

S szólá az úr.
Ezen a napon
legyen tiéd a kín.
Véle a kínlódás,
bizonytalanság,
s fájdalom mindene,
ezek fénytelen,
jajszavú kincse.

S kérdé az ember:
Ezt, nekem uram,
miért adtad,
mit okoz ez majd nekem?

S az úr válasza:
Ott fog ülni a lelkeden.
Tiéd lesz
a keserűség könnye,
mi annak gyermeke.

S kérdé az ember ismét.
Hogyan ismerem fel
a kínnak lelkét?

S mondá erre az úr.
Nem, a te lelked fogod érezni,
belülről fogsz vérezni.
Mikor a kín két marka,
mint a halál,
szívedet úgy szorítja.
S a fájdalom, mi belülről
úgy érzed megöl,
meg is teszi.
Életedet, ahogy én adtam,
ő akár el is veszi.

Mondá az ember.
Nekem,
ez az érzés nem kell.
Vedd vissza tőlem,
teremtő atyám,
ne legyen életem része,
se most,
se életem más napján.

Szólá az úr.
Nem!
Immáron a tiéd,
fordítsd hasznodra,
sírj,
ha épp azt súgja.
A sírás jó,
lelket, szívet könnyíti,
altatója a kínnak,
melyet, minek álmát
dunyhaként fedi.

Kérdé az ember.
S mi lesz aztán,
másnap,
meg tudod mondani?

Válaszol az úr.
Igen.
Azután,
ugyanúgy fogsz kínlódni.
Mindaddig,
míg életed,
megfelelően nem értékeled.

Ma gazdagabb lettél
egy érzéssel.
Holnap egy újat adok,
valami hasonló nagyot.

Leszakítva

Nem hallod hangját...
letépődő virágnak,
segítségért kiabál a világnak.
- Ne szakíts le, hagyj nyílni,
hagyd a napot
szirmaim színével játszani!
Ne egy fénytelen,
hideg szobában vesszek oda,
szűk üvegváza legyen
énemnek otthona.
De már késő volt,
emberkézben pihen,
lengeti szála virágát szelíden.
S lám, nyúlik a kéz,
átadva őt egy gyönyörű lánynak,
vigasz ez a virágnak.
- Ő megérdemel engem,
hát nem bánom,
leszakítva lassú halálom.

Mi nem...

Valójában az ember már kisgyermek korában elkezd azon gondolkodni, mi szeretne lenni. 'Tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász.' Ez elkíséri felnőtté válásáig. Talán az utolsó leheletig. Ezt nem tudom. De mikor már lettünk valakik, valamivé váltunk is szoktunk álmodozni. Mi szeretnénk lenni azon kívül, amik már vagyunk. Talán a környezetünk tukmálja belénk. Talán az elégedetlenség, vagy annak akarása, hogy valamivel kitűnjünk a társadalomból. Annak szürkeségéből. De ekkorra már azt hiszem kukás autó sofőrök már nem szeretnénk lenni. Olimpikonná válni, vagy No1 gitárossá. Igazságosztó terminátorrá. Speciel én mesterlövésszé. Ildi, ha megemlíthetem, ha nem akkor bocsi, Grippen pilótává. Kinek épp mi a heppje. Mozdonyvezetők hányan akartunk vajon?

Valamin azonban kevesebbet töprengünk.

Mik nem szeretnénk lenni. Na jó, jó! Mielőtt még követ ragadnátok, tudom hozza az élet az olyan helyzeteket mikor azt mondjuk, "Hú, nem lennék a szerencsétlen helyében." De ezzel ennyi. Nem foglalkozunk vele tovább. Nem érdemel több figyelmet, energiát. Nem álmodozunk róla mi lenne ha a "szerencsétlen" helyében lennénk. Mik nem akarunk lenni? Meddig lehetne sorolni? Napestig. Hajléktalan, súlyos beteg, súlyos beteg hajléktalan, balesetes, hasmenéses, hasmenéses balesetes. Stb, stb.

Én pl. nem szeretnék még mezei nyúl lenni. Arra mindenki vadászik. Még az autók is. Vörösszárnyú keszeg sem. Nem elég hogy azt is sok ragadozóhal, egyéb más halevő ragadozza, horgásznak is rá, de még az uszonya is élénk piros. Nehogy ne legyen egyszerű az élete. Feltűnő, mint havas tájon a kéményseprő. Ha már kigondoltam.

Tárgyak sem sokan szeretnénk lenni. Egy két kivétellel talán. De ebben az esetben szerintem csak X ideig szóló testcseréről lehetne szó.

De cipó végképp nem akarnék lenni. De ki is gondolna erre? Én. Mert én ilyen vagyok. Más helyett megteszem, mert másnak nem jutna eszébe sem. Ugye Balázs?

De nézzük, miért is rossz ennek a szerencsétlen cipónak? Milyen hányatott sors jutott neki?

Összeállítják a tésztáját, Dagasztják, ütik, kézzel, vagy géppel. Kelesztik, hogy majd szétreped. Késsel megvágják, legalább kétszer. Vagy egyszer, de akkor annyira, hogy felér kettőnek. Lapátot nyomnak alá, majd jöhet a kemencehalál. Kiszenved. De ez még nem a vége. Mikor kikerül éles penge, vagy pengék szeletekre szedik. Szétvágják a testét. Némi feltét után rágás és emésztés hozza el számára a megváltást. Vagy kiszárad a polcon. Akkor meg ledarálják. Sehogy sem a legszebb lét.

Igen, cipó biztosan nem szeretnék lenni.

Élettelen élő

Hideg tolltestben,
élettelen tintával...
holt fehér papírra
írnék éltető szavakat
szívet dobogtatni.

Nem akarok meghalni.

Fekete gyászba,
halálszagú házba...
virágos kertbe
hideg kő alá temetni
engem nem fogtok.

Élni akarok.

Dolgom nem végeztem,
még nem mehetek...
élnem kell veletek
szemetek felnyitni
tanítani beszélni.

Én vagyok, s leszek.
Titok múltam.

Tanmese 3

Végül, de nem utolsó sorban,
nézzük a halakat,
kicsiket, közepeseket,
nagyokat.
Színesek ők is, de nem annyira,
mint pikkelyesek,
csupasz testűek viszont már kevesek.
Testét mindnek nyálka fedi,
mint a szappan, csúsznak a kézből ki.
legkisebbek között ott a
Szivárványos ökle, és a Razbóra,
egyiknek sincs se ökle, se karján, óra.
Mert az összes halnak uszonya van,
azzal úsznak nagyon gyorsan.
Kicsit nagyobb tőlük a keszegféle,
nagy az ő népessége.
Van közötte, Dévér, Karika,
Jász, meg Szilva orrú,
mindnek teste lapos, hosszú.
Akkora az átlag, mint a Sügér,
aki, mondhatni, elég kövér.
Megeszik mindent, mint a jó gyerek,
kukoricát, halat, kenyeret.
De ő nála kövérebb a Ponty,
kinek a hajában nincsen konty.
Mert, hát nincsen haja se,
belőle készül a halász levese.
Csupasz testű a Harcsa,
vizeinkben honos belőle két fajta.
A Törpe, mely tényleg elég kicsi,
ez sok horgászt idegesíti.
Aztán ott van óriás rokona,
akadt már horogra jókora.
Három névre hallgat az egyke,
Leső, Folyami, Szürke.
Ragadozó ő is, mint a Csuka,
az apa kisebb, mint az anyuka.
De ez, az összes halra mondható,
addig kicsi, amíg nebuló.
Van még tüskés hátú, mint a Süllő,
Durbincs, újra Sügér úr,
bizony fáj, ha valamelyik megszúr.
Ott van még az Amúr, Busa,
melyek szintén levesbe valók,
mert finom a húsa.
A Toknak, Kecsegének hosszú az orra,
táplálék után a medret azzal túrja.
A halakat horoggal, hálóval fogják,
szabály szabályozza a
horgász-halászatát.
Van még sok, mi védett faj,
az is mind, vízi hal.
Nem mintha földön,
vagy levegőben bármelyik élne,
minden halnak a vízben van...
az otthona, menedéke.

Vége.

Tanmesse 3.

Végül, de nem utolsó sorban,
nézzük a halakat,
kicsiket, közepeseket,
nagyokat.
Színesek ők is, de nem annyira,
mint pikkelyesek,
csupasz testűek viszont már kevesek.
Testét mindnek nyálka fedi,
mint a szappan, csúsznak a kézből ki.
legkisebbek között ott a
Szivárványos ökle, és a Razbóra,
egyiknek sincs se ökle, se karján, óra.
Mert az összes halnak uszonya van,
azzal úsznak nagyon gyorsan.
Kicsit nagyobb tőlük a keszegféle,
nagy az ő népessége.
Van közötte, Dévér, Karika,
Jász, meg Szilva orrú,
mindnek teste lapos, hosszú.
Akkora az átlag, mint a Sügér,
aki, mondhatni, elég kövér.
Megeszik mindent, mint a jó gyerek,
kukoricát, halat, kenyeret.
De ő nála kövérebb a Ponty,
kinek a hajában nincsen konty.
Mert, hát nincsen haja se,
belőle készül a halász levese.
Csupasz testű a Harcsa,
vizeinkben honos belőle két fajta.
A Törpe, mely tényleg elég kicsi,
ez sok horgászt idegesíti.
Aztán ott van óriás rokona,
akadt már horogra jókora.
Három névre hallgat az egyke,
Leső, Folyami, Szürke.
Ragadozó ő is, mint a Csuka,
az apa kisebb, mint az anyuka.
De ez, az összes halra mondható,
addig kicsi, amíg nebuló.
Van még tüskés hátú, mint a Süllő,
Durbincs, újra Sügér úr,
bizony fáj, ha valamelyik megszúr.
Ott van még az Amúr, Busa,
melyek szintén levesbe valók,
mert finom a húsa.
A Toknak, Kecsegének hosszú az orra,
táplálék után a medret azzal túrja.
A halakat horoggal, hálóval fogják,
szabály szabályozza a
horgász-halászatát.
Van még sok, mi védett faj,
az is mind, vízi hal.
Nem mintha földön,
vagy levegőben bármelyik élne,
minden halnak a vízben van...
az otthona, menedéke.

Vége.

Tanmese 2.

Gyümölcsök után
nézzünk madarakat.
na, nem sokat.
Csak párat.
vegyük számba a
toll ruhákat.
Barna ruhája van
a Verébnek,
kicsi, ugráló kedveskének.
Sárga, fekete a Cinege,
ő is elég picike.
Ki gondolná,
hogy a Zöldike, zöld,
mint mindegyik madár,
ő is tavasszal költ.
De nem verset,
tojásokat,
egyet, kettőt,
hármat, sokat.
A Varjúnak, Hollónak,
fekete a tolla,
nem is tudom, tud e róla.
Szürkébb tőle a Csóka,
hegyes csőrével
csípős lenne a csókja.
A Gólya ruhája fehér-fekete,
úgy öltözött,
mint a Fecskék serege.
Rigóból van olyan,
hogy fekete, meg sárga,
szerintem ezt nem is bánja.
Fakopáncs úr tarka-barka,
piros sapka van rajta.
Vércséből van vörös, kék,
övék a széles, nagy ég.
Az ég királya a Sas, ő is barna,
az Ölyv is ezt a ruhát kapta.
A Gém vörös, meg szürke,
a Kócsag, fehér, mint a hó,
mindegyikük vízben gázló.
A Récéknek, egyszerűbben,
Kacsáknak, széles a családja,
kék, piros, sárga, zöld,
fekete, fehér sokuk ruhája.
Viszont mégis
a legszínesebb madarak,
a Jégmadár, Szalakóta, Gyurgyalag.
Kék, zöld, piros,
narancs, citrom sárga,
mint a szivárvány,
olyan mindnek a szárnya.
S még sorolhatnám napestig,
a sok ezer madár színeit.

Folyt.köv.

Holcsik Szabolcs: Tanmese 1

Egy almából harapok,
jó, nagy falatot.
Két szilva, mi kék,
mondogatja, egyél még.
Három szőlő szemet,
megfelezek,
lesz így hatom,
ízletes, mondhatom.
Négy az eprek száma,
mit teszek, a számba.
Aztán meg öt datolyát,
a nem jóját.
Aztán még...
hat narancsot ettem,
egészségesebb is lettem.
Lassacskán teli leszek,
de még hét banánt megeszek.
Nyolc szem fügét rá nyelek,
már tudom, hogy nyerek.
Kilenc ananász karika,
elfér még a hasamba.
A határ a csillagos ég,
tíz mandarint kérek még.

Folyt. köv.

Holcsik Szabolcs: Őz mama intelme

- Mama! Mi ez a hang? Kérdezte a kis őz gida, anyukájától

- A hosszú kígyó hangja. Előre jelzi az erdő, mező népének, hogy vigyázzanak.

- A hosszú kígyó a hosszú dombon lakik mama?

- Igen, kis gidám. Ott lakik, azt őrzi. Időnként végig tekereg rajta, s ha valakit ott talál, arra rá kiállt.

- Reggel az ő hangját hallottuk?

- Igen, ő kiáltott olyan hangosan.

 - Megijedtem tőle. Még a fák levele is remegett.

- Nem kell tőle félni. Nem jön ide. Csak azt marja meg, aki az útjába áll. De annak nincs kegyelem.

- Azokat megeszi?

- A hosszú kígyó szelet eszik és esőt iszik. Akit megmar, csak ott hagyja a dombja mellett, az árok tövében.

- Az embert biztos nem bántja. Az ember erős. Attól mindenki fél.

- Bizony, gyermekem, nem kíméli az embert sem. Vele lehet rosszabbul is elbánik.

- Haragszik rájuk?

- A hosszú kígyó senkire sem haragszik. Csak az otthonát félti, azt védi.

- Akkor csak ott van, nem jön le?

- Nem tud. Csak ott tud életben maradni. Talán ezért is védi olyan nagyon. Még a régiek mesélték, hogy egyszer sikítást hallottak. A hosszú kígyó volt az. Le esett a dombjáról. Ott feküdt aztán, ahol azok szoktak, akiket megmar.

- Meghalt?

- Azt mondják. Meg azt, amit én nem hittem el, hogy embereket szült közben. De nem mind élte túl.

- Embereket? Ezt nem értem. Ha bántja őket is, akkor, akkor...

- Ezt senki sem érti.

- S aztán mi lett vele? Eltemették?

- Emberek jöttek és egy másik hosszú kígyóval visszatették a dombra és elvitték. Talán meggyógyították. Lehet ő fut most is és ügyel, senki ne menjen fel oda, ahol ő lakik. Kisfiam! Ígérd meg! Ígérd meg, hogy soha nem mész fel oda. Este se, mert a hosszú kígyónak világító szeme van. Olyan fényes, hogy megbabonáz és mozdulni sem tudsz s akkor odaér és megmar. Sok erdei, mezei állat veszett már oda. Féld a hosszú kígyót gidám és csak messziről nézd!

- Megígérem mama.

Neveltetés

Te miként neveled gyermeked
hagyod élni, játszani,
vagy négy fal közé temeted?

Engeded e menni a szabadba
évszakokat végig élni,
vagy bezárod a kalitba?

Hogyan neveled őt, óvón,
vagy tiltva, fenyítve, fenyegetve
nem pedig okosan, oktatón?

Hagyod e, hogy mást bántson,
hogy barátainak, s más élőnek,
feleslegesen ártson?

Hogy elengedi e útjára a bogarat,
vagy mosolyogva tartja fogva,
s perzseli nagyító alatt.

Vitted e már futkározni a rétre,
vagy derogál a tehénszar,
ne kenje az új cipőjére?

Kint a kaszálón szedett e virágot,
látott e legelő tehenet,
s a fűben fekve élvezte a világot?

Te is, mint mi, ugyanezt tettük,
mikor gyermekek voltunk mi is,
a szabadban önfeledten nevettünk.

Fittyet hánytunk horzsolásra,
pár csepp könnyet érdemelt csak a csalán
sziszegtünk csipkerózsa bokor karcolásra.

Emlékezz, s úgy neveld fel,
miként nevelődtünk mi is
csak annyit tilts, amennyit feltétlenül kell!

Úgy látni fog majd tiszta szemmel,
tisztelni fog mindent mit kell,
s lesz őszinte, boldog ember.

Kilőtt pisztolygolyó

Kilőtt pisztolygolyó szeretnék lenni,
Halk szélben dallamot süvíteni,
S fúródni mélyen célom elérve,
A nincs -nek dobogó szívébe.

Életet adván így, a van -nak.

Én tükröd

Leszek én tükröd, barátom,
tartom lelkemen terhét.
S, ha magadat
benne felismernéd,
s támad rá vágyad,
magad szembeköpheted.
Egészséges önérzeted,
mi diktál, hajt tettre.
Nem hasonlítasz
gyáva ellenségedre,
ki árnyékodban,
sunyi módon, mögötted
folyatja hazugságát
álnokul hátadra,
magad más tükrének
pattogzott foncsorára.

Ojsz alvók szava

*Iszia*, azok *minkh vojgimunk*,
kikők a földben nyugovák,
*nen* mozdulák, csontjaik sorakozák.
*Ojsz* alvók szava a némaság.

*Iszia* azok *minkh vojgimunk*,
kikők ősök,
otthon földért elesett hősök,
kikők védelmezék asszonyt, dedet.
*Ojsz* alvók ajka *nen*,
szóla, csak csendet.

Azok *minkh vojgimunk*,
kikőknek kezében nyugovák...
*szurr*, *viju*, *vapa*,
velük *Napi isatha* akarata.
Vélünk nyugovák a tudás,
tettinkben *ojsz* országért győzni akarás.

*Iszia* *minkh vojgimunk*,
kik föld*maja* mejjén feküdénk,
de békét *nen* lelénk.
*Ojsz* *cháá játi* dübörgése...
koponyánkban cseng.
*Ojsz* alvók szava a csend.

S *tikh vojgitukh* kikők *ujkh vontukh*,
kikőknek ajka néma,
test lelke béna.
Hiányzik belőle *ojsz* *teszthild* akarat,
mely ledönt falakat.

*Tikh vojgitukh* immár *ojsz* alvók,
kiknek testébe váj testvér *szaku*,
a csendes, halk szavú,
s szívetekbe mélyen vés.
*Ojsz* alvók szava immár, *ojsz* üvöltés.

Sánta *sira* *tikh vojgitukh*,
kinek a bordái látszódnak,
s menekül, ha rászólnak.
Ki feladta,
s várja, hogy jövék a megváltó *jala*.
Vállatokon ül a baj.
"ojsz" alvók szava, a jajj.

De ébredék *sas* lelketek,
*pegin* sírunkból *minkhüt*.
S hí *singa* hangja,
*vitasi* *Chun* Magyarok hada.

*Uj leszin* kezötökbe *tumba*, *balta*,
az ellen akarta, szorgalmazta.
Menekül is "ojsz" majd, mint "ildáth" "racsa",
mit megmart a vipera "kila"

S *minkh* *jüvenkh* *luvekh* hátán,
*teszth* *márti* *zarani* szárnyán.
*Lubba*, *Verilun*, *Jalalun*,
s még *száth* *azdigh* tetejéről,
*isathain* *Karrabata* mélyéből.

*Minkh leszinkh* újra kik *tikh vojgitukh*,
s *tikh lesztikh*, kik *minkh vojgimunkh*,
élők.
kiknek szava immár *nen* más,
mint *urkhüsz* kiáltás.

Csillaggal jelölt,
többségében kihalt Hun szavak értelmezése:

ojsz = az
iszia = bizony
mink vojgimunk = mi vagyunk, vagyunk
nen = nem
szurr = kard
viju = íj
vapa = pajzs
Napi isatha = Nap isten
maja = anya
cháá = szellem
játi = elefánt
tikh vojgitukh = ti vagytok, vagytok
ujkh vontukh = vannak
teszthild = tüzes
szaku = kés
sira = tigris
jala = halál
sas = sas
pegin = előhív
minkhüt = minket
singa = oroszlán
vitasi = vitéz
Chun = Hun
uj leszin = lesz
tumba = buzogány
balta = balta
ildáth = üldözött
racsa = patkány
kila = kígyó
minkh = mi
jüvenkh = jövünk
luvekh = lovak
teszth = tűz
márti = madár
zarani = arany
Lubba = Göncöl szekér
Verilun = Mars
Jalalun = Szaturnusz
száth = száz
azdigh = csillag
isathain = ősi
Karrabata = Kárpátok
minkh leszinkh = mi leszünk, leszünk
urkhüsz = harcos”

Mihály

Hangos csattanással vágódott be a göcsörtös bükkfa ajtó. Zsalu pántjai majd’ kiestek a keretből.
A bent ülő öreg juhász egykedvűen tekintett a bejáratban megálló császári katonára. Nem ijedt meg. Már hallotta, hogy közeledik. Bár, azt nem tudta ki fia-borja jön napnyugtakor. Kucsmáját sem emelte meg jöttére. Elvégre, a labanc érkezett, neki kéne illően köszönni. Amilyen az adjon isten, olyan a fogadj isten.

A katona, jobb kezét még ott tartva a nyitott ajtó deszkáján, szétnézett a kalyibában, majd, miután meggyőződött róla, hogy a ház ura egyedül van, fölényes hangon szólt hozzá:

- Adj ennem, büdös paraszt! De gyorsan, az istenedet, ne nekem kelljen keresnem, mert abból jó nem származna!
- Má régen megkínáltam vóna, ha lenne. Most várom a Mihályt, hátha hoz valamit vacsorának.
- Hol az a Mihály, honnan jön, hová ment? Beszélj, vén mihaszna!
- Az erdőbe ment, vadászni. Unnan várom. Ement már vagy négy órája. Behajtottuk a juhokat oszt már ment is.
- A fő császári erdőben vadászik? - Csapott az asztalra ökölbe szorított kézzel, ahogy bentebb ment a szobába. – Remélem, van rá engedélye, mert felköttetem.
- Van hát. Hogy ne volna? Ez okból megnyugodhat a kegyelmességes katona úr.
- Százados úr a megszólítás, te büdös! Hol a tisztelet belőled? Vedd le azt a rongyos kucsmát és hajolj meg, mert felrúglak!
- Hajulnék én, de jaj a derekam. Beleette magát a nyavalya. Fekünni is alig bírok. A kucsmám meg a maga egészségéé hagynám a fejemen, a tetyvek miatt.
- Fújj! Az anyád! Mentél arrébb! - S tett három lépés távolságot a juhásztól. - Hol van már az a gaz Mihály? Éhen vesszek talán? Még meg is kell csinálnotok nekem azt a vacsorát.
- Ha tudta volna, hogy jönni tetszik, biztos idejében visszaér.
- Ne feleselj te, mert megkenem a fájós derekad a kardlappal! Lehet, nem is hoz semmi. Lehet olyan szerencsétlen, mint te. Te is csak juhász vagy és nem vadász.
- Hoz az. Olyan még nem vót, hogy ne hozott vóna.
- Ha nem úgy lesz, nyakát szegem egy birkádnak. Mekkora a nyáj?
- Tegnapelőtt még vót százhatvan. Aztán jöttek a maga társai oszt elvittek százötvenet. Mondván, egy embernek tíz birka elíg. A Mihály meg akkor már második napja vót oda, hogy szólni lehetett vóna. Bement a faluba, oszt ott fogta valami. Tegnap, kihajtásra ért vissza. Pedig, ha itthon lett vóna, talán hagytak vóna húszat is.
- Tíz birka? Te vagy a tizeneggyedik! De egy kardhegyre kerül, négyet meg én hajtok el a katonáim után. Megértetted?
- Meg én. Marad, az a lényeg.
- Kiszáradt a szám, hogy veled fecsegek, vén senkiházi. Adj innom! Adj egy kupa bort!
- Nincs én nekem borom, kérem. De húzok a kútbú friss, tiszta vizet. Azzal óthatja szomját.
- Milyen egy lepusztult ház ez, te? Rögvest felgyújtom. Legalább melegítene valami. Úgyis koldus vagy te, a koldusok között is. Még borod sincs. Igyák a vized a békák. Ilyet képzelni? Én, vizet? Meg vagy te veszve! Aztán mondd csak! Kurucot láttál-e erre mostanság?
- Nem én. Nem jönnek ők erre. Sok itt a szúnyog.
- Egyedül laksz itt, paraszt?
- A Mihállyal vagyunk, kettecskén, csendesen.
- Asszony nincs a háznál?
- Vót.
- Mi lett vele? Elhagyott mi, mert nem bírta a szagodat?
- Megholt. Ott nyugszik szegényem a falu széli temetőben. - Sütötte le szomorúan a szemét. Keserűség tükröződött arcán, s asszonya képét keresgélte a padló mintázatában. - Ötödik éve, hogy elment. - Mondta, szomorú sóhajjal.
- Mi lett vele? Belehalt a keserűségbe, hogy ilyen az ura? Ilyen senkiházi juhász?
- Szülés közben vitte el magáva a gyárök. - Sóhajtott újra, s megtörölte szemeit.
- No! Ne legyen ilyen nyámnyila! Férfi létére rí itt, mint valami taknyos. Ilyen katonám lenne, már lelőttem volna. De magára a puskaport sem érdemes pazarolni. Még a csizmám sem törölném beléd. Pedig volna róla mit. Ha nem fázna a lábam, hozzád vágnám pucolásra. Nyomorult. Hol az a Mihály már?
Az öreg kicsit belemeredt a gondolataiba. A szép emlékképekbe és a fájdalomba, ami még mindig kínozza. Csak valahol, távolabbról hallotta a vendég szavait. De hallotta.
A katona is elgondolkodott valamin. Leült az asztal melletti székre és az ablakra meredt. - A Mihály a fia?
- Dehogy az, kérem szépen. - Legyintett kezével. - A temetésen csapódott mellém. Azóta vagyunk itt kettecskén. Csak néha jár el. Hol a faluba, hol meg vadászni. De úgy hallom gyön is. Elébé megyek. Ha hoz valamit, azt úgyis kint ke nyúzni.
- Képzelődsz öreg, én nem hallok semmit. De menj! Aztán csak úgy, hogy halljalak benneteket. Nehogy szövetkezzetek itt ellenem!
Azzal az öreg kiment és megállt az ajtó előtt. A bent pöffeszkedő katona nem látta a kinti sötéttől, csak a nadrág világát. Hegyezte füleit, hogy minden szót halljon. Nehogy aztán valami váratlanul érje. De csak az öreg szavai jutottak be a házba.
- No, Mihály! Hoztál-e valamit? Egy nyúl? Alighanem sánta lehetett. De remek lesz. Nyárson, hagymával. Soká gyötté. Elfáradtál? Tiszta csatak vagy. Hozd magad rendbe, mert úri vendégünk van. Addig én szólok odabent, hogy meggyüttél, eredményesen. Türelmetlen a százados úr. No, menj! A vadász engedélyed is hozd, mert látni akarja a főméltóság. - Azzal vissza is ment a házba.
- Hol a Mihály, te paraszt? Nem tán rafinálkodik valamiben?
- Azonnal itt lesz, csak iszik a kútnál, meg rendbe szedi magát kicsit. Ahogy jött, úgy mégse jelenjen meg a százados úr előtt! Nem lenne illő. ilyen tiszttel szemben.
- Nagyon helyes. Fel is akasztottam volna, itt, helyben. Mi az ott, a kezedben? Nyúl?
- Az. Rögvest kirántom a bundájából. Addig meg, ismerkedjenek meg a Mihállyal. Jön már. - S ennek a mondatának a végére belépett Mihály a lakba. A katona meglepetésében meg sem tudott szólalni. Csak a szék karfáját markolta meg mindkét kezével ijedtében. Nem erre számított. Rettegés lett úrrá rajta, mikor Mihály meglódult felé. Szemei könnyel teltek meg és nadrágja átnedvesedett saját vizeletétől. Reszketett, mint a kocsonya, minden porcikájában.
Mihály két ugrással ott termett a labanc mellett, s még így is, hogy az ült, nyakáig ért. Áporodott meleg leheletét arcán érezte a katona. De ez volt a legkisebb baja. Hanem a fogai. Azok a nagy, hegyes, fehér fogai, amik rettentőn meredtek rá. Fenyegetőn, csurgó nyállal. Megdermedt. Szinte meg is halt, ott, helyben.
Mihály meredten nézte a hívatlan vendéget. Meg sem moccant. Izmai megfeszülve vártak ugrásra. Ha megmoccan a labanc, vége.
A juhász enyhén elmosolyodott, de komoly hangon szólalt meg a még nyitott ajtóból.
- Szép kutya, ugye? Meglehet vagy hetven kiló. Ha meg felágaskodik, magasabb, mint én. Minap úgy megörült nekem, hogy fel lökött mikor képen nyalt. Nem elég, hogy komondor, de még kan is. A kanok meg jóval nagyobbak, mint a szukák. A gazdájukat viszont ugyanúgy védik. Csak néha önfejűek. De okosak és nem felejtenek. Amióta meg maguk itt jártak, a labanc szag kifejezetten a kedvence lett. Szép kutya, jó kutya a Mihály. Találkozott már nádi farkassal is. Ehun van a bundájuk az ágy előtt. Tuggya hogy van a komondor ezzel? Egy farkas nem farkas, két farkas, fél farkas. De ezt majd ő elmeséli. Hagyom is magukat. Beszélgessenek csak. Hátha a végére még a szín is visszatér az arcába a százados úrnak. Én meg addig szépen bezárom az ajtót, nehogy akármi is megzavarja az ismerkedést. Aztán szólok a barátaimnak, hogy nyergeljenek, egy labanc barátjuk keresteti őket. Ez a kis nyúl kevés lesz ugyan annyiónknak, de nem baj. Lényeg, a jó társaság. Igyekszem vissza. Pár órácska az egész. Addig is, jó ismerkedést!

Mihály

Mihály

Hangos csattanással vágódott be a göcsörtös bükkfa ajtó. A zsalu pántjai majd ki estek a keretből.
A bent ülő öreg juhász egykedvűen tekintett a bejáratban megálló császári katonára. Nem ijedt meg. Már hallotta, hogy közeledik. Bár, azt nem tudta ki fia-borja jön napnyugtakor. Kucsmáját sem emelte meg jöttére. Elvégre, a labanc érkezett, neki kéne illően köszönni. Amilyen az adjon isten, olyan a fogadj isten.
A katona, jobb kezét még ott tartva a nyitott ajtó deszkáján nézett szét a kalyibában, majd, miután meggyőződött róla, hogy a ház ura egyedül van, szólt hozzá fölényes hangon.
- Adj ennem büdös paraszt! De gyorsan az istenedet, ne nekem kelljen keresnem, mert abból jó nem származna!
- Már régen megkínáltam volna, ha lenne. Most várom a Mihályt, hátha hoz valamit vacsorának.
- Hol az a Mihály, honnan jön, hová ment? Beszélj, vén mihaszna!
- Az erdőbe ment, vadászni. Onnan várom. Elment már vagy négy órája. Behajtottuk a juhokat és már ment is.
- A fő császári erdőben vadászik? - Csapott az asztalra ökölbe szorított kézzel, ahogy bejjebb ment a szobába. – Remélem, van rá engedélye, mert felköttetem.
- Van Hát. Hogy ne volna? Ez okból megnyugodhat a kegyelmességes katona úr.
- Százados úr a megszólítás te büdös! Hol a tisztelet belőled? Vedd le azt a rongyos kucsmát és hajolj meg, mert felrúglak!
- Hajolnék én, de jaj, a derekam. Bele ette magát a nyavalya. Fekünni is alig bírok. A kucsmám meg a maga egészségéért hagynám a fejemen, a tetyvek miatt.
- Fujj! Az anyád! Mentél arrébb! - S tett három lépés távolságot a juhásztól. - Hol van már az a gaz Mihály? Éhen vesszek talán? Még meg is kell csinálnotok nekem azt a vacsorát.
- Ha tudta volna, hogy jönni tetszik, biztos idejében visszaér.
- Ne feleselj te, mert megkenem a fájós derekad a kardlappal! Lehet nem is hoz semmi. Lehet olyan szerencsétlen, mint te. Te is csak juhász vagy és nem vadász.
- Hoz, az. Olyan még nem volt, hogy ne hozott volna.
- Ha nem úgy lesz, nyakát szegem egy birkádnak. Mekkora a nyáj?
- Tegnapelőtt még volt százhatvan. Aztán jöttek a maga társai és elvittek százötvenet. Mondván, egy embernek tíz birka elég. A Mihály meg akkor már második napja volt oda, hogy szólni lehetett volna. Bement a faluba, oszt ott fogta valami. Tegnap, kihajtásra ért vissza. Pedig, ha itthon lett volna, talán hagytak volna húszat is.
- Tíz birka? Te vagy a tizenegyedik! De egy kardhegyre kerül, négyet meg én hajtok el a katonáim után. Megértetted?
- Meg én. Marad, az a lényeg.
- Kiszáradt a szám, hogy veled fecsegek vén senkiházi. Adj innom! Adj egy kupa bort!
- Nincs, énnekem borom kérem. De húzok a kútbú friss, tiszta vizet. Azzal olthatja szomját.
- Milyen egy lepusztult ház ez te? Rögvest felgyújtom. Legalább melegítene valami. Úgyis koldus vagy te, a koldusok között is. Még borod sincs. Igyák a vized a békák. Ilyet képzelni? Én, vizet? Meg vagy te veszve. Aztán mond csak! Kurucot láttál-e erre mostanság?
- Nem én. Nem jönnek ők erre. Sok itt a szúnyog.
- Egyedül laksz itt paraszt?
- A Mihállyal vagyunk, kettecskén, csendesen.
- Asszony nincs a háznál?
- Volt.
- Mi lett vele? Elhagyott mi, mert nem bírta a szagodat?
- Megholt. Ott nyugszik szegényem a faluszéli temetőben. - Sütötte le szomorúan a szemét. Keserűség tükröződött arcán, s asszonya képét keresgélte a padló mintázatában. - Ötödik éve, hogy elment, mondta, szomorú sóhajjal.
- Mi lett vele? Belehalt a keserűségbe, hogy ilyen az ura? Ilyen senkiházi juhász?
- Szülés közben vitte el magával a gyárök. - Sóhajtott újra, s megtörölte szemeit.
-No! Ne legyen ilyen nyámnyila! Férfi létére rí itt, mint valami taknyos. Ilyen katonám lenne, már lelőttem volna. De magára a puskaport sem érdemes pazarolni. Még a csizmám sem törölném beléd. Pedig volna róla mit. Ha nem fázna a lábam, hozzád vágnám pucolásra. Nyomorult. Hol az a Mihály már?
Az öreg kicsit belemeredt a gondolataiba. A szép emlékképekbe és a fájdalomba, ami még mindig kínozta. Csak valahol, távolabbról hallotta a vendég szavait. De hallotta.
A katona is elgondolkodott valamin. Leült az asztal melletti székre és az ablakra meredt. - A Mihály a fia?
- Dehogy az, kérem szépen. - Legyintett kezével. - A temetésen csapódott mellém. Azóta vagyunk itt kettecskén. Csak néha jár el. Hol a faluba, hol meg vadászni. De úgy hallom jön is. Elébe megyek. Ha hoz valamit, azt úgyis kint kell nyúzni.
- Képzelődsz öreg, én nem hallok semmit. De menj! Aztán csak úgy, hogy halljalak benneteket. Nehogy szövetkezzetek itt ellenem!
Azzal az öreg kiment és megállt az ajtó előtt. A bent pöffeszkedő katona nem látta a kinti sötéttől, csak a nadrág világát. Hegyezte füleit, hogy minden szót halljon. Nehogy aztán valami váratlanul érje. De csak az öreg szavai jutottak be a házba.
- No, Mihály! Hoztál-e valamit? Egy nyúl? Alighanem sánta lehetett. De remek lesz. Nyárson, hagymával. Soká jöttél. Elfáradtál? Tiszta csatak vagy. Hozd magad rendbe, mert úri vendégünk van. Addig én szólok odabent, hogy meggyüttél, eredményesen. Türelmetlen a százados úr. No, menj! A vadászengedélyed is hozd, mert látni akarja a főméltóság. - Azzal vissza is ment a házba.
- Hol a Mihály te paraszt? Nem tán rafináltkodik valamiben?
- Azonnal itt lesz, csak iszik a kútnál, meg rendbe szedi magát kicsit. Ahogy jött, úgy mégse jelenjen meg a százados úr előtt! Nem lenne illő ilyen tiszttel szemben.
- Nagyon helyes. Fel is akasztottam volna, itt, helyben. Mi az ott a kezedben? Nyúl?
- Az. Rögvest kirántom a bundájából. Addig meg, ismerkedjenek meg a Mihállyal. Jön már. - S ennek a mondatának a végére belépett Mihály a lakba. A katona meglepetésében meg sem tudott szólalni. Csak a szék karfáját markolta meg mindkét kezével ijedtében. Nem erre számított. Rettegés lett úrrá rajta mikor Mihály meglódult felé. Szemei könnyel teltek meg és nadrágja átnedvesedett saját vizeletétől. Reszketett, mint a kocsonya minden porcikájában.
Mihály két ugrással ott termett a labanc mellett, s még így is, hogy az ült, nyakáig ért. Áporodott meleg leheletét arcán érezte a katona. De ez volt a legkisebb baja. Hanem a fogai. Azok a nagy, hegyes, fehér fogai, amik rettentőn meredtek rá. Fenyegetőn, csurgó nyállal. Megdermedt. Szinte meg is halt, ott, helyben.
Mihály meredten nézte a hívatlan vendéget. Meg sem moccant. Izmai megfeszülve vártak ugrásra, ha megmoccan a labanc, vége.
A juhász enyhén elmosolyodott, de komoly hangon szólalt meg a még nyitott ajtóból.
- Szép kutya ugye? Meglehet vagy hetven kiló. Ha meg felágaskodik, magasabb, mint én. Minap úgy megörült nekem, hogy fellökött mikor képem nyalt. Nem elég, hogy komondor, de még kan is. A kanok meg jóval nagyobbak, mint a szukák. A gazdájukat viszont ugyanúgy védik. Csak néha önfejűek. De okosak és nem felejtenek. Amióta meg maguk itt jártak, a labanc szag kifejezetten a kedvence lett. Szép kutya, jó kutya a Mihály. Találkozott már nádi farkassal is. Ehun van a bundájuk az ágy előtt. Tuggya hogy van a komondor ezzel? Egy farkas nem farkas, két farkas, fél farkas. De ezt majd ő elmeséli. Hagyom is magukat. Beszélgessenek csak. Hátha a végére még a szín is visszatér az arcába a százados úrnak. Én meg addig szépen bezárom az ajtót, nehogy akármi is megzavarja az ismerkedést. Aztán szólok a barátaimnak, hogy nyergeljenek, egy labanc barátjuk keresteti őket. Ez a kis nyúl kevés lesz ugyan annyiónknak, de nem baj. Lényeg, a jó társaság. Igyekszem vissza. Pár órácska az egész. Addig is, jó ismerkedést!

Élelem életem

Hogy mi a vacsorám?
Egy tál, szikes föld,
innivalóm kanális vize,
desszertem, annak iszapja,
a szegény ember ezt kapja.

Reggelim a napfelkelte,
tenyerembe kenve,
s ne legyen üres,
savanyúságként tépek rá
fejemről, hajat.

Ebédem szél-leves,
por-főzelék,
tányérom tisztára nyalva,
állok vissza a sorba, mondván:
Kérek még!

S hízom napról-napra,
mint burzsuj, bürokrata urak,
kik nem kérnek,
csak nyúlnak.

S ha még éhes maradok,
eszem önérzetem,
mint penészes kenyeret,
a kukából szedem.

Szabadon

Nem akart semmit, csak repülni. Szabadon, mint megannyi galamb társa.
Nem tudni hová, miért. Talán a túloldali gabonatárolóhoz enni. Vagy párjához, tavasz eljövetelét érezve. Vagy ezektől teljesen eltérő okból.
Repülni. Ezért teremtettek neki szárnyakat. Erre tanította a természet és anyja szava, mikor kinőtte testvéreivel a szülői fészket.
Repülni. Át, út, árok, korlát felett. Gyorsabban és gyorsabban. Ösztönből.
Repülni a többieket megelőzve. S célba érni mindenki előtt.
Repülni úgy, mint még soha. Elhinni, nincs nála gyorsabb gerle. Talán nem is volt. Lehet, társaival versenyeztek. Fogócskáztak, mint tavasszal az ember gyerekek. S ő volt most az első. De az is lehet, hogy a türelmes utolsó. Már nem tudni. Nem mondja el.
Gyorsabb akart lenni, a vonatnál. De az nem tűrhette ezt a gyermeteg versengést. Mogorván, kegyetlenül végigsújtott rajta. Nem érdekelte, hogy gyönge hozzá a kismadár.
Megütötte.
S a kicsi gerle most ott gubbaszt a szomszédos sínpár között, fájdalmaktól gyötrődve. Hallja még az utánuk érkező vonatokat. Ahogy fékeznek. Ahogy rosszallón megjegyzik., sajnálattal nézve le rá.
"-Ejnye, ejnye! Nem szabad az erősebbel kezdeni! Látod, mi lett?"
Csak ült és várt. Lehet, szeretteire gondolt. Fióka barátaira. Lehet, csak az elmúlás után sóvárgott.
Hallgatózott. Látni nem látott az ütéstől, szemében keletkezett vérömlenytől és traumától. Hallotta a közelítő lépteket és az ember beszédet.
"- Szegény kismadár. Ha látsz egy botot, szólj! Feleslegesen ne szenvedjen.
- Oké."
Hallotta az eltávolodók zaját, ahogy elhaladtak a peronon. Nem érdekelte. Nem is értette, hogy miről volt szó, hogy róla és az ő haláláról beszélnek.
Csak gubbasztott. Egyedül, sebesülten. Aztán hallotta a távolból visszatérő lépteket. Egyedül jött felé valaki. Lent a kavicson, a sínek között, mögüle érkezve.
Talán azt is hallotta, ahogy a bot sújt felé a levegőben. Talán. Talán a husáng finom, fa illatát is érezte közeledni.
Aztán már semmit. A hátát eltaláló erős ütés, halk puffanással elvágott benne mindent. Megszűnt az emésztő fájdalom, a várakozás valami után, s az emlékek.
Nem érezte a testében végigfutó rángást sem, amit a következő, fején ért ütés oldott fel.
Legszívesebben halkan búgta volna háláját, hogy nem fáj már semmije. Csapott még pár utolsót szárnyaival, majd végleg útra kelt.
Szállt újra, szabadon.

Szabadon

Igaz történet alapján

Nem akart semmit, csak repülni. Szabadon, mint megannyi galamb társa.

Nem tudni hová, miért. Talán a túloldali gabonatárolóhoz enni. Vagy párjához, tavasz eljövetelét érezve. Vagy ezektől teljesen eltérő okból.

Repülni. Ezért teremtettek neki szárnyakat. Erre tanította a természet és anyja szava, mikor kinőtte testvéreivel a szülői fészket.

Repülni. Át, út, árok, korlát felett. Gyorsabban és gyorsabban. Ösztönből.

Repülni a többieket megelőzve. S célba érni mindenki előtt.

Repülni úgy, mint még soha. Elhinni, nincs nála gyorsabb gerle. Talán nem is volt. Lehet társaival versenyeztek. Fogócskáztak, mint tavasszal az ember gyerekek. S ő volt most az első. De az is lehet, hogy a türelmes utolsó. Már nem tudni. Nem mondja el.

Gyorsabb akart lenni, a vonatnál. De az nem tűrhette ezt a gyermeteg versengést. Mogorván, kegyetlenül végigsújtott rajta. Nem érdekelte, hogy gyönge hozzá a kismadár.

Megütötte.

S a kicsi gerle most ott gubbaszt a szomszédos sínpár között, fájdalmaktól gyötrődve. Hallja még az utánuk érkező vonatokat. Ahogy fékeznek. Ahogy rosszallón megjegyzik., sajnálattal nézve le rá.

"-Ejnye, ejnye! Nem szabad az erősebbel kezdeni! Látod mi lett?"

Csak ült és várt. Lehet szeretteire gondolt. Fióka barátaira. Lehet csak az elmúlás után sóvárgott.

Hallgatózott. Látni nem látott az ütéstől, szemében keletkezett vérömlenytől és traumától. Hallotta a közelítő lépteket és az ember beszédet.

"- Szegény kismadár. Ha látsz egy botot, szólj! Feleslegesen ne szenvedjen.

- Oké."

Hallotta az eltávolodók zaját, ahogy elhaladtak a peronon. Nem érdekelte. Nem is értette, hogy miről volt szó, hogy róla és az ő haláláról beszélnek.

Csak gubbasztott. Egyedül, sebesülten. Aztán hallotta a távolból visszatérő lépteket. Egyedül jött felé valaki. Lent a kavicson, a sínek között, mögüle érkezve.

Talán az is hallotta, ahogy a bot sújt felé a levegőben. Talán. Talán a husáng finom, fa illatát is érezte közeledni.

Aztán már semmit. A hátát eltaláló erős ütés, halk puffanással elvágott benne mindent. Megszűnt az emésztő fájdalom, a várakozás valami után, s az emlékek.

Nem érezte a testében végigfutó rángást sem, ami a következő, fején ért ütés oldott fel.

Legszívesebben halkan búgta volna háláját, hogy nem fáj már semmije. Csapott még pár utolsót szárnyaival, majd végleg útra kelt.

Szállt újra, szabadon.

2013 01 30

Egy élet eladó

Némi rongyért eladó egy élet,
kellene még papír ágy,
pad bérlet.

Némi melegségért álmok eladók,
kellene még párna,
melegítő takarók.

Némi sajnálatért eladó önbecsülés,
kellene még aláztatás,
sajnálatba menekülés.

Némi vigaszért eladó  mindenem,
kellene még dohány, bor,
szemetesből élelem.

Némi szánalomért eladók értékeim,
szakadt szatyorba tett
rongyos könyveim.

Némi tanácsért eladó a megértés,
hogy szeretek így élni,
tévedés.