Megénekelném én is a hazámat,
ha nem csak jog szerint birtokolnám,
de adatott volna olyan,
mely a szívemben honra találna.
Mostohát küldött rám az Ég,
a szerzettet is jócskán rám testálta.
A sötétzöld, fenyőkaréjos hegyek felett rajzó bárányfelhőt,
és a verő napfényben sziporkázó tenger hullámait,
ajándékba.
Az első megszült, az ő földjén lettem földönfutóvá,
magas völgyből a mélykék ég emelkedettségére áhítottan
a másodikhoz menekültem.
(Nem kívánt gyermek daca ez, ki csak házba született,
de nem családba.)
A hazám képzetét most jó orvosként
papír-recepttel gyógyítja egy állam,
ki majd magáénak mond, jogot ad és kötelez,
ha bebizonyítom a hozzátartozásom,
ha felesküszöm a hű polgárságra.
Harmadik haza!
Krőzusként tobzódok országokban, közösségekben,
és még sincs, amit megénekelnem.
Nem, nem vagyok kozmopolita.
De nincs énekem a hazáról... Az enyémről!
Csak imám magamról, magamért,
és néha, válságos időkben, a népemért.
Félárván - kitagadottan, be- és elfogadottan -,
a szatmárcsekei tekintetes úr bölcs fohásza kísér naponta,
rám is vonatkoztatottan:
Isten, áldd meg a
MAGYART!
Riba
Szinay
