Kávéfolt

Egy kávéfolt lenne a megoldás? Nem hinném, már nem. De a reménytelenség nagy úr, s most én is belé kapaszkodom, hozzá fohászkodom. Próbálom itt tartani egyre halványuló emlékedet. Ha ez sem marasztal, nincs semmi remény. Hiszen oly kedves ez a kávéfolt! Persze csak a maga szabálytalanságában és egyszerűségében.

De ahogy újra és újra megnézem, éreznem kell, hogy szívem sose lesz már a régi. Fáradtan ver már ez a szív, s most önmagán tűnődik. Miért lát többet bele ebbe az apró foltocskába? Miért nem tudta meghagyni annak, ami? Egy bosszantó parányi káosznak, mi nemet kiált a rend szigorúságának?

Mikor lett ez az édes pacni ilyen keserű? – Némán vádolom a szívemet.

Megint nézem azt a vidám foltot, s szívem válaszképpen lassan, mintha semmi sürgős dolga nem lenne; elmosolyodik, majd vidám táncba kezd e gyönyörűséges paca láttán. Gyerünk már! Ez az! Itt van, amire oly régóta vársz !- Biztatom. De az a mosoly most mégis megfontolt marad. Nem mentes többé az előítélet súlyos terhétől. Pimasz ez! –mondja maga elé.

Hát bocsáss meg nekem, te bohém ákom-bákom, ki sose törődsz énvelem. Most az egyszer halld meg szavam – belefülelek a sárga csendbe- semmi. Semmi! Gőgös ám az emberi szív!

Becsukom inkább a szemem. Fenyegetően kopog az eső, ha nem vigyázok megöli kedves emlékemet. Úgy döntöttem, hagyom neki.

Szemhéjam mögött a kis barnás pötty boldogan úszik felém. Táncolj csak kicsi flikk-flakk! Mókázásod megfiatalít engem is néhány pillanatra. Aztán már úgyis mindegy.

Ha visszacsinálhatnám, alázatosabb lennék… talán. Elnézőbb is. Persze….. Utoljára mondd hát meg nekem, mielőtt beleolvadsz a végtelenbe, hol kezdődik a NINCSVISSZAÚT ?