Létlelet

Süllyed.
Sirály-sikoly hasít az iszapba,
a vízipipacsindák égre kapaszkodnak,
bűzös mocsárszín vetül a keresztre,
a bárányfelhő borzongva zuhan.

A sás csak mormol, pusmog és sutyorog.
És valahol kikacsint az életből a vurstli.

elv-ers-el-emt-el-en-ül (KK-KMZS)

amikor dől a Világ
inal a bátorság is
ökölbe szorul az ösztön
s csak a pogány áhítat könyörög

ha omlik the Tower of Babel Uram ne rám rám ne és ne a nyelvemet számból a szót ne Uram nem enyém volt a lázadás csak  szóltam hozzájuk az angyalok nyelvén szóltam Uram

ha darabokra hullik az a Torony
ha ökölbe szorul a dadogás is
én gép akarok lenni vagy robot
vagy az sem

ezt te nem értheted Mylord


London, 2017. április 19.

Paraszt Dekameron (KK-AL)

Kimegy. Az iszap lábnyomára löttyen,
s érzed, ahogy a gumicsizma szára
a sáros kertkapura rákacsint.
Lehet, nem így van. Csipás hajnali ködben,
borostás éjszaka után csupa latyak a tested,
míg hűtött szerelmed tobzódik odakinn.

kortárs klisé

kattog

ott bent

itt kint

pantomim-perceink válla


belénk hasít

a civilizált iszony

(szentek elföldelt arca

megkísért naponta)


megdöndül

agyunkban a bakancsos holnap

hüllőnyi álom rothad ránk akasztva



ránk roppan Pátmosz trombitahangja
a semmibe terít ki pokol-sikolya
  
  

Jóslat

Csatakos délutánok punnyadtak
benned,
szétfeszített burka a magánynak
rád ásított,
sodró ritmusok tüzes ujja
bökött feléd,
pókbeszőtte utak csípője
neked riszálta
a holnapot.


Kacsintgat a tű foka,
tevén fogsz átnyargalni rajt' ...
 
 

Egy festmény alá

Csak álltak ott, elevenen,
a sötétzöld fegyelem sorkatonái,
ősi rítusok pogány hite erőt hozott,
biztonság fenyvesillatát hordozta a szél.

És szélvész jött.
Poklok szaggatták ketté a délceg jövőt,
méltósággal döndült az erdő-áldozat.

Föld öléből kikelt friss keresztek
rendezett sorokban hiátust őriznek,
letarolt reményt.

Törpe hősök masíroznak
a történelem diadalmenetén.
 
 

Utak számmisztikája

A megszakított, az abbahagyott,
a feladott:
hétnapi járóföld mesétlenül józan
kiúttalansága,
hatszori hiábavalóság
a jerikói falak körül,
teremtés öt napjának
a koronázatlansága,
negyedik égtáj hiánya
az iránytű lapján,
szentháromság
meg-megkáromlása,
a kétszerkettő
hiteltelensége,
az egy kudarca.

A semmi.

Törpeségek nagy dolgairól

Mert nincs pardon,
int a nagy Tanítómester,
létpillantás a pillanat,
tartamát nem érzékeled,
de mint közrendőr
az elkövető vétkest,
ő tetten ér téged,
lecsap rád,
és akár a héja, elröppen tőled,
viszi magával a zsákmányt,
atommagnyi életed töredékeit,
mert nincs pardon,
marad életesélyed árnyék-roncsa,
mert nincs pardon,
nem lehet kétszer belépni ugyanabba a folyamba ,
a filozófiának hitt közhelybölcseletnek
ez a nincs-pardona,
magadtól magadból okulj,
ha még van rá időd,
és a rettenettel élj:
mindig les rád
- nincs pardon! -
a Nagy Héja...

Önmegvezető

Landoltunk az érdekek terepén.
Önző haszon vagy méltányos előny?
Úgy döntse el a lelkiismeret,
hogy tetszhessen önnön arcunk,
hogy az erkölcs sekély tavában
a tökéletlent tökélynek lássuk,
hogy lehessen ámítni magunk:
akár Narcissus,
virággá változunk!
Csak Echo néma.
Nimfakezével nem int.
Hagyja,
hogy nézzük a tükörcsodát.

És ránk kacsint a kép:
nem hamis gyöngyök,
értékmentő ékszerek vagyunk,
örülj, szerelemetes magunk!

Ó, más a maga hasznát kereső érdek!

(Igazságosan megillet a vétek...)

Mai exodus - tanmese

Visít a vére, dac diktál diadalt,
késélre feni hangját, a víjjogót,
bakó pallosa a tekintete:
egy mozzanatban
vágja ketté
a régi nászt,
a nemzések szent pillanatait,
konyhaasztalon az abroszt -
a kalapviselő-háborúk vétkeit,
s az anyóstól kapott parfüm illatát
felezi,
a gyermekágy lázát is,
és derűjét a csecsemőmosolynak -

kéjjel hasítja szét
a reggeli gyermekgügyögést,
békéjét a karácsonyi angyalhajaknak -
szeli ketté vadul
a panelon át-áthallott
kutyavakkantásokat,
metszi szét
a legyek zümmögését,
zihálva
a zsákutcában megrekedt hallgatást,
a béna csend csapdáját
felezi.

Megfelezi a múltat,
jussot hagy és visz.
A jelent megosztja,
nem juttat, de vesz.
Ottfelejt hiányt,
elprédált esélyeket:
szétosztotta a jövőt.

Visszahőkölt
az értelem
a frontvonal mögé,
s az emlékezet:
a Vörös-tengert
Isten keze választja szét,
- az átkelés csoda - ,
kit Ő akar magának ,
átmegy,
a háborút viselőnek
átcsap
feje fölött a víz.

Örömőrző

Aznap rám mosolygott a szénarét
és a két öreg néni kint a padon,
kik csak ültek ott, tiszta kötényben,
mint az időt múlató nagy szünet
két megszólalás közötti tartamon.

Nem is mosolyogtak, rám nevettek,
de ezt csak később értettem meg,
a hangot nem hallottam a csendtől,
mely, akár sóhajtás után a nyugalom,
elnyújtózkodott hosszan a lelkemen.

Örültek nekem, hogy ott járok el,
akárcsak copfos kislány koromban,
mikor a szénarét derűje rám talált,
a csipkebokor is vidáman szökelett,
mint apám füttyszava fenn az odorban*.

A két öreg néni tiszta kötényben,
jól tudom, holnap már nem ül ott,
mindent, mi kedély, elnyű az idő,
csak apám füttyszava marad töretlen
s bokraival a rét örökkön mosolyt ont.

*odor - székely tájszó - csűrben vagy a csűrpadláson gabona vagy szénatartó retesz, vagy maga a csűrpadlás, amit gabona- vagy szénatárolásra használnak

Appel

 

Kiéleztem
magamban megveszett táncodat.
Minden mozdulatod a csontomba vágjon,
minden sasszéd a
velőmig szúrjon,
sejtet hasítson,
metssze ketté
a vörös leplet,

pezsdítse

vér-ütemeit a pasodoblenak!

( Élet, ünnepeld a corridaidat! )

A bősz bikát nem, nem látni sehol.

Vad öngyilkosságom acélkardja a matador.

Halálom erőjátéka fiesta-látvánnyá csillapul.

Nincs-vers a voltról

Árvul a lugas Árkádiában.

Tán nem is volt ilyen,
csak magamnak kitaláltam.
Már az idő sem nyúlik
a vidám végtelenbe,
a domb kopár,
a kék hegy is,
és boldogtalan minden bogár.

A virágos rét vigasz-mese.
Pán sípszava régóta hallgat,
az idill utáni rémület csendje
kiűzte a nyájat,
a pásztor is
idegen tájakra ballagott.

Nyoma sincs a lugasnak Árkádiában.
Nem tudja a költő.

Régóta halott.

körbe-körbe - útközben

itt ődöng a térben

tekintet

részegült ködébe

rejti szégyenét

arcpírja rég

elvetélt

gyónás a bűnökért

itt suhan a légben

érintés

józan illatánál

lebbenti titkát

tekintete rég

megtért

könyörgés a vádakért

Jelentés bentről

Vad kúszaságában a bozótnak

útját veszíti, aki gyenge,

erőtlen lesz a hitehagyott,

kifulladva támolyog benne...

Ezer lábúnak kéne lenni,

vagy kicsi fekete rigónak,

rezzenni, kirepülni innen,

trillázni minden kókadónak!

Itt bent a cserje egyre csak nő:

megkísértő vágyak csapdája.

Keresek égbenyúló fákat,

tekintetükkel elvezetnek

a régi gyermekkor tisztására...

Fokok vetélkedése

...maradt az ösztön.

Élet ez is.

Túléli a tudatot.

Állati ingerrel vetődni zsákmányra,

felfalni, mi pusztítható.

Nem éhség az, mi hozzá erőt ad,

uralomvágy:

kiszorítni

a másik

élethez való

jogát.Ösztön.

Önző gén.

Túléli a tudatot.

Öndicsőül.

Élet ez is.

Túlél minket.

Suta balladácska az életről

Kiterített ez a világ,
vér voltam a lepedőjén,
áztatott, sikált kefével,
kifacsart durva kezével ,
de makacsul ott maradtam
a gyolcsnak finom fehérén.
Együtt égünk tűző napon,
szikkadunk, ki- s megfakulok,
önmagam árnyéka leszek,
de bűnjelnek megmaradok.

Rám mutatva döntést hoznak
égi bírák feketében:
Világ, ím, örömöd vére
nem mosható hófehérre;
vigasság lesz bűnhődésed,
míg lehullsz az éjsötétben!

Korhadóban

Rozsdás gönceit lerázta magáról,
csupasz kezére fekete madár szállt.

Emlékszik jobb időkre, öltözködésekre,
tavaszok selymes tapintására,
viháncolások szerelemízére,
s zsenge illatára a fuvallatoknak.
És itt járt vendégként nemrég
mélyen örvénylő melegével a nyár...
Ma nincs külvilág, sem bent életnedv,
kihalt a lelket tápláló háncs,
nem felel a fénynek, harmatra sem vár,
csak rejti évgyűrűknek üzenetét ,
a testében mélyre rakódottat:
élettorlódást, kiugrásokat,
s ellipsziseit a hamvadó időnek.

Csupasz kezéről elszáll a fekete madár,
fehér álom burkot sző rá a kivágatásig.

Légyott

(egy diákkori versem folytatásaként...)

Medrek
találkoznak a vizekkel ott,
hol tétova a csobbanás.
És elvetik az axiómát:
a kényszer sikolthat
virágokért.

Jöttél előttem,
mentem utánad,
semmi nem történt,
űztük a vágyat.
Erővel fenyítlek,
vedd fel az inget,
illatos fehérbe
mentsed a lelked.


Ajánlás

Herceg, ha a pór elébed siet,
kezed csókra ne nyújtsd!
Érezni izzadt lelke
szárnycsapásait.

Irányok

Hamupor száll mögöttem, kín-eső hull előttem,

hátul a tört vihar, elöl keményfém-zivatar,

felettem fényaszály, alattam mély apály,

fentről az ég-aggály nyomul felém,

alul a nincs-halál felmeredő rém...

Markol, elejt, felkap, szorít, ropogtat

a tér, zúzó indulata a velőmig ér!

Csak önmagamba befelé

zuhanórepüléssel

van - ha van -

esély!