Más a.... (Hason Mása)

A végtelennek tetsző Jókai Mór utcán bandukolok. Csizmám alatt csikorog a hó, semmi más zaj nem zavarja a napot most. Ennek a menésnek soha nem lesz vége – gondolom magamban- majd hirtelen eszembe jut Mása, valamelyik orosz műből, aki egyre csak ment és ment, elszántan Igarhoz, néha sosem tudtuk meg miért. Mása gyaloglása sokszor annyira hosszúnak tűnt, hogy komolyan elcsodálkoztam azon, hogy egyáltalán tudja még, hogy miért indult el, és hogy hová tart. Mindig is úgy gondoltam, hogy ez nagyon szép tőle. S végre, most egy kicsit én is olyan vagyok, mint az a másik Mása, így hát megállok én is, és hosszan nézek, bele a nagy fehérségbe, egészen addig, míg rá nem jövök, hogy milyen sokat kell még mennem. Majd egykedvűen folytatom utam,- igen, éppen úgy, mint egykoron Mása- nem érzek belül semmi drámát, semmi feszültséget, amit majd az utókor belemagyarázhat ebbe a sétába.

“Serc, serc, serc….” – most csizmám hangja az egyetlen társam. Igorra gondolok most én is, mert hát minden Másának van egy saját, külön-bejáratú Igorja, így van ez jól. Milyen is az én Igorom? Azon kapom magam, hogy már egyáltalán nem is tudom leírni őt. Túl rég indultam el, ehhez a hozzá vezető, békés, téli úton.

“Serc, serc, serc…”- dohányzom inkább- van még mára éppen egy szál. Szóval ez volna Igor, és az otthonához vezető út. Ahogy újra és újra magam el képzelem, egyre inkább az én arcomhoz hasonlít az ő arca. Hogy milyen volt régen, arra már nem tudok visszaemlékezni, talán nem is fontos, mert már egészen, egészen olyan, mint én.

“Serc, serc, serc….” -elaludt a cigarettám, de amúgy semmi más nincsen. S most már ez sincsen, hát így is jó, ne legyen ez se- elpöckölöm a csikket. De ez az út csak nem akaródzik fogyni. Belefülelek a csendbe, nincs -e valahol kóbor kutya, vagy egyéb rémség, mert emlékszem Mását is megtámadták időnként, miközben Igorhoz igyekezett. Ezen röhögnöm kell; ugyan miféle elvetemült kutya jönne ki ilyen hóesésben, hogy éppen énrám támadjon? Milyen banális az ember, hogy képes ennyire túlértékelni az életben betöltött szerepét.

No de, visszakanyarodok Igorhoz, legalább gondolatban, ha még van időm ezen a végtelenbe vesző úton. Túl azon, hogy egyre inkább rám hasonlít, miért is megyek hozzá? Miért éppen őhozzá?

“Serc, serc, serc…”- micsoda hóesés! Biztosan ettől lett egyszeriben ilyen hosszú ez a Jókai Mór utca, biztosan ettől ilyen sok itt az akadály, meg-meg botlok egy-egy buckán, amúgy semmi más nincsen. Éppen olyan ez az út, mint az élet útja. Hosszú és magányos, néha nem látom a végét, a csendet nagy ritkán megtöri egy kis hepe-hupa. Igor háza meg nincsen sehol, de még azt a nagy kanyart se látom, ahonnan már majd nem lesz olyan messze. Fontos nekem egyáltalán, hogy hogyan néz ki Igor? Bármelyik Igor? Persze, hogy nem! Hiszen csak a hozzá vezető út számít, a vége úgyis mindig ugyanaz, a főhős élve, vagy halva, de nagy viszontagságok árán odaér, satöbbi…. Jobb lesz, ha én is inkább az útra koncentrálok. Erre az én utamra, mert ebből bontakozik majd ki a jól kifejlett végkifejlet.

De valami konklúzió félének mégiscsak kellene lennie, nem hagy nyugodni a gondolat. Igor is biztos ezt gondolja magában- bár ezt talán sosem tudjuk meg – meg hát az is lehet, hogy nem is fontos. Csak az a kietlen út, amin egymás fel közelítünk, néha kis kitérőkkel, máskor meg egyenesen, egészen addig, míg az arcunk eggyé nem olvad, a saját elhatározásunkból.

Elértem hát én is a keresztutat, befordulok én is, mint minden Mása. S látom már, az én Igorom is ott áll lámpással a kezében, csak úgy, mint egyszer, régen az a másik Igor, akinek otthona most már a Világirodalom. Az én Igorom kicsiny házának kéményéből is jó szagú füst száll föl. Az otthon melege szökik felfelé, egészen a Mennyországig. Hát ő is várt engem! Persze, hogy várt, minden Mását vár valahol egy Igor konokul és kitartóan.

Megtettem hát én is az utamat-elmosolyodok- itt a vége. Meggyorsítom a lépteim, majd egyszer csak hasra esek a nagy hóban. Hazaértem. Így hát ott maradok fekve a hosszú út végén. S mint egyszer régen az a másik Mása, most én is meghalok.

 
 

Máglya rakás (a rendezvényt megtartjuk)

- Kérem szépen -esdekeltem- túl nagy már a hasam, nem tudok ma este fellépni. Nem táncolok már valami szépen, az egyensúlyérzékem megromlása miatt meglehetősen esetlen a mozgásom.

A sztriptíz bár tulajdonosa megvetően tekintett rám, s csak mintegy félvállról odavetette:

– Minden jegy elkelt, a rendezvényt megtartjuk. Előbb kellett volna ezen gondolkodnia.

A műsor után a közeli templomba siettem, nem tudom meddig üldögéltem ott az első padban, szórakozottan arra gondoltam, hogy mindannyian előfizetünk valamilyen előadásra, ki itt, ki ott.. A templom színes és grandiózus díszítése szinte maga alá temetett, sosem éreztem még magam ennyire semminek. A főhajó közepéről az aranyozott Krisztus szomorúan nézett engem. “Hát hogyan tovább?” ” Előbb kellett volna ezen gondolkodnia. “- kiáltotta a fém Krisztus a bár tulajdonos gúnyos hangján. “De hát soha nem volt más lehetőségem. Az én helyzetemben már csak ez az egy lehetőség maradt. ” Ilyen és ehhez hasonló, hamisan csengő gondolataimnak nem tudtam hinni igazán én sem. “Mindig van más út, mindig van választás. És én már mindent elrontottam. Egyetlen nap alatt mindent leromboltam, amit hosszú éveken keresztül építettem.” Csak folyt végig az arcomon az élet keserű leve, csöndben és elapadhatatlanul, mintha csak félne megtörni ezt az áhítatos csendet itt körülöttem. Minden elcsendesedett, lassan, nagyon lassan bensőm is feltöltődött ezzel a jósággal.

Imádkoztam? Talán…

Nemsokára egy nagyon furcsa teremtmény jelent meg, “nyilván angyal” gondoltam.

- Kérem szépen! Én nem tudok így élni! Én nem akarom, hogy a gyermekem mocsokban nőjön fel.

- A paráználkodás főbűn, a hét főbűn egyike, nincsen bevált gyakorlat a bocsánatára, ezért nem is járhatok közben az érdekedben, sajnálom. Belekapaszkodtam a ruhájába, de az angyal ellökte a kezemet. Szép arcát gonosz vigyor torzította el. Láttam már valahol ezt az arcot, talán éppen ma este a bárban, elbizonytalanodtam.

Sírtam. És a következő pillanatban észrevettem, hogy nincs körülöttem a templom, homályos utcákon szaladtam haza felé, alig láttam valamit, hosszú kabátomból hatalmas darabokat szaggatott ki valami kerítés. A kerítés egész végig, hazáig húzódott, köztem és a házak, az emberek otthonai között. Aludt a város, de az én háborgó lelkem nem talált megnyugvást. Haza akartam érni, és soha többé az utcára ki nem lépni. Ez volt minden, amire vágytam.

Aztán eltűnt a kerítés, eltűntek a házak, kopott konyhakövön ültem, ez volt az én otthonom, bár eltartott egy ideig, amíg erre ráeszméltem. És megint ez a megmagyarázhatatlan kétségbe esés, csak ez az, ami állandó itt, gondoltam keserűen. “Hát milyen ember vagyok én? Milyen értéket adhatok én át a gyermekemnek? ” Ősöreg fáradsággal latolgattam a jövőt, aztán inkább már nem akartam látni. Nem akartam tudni többé semmit.

Éles fény tolakodott a szempilláim mögé, a tudatom nagyon messziről lopakodott vissza. Nem tudom mennyi idő telt el. “Ó, hát csak egy rossz álom volt az egész!” -sóhajtottam fel. Megkönnyebbülten kuporodtam össze, és tudtam, hogy ez a nap már végleg elveszett számomra, ezek a kusza álomképek tönkreteszik majd a világ összes örömét. Lassan persze ezek is elhalványultak, áttetszők lettek, kevésbé félelmetesek, de a jelenlétüket szorosan a nyakamon éreztem, még kicsit a hatásuk alatt voltam.

Újabb nap telt el. Éreztem, most már fel kell kelnem, hiszen dolgoznom kell, minden jegy elkelt biztos megint….

A postaládámban kifele menet egy nagy, színes borítékot találtam, benne rövid levéllel:

Tisztelt Pánti Mária!

Paráználkodásért Önt a Szent Inkvizíció máglya általi halálra ítélte tegnap előtt.

A (ki)végzés nem halasztható hatályú , fellebbezésnek helye már nincs, a rendezvényt rossz idő esetén is megtartjuk.

Helyszín: Művészetek Palotája. Utána Ünnepi Körmenet, fakultatív programok. Hívja meg Ön is ismerőseit a Facebook-on.

Felriadtam.

 
 

Hazafelé

Öreg már az este
Kint sűrű homályok
Egymagamban
Árnyas parkon járok

Bút vág a süvítő szél
Megrogyó lábam elé
Megállhatnék
Mélyet mártózhatnék

Heves szellemkezek
Cincálják kabátom
Megtántorodom
Örökkévalóság az otthonom
  
  

Eb ura fakó...

(megemlékezés a Rákóczi-szabadságharc 300. évfordulóján)

„Vedd a zászlót, vedd szellemkezedbe

S vidd előttünk, mint hajdan vivéd,

S másvilági hangon lelkesítve,

Erősítsd meg seregünk szívét!”

                                   Petőfi Sándor – Rákóczi

Sietnem kell, sürget az idő. Már így is túl sokáig vártam, mert azt szerettem volna, hogy egy nálam jobb tollú, tapasztaltabb írótól lássam e rövidke megemlékezést. Bocsásd meg hát kedves olvasóm, hogy végül mégis csak velem kell megelégedned. Október közepe van, lassan vége az évnek, s én csak arra tudok gondolni, hogy háromszáz éve biztosan nem rohant el ilyen gyorsan és eseménytelenül ez az év. De elég már belőlem, amíg én itt locsogok, egy hős siet az alkonyatban a magyar határhágók felé. Még szinte fel sem száradt a jó magyar vér a félholdas zászlón, új idegen uralkodik szép termőföldjeinken. Most kell hát emlékeznem, mert egy fiatalember ma háromszáz éve nagy tetteket írt Magyarország történelemkönyvébe.

A hosszú idegen fogságban szinte elfelejtette a magyar szót, de ezt a kettőt; – haza és szabadság – sosem. Hű barátja, Bercsényi Miklós, mint mindig, most is mellette áll, s amikor a Habsburgok figyelmét az elárvult spanyol trón megszerzése köti le, francia szövetséges keresésére buzdítja a fiatal vezért. Okoskodásuk azonban a sok mondvacsinált kuruc jóvoltából Habsburg fülbe jut, az ítélet felségárulás. De ha a világi erők nem is volnának ily köpönyegforgatók, az egyház megveszett kutyaként acsarkodik rájuk. Ezt a vállalkozást lehetetlen sikerre vinni, túl sok a kényszerűségből kuruccá avanzsált mágnás, ki félti jólétét, s az utolsó pillanatban meghátrál. Lám, ez a néhány bátor ember mégis megpróbálta.

Rákóczi Ferenc végignéz most félezernyi bocskoros – darócos parasztemberén, kik félelmet nem ismerve köszöntik rég hazavárt vezérüket, és ott a vereckei hágón eléje sietnek, hogy hűséget fogadjanak neki – fejük fennálltáig, életük fogytáig….

1703-ban magasra röppennek Rákóczi lobogói, s bizony nyolc dicsőséges esztendőn át azokat semmi le nem szakíthatja a haza egéről. Még ebben az évben csatlakozik hozzá Esze Tamás, a tarpai jobbágy, ki a császári toborzók orra elől happolja el és szervezi sereggé a szabadságharc első kuruc csapatait. Öt éven át vitézül fizeti a kölcsönt a jobbágyok sanyargatásáért a császári hordának, közben serege immáron kétezer főre dagadva hódítja vissza a Tiszántúlt, pedig nem is olyan régen még huszadmagával tört ki a beregi erdőből, ahová bujdosni kényszerült a tömlöc elől. Ott volt minden jeles csatában, a vérontásból busásan kivette részét, s közben még jutott ideje, hogy Tarpára visszasietve rendbe tegye a garázdálkodókat.  Így lett hát legendává Esze Tamás, a talpasok vezére, s könnyebb az én szívemnek, hogy az összeomláshoz vezető trencséni csatát már nem élheti meg, szíve nem szakadt meg méltatlanul a hiábavalóság láttán.  De nagyon előreszaladtam, forgassuk még vissza kicsit az idő kerekét.

1703-ban hetvenezer magyar ember hömpölyög a Rákóczi-zászló alá, szerte az országból, élelemmel, ruhával, bátorsággal, s vérével támogatva a magyar ügyet, s e példátlan összefogásnak köszönhetően az év végére Erdélyen és a Dunántúlon kívül nincsen élő labanc az országban.

A nagy hadi sikereknek köszönhetően az életét féltő magyar nemesség is átpártol, és kényszerűségből kurucnak áll, most főhet szegény Rákóczi feje, míg e fegyelmezetlen embertömeget haddá pofozza. S közben enni kell, élni kell, toborozni kell, a katonáknak ruházat kell, és fegyverek, és ha ez mind megvan, hát kiképzés is kell, a lehetetlent újra és újra lehetővé tenni kell. S hősünknek mindenre gondja van, s még ha olykor késik is a zsold, apránként valahogy kerül minden az asztalra, s a hadi gépezet nem áll meg.

1705-ben a szécsényi gyűlésen Rákóczit Magyarország vezérlő fejedelmévé választják. Fölszabadul végre Erdély, s Bottyán János tábornok vitézségének köszönhetően rá egy évre a Dunántúl is megtisztul a német elnyomástól. A fejedelem leghívebb tábornoka, ez az öreg katona, két nehéz éven keresztül tartja az újra és újra betörni próbáló császári csapatok ellen a Dunántúlt. Az emberek már-már azt suttogják, hogy teste „golyójárhatatlan”, s csatáit tűzön-vízen át, de támogatják a hű magyar katonák. 1709 őszén a vén harcos megpihen, már ő sincsen, ki Rákóczi számára reményt adhatna a végső ütközetben. Jaj, de megint hogy elkalandoztam, bizony csapni való krónikás válna belőlem!

1705-ben azonban Rákóczi csatát veszít, így kénytelen elhagyni Erdélyt, rá egy évre egy rövid időre ismét visszaszerzi a fejedelemséget, azonban 1707-ben Erdély örökre elveszik. Ezzel egy időben megkezdődnek a béketárgyalások, Európának elege van a háborúból, egyedül az orosz cár, Nagy Péter biztosítja a Fejedelmet támogatásáról, szövetséget kínál, melynek létrejöttét Bercsényi hevesen sürgeti.

A Habsburgok figyelmét már nem köti le a francia háború, minden hadi erejüket Magyarország ellen fordíthatják. Többszörös patthelyzet alakul ki, melynek megoldására végül 1707-ben összehívják az Ónodi országgyűlést. A saját nemesei által aljasul megvádolt Rákóczi már-már kész lemondani az Erdélyi Fejedelem címről, ezzel is támogatva a békekötést, azonban az orcátlan vádaskodástól feldühödött Bercsényi vérbe folytja barátja rágalmazóit, lemészárolja a túróci békepárt követeit. Így hát nem lesz béke, s nem születik megoldás sem. Az ország nem maradhat a trónfosztás után király nélkül, de valahogy senkinek nem fűlik a foga nyíltan elfogadni a magyar koronát. A kurucok szövetséges nélkül maradnak.

1708 augusztusában a végzetes trencséni ütközet után a megsebesült Rákóczi halál hírét keltik, ezzel a kuruc lelkesedés végképp összeomlik, a jobbágykatonák testi-lelki ereje kimerül, a reménytelenség órái ezek.  S több sem kell a katolikus klérusnak, felszítják a népek közötti vallási ellentéteket, a pápa mindenkit kiátkozással fenyeget, a rettenetes zűrzavarban a hitvány magyar főurak szűkölve futnak Bécsbe, hogy vagyonukat mentsék. Közben az oroszok háborút viselnek, így Nagy Péter nem tudja betartani a korábban Rákóczinak tett ígéretét. S végül a jó vezér távollétében, míg ő a hadi utánpótláson töri a fejét, akarata ellenére Károlyi Sándor letéteti a magyarokkal a fegyvert, elárulva barátját, megköti az osztrák császárral a szatmári békét. Minden elveszett!

Ilyen kicsinyes módon ér hát véget a dicsőséges évtized, megannyi bátor katona hiába adta életét a magyar szabadságért. Pedig micsoda nyolc év volt! Micsoda nagy nevek, és még mennyi, akiről nem is szóltam, pedig igencsak megszolgálták emlékezetünket. Remélhetőleg valaki, nálam sokkal ékesszólóbb majd méltó helyet talál nekik a magyar irodalomban.

II. Rákóczi Ferenc emlékét nem fakíthatja a három évszázad, s bár méltatlanul száműzöttként halt meg, sosem hajtott fejet az idegen elnyomás előtt, teljes vagyonát, minden tudását a haza szabadságának áldozta. Ha a szabadságért kellett meghalni, később is az ő szellemétől vártak erkölcsi támogatást atyánkfiai. Viselkedésének példaként kellene állnia ma is minden magyar államférfi előtt.  S bocsánat, de eme meglehetősen férfias történetben találtam egy nem kevésbé bátor szívű asszonyt, s női rokonszenvem úgy kívánja, hogy befejezésül szóljak pár szót róla. Tudom, hogy borzalmas írópalánta vagyok, de ezen pillanatnyilag nem tudok változtatni.

Az 1705. év vége felé a labancok egy asszonyt visznek a Marosvásárhelyi börtönbe. Losárdi Zsuzsanna bűne nem kevesebb, mint néplázítás, majd felségárulás, az ítélet halál, ez jár minden felségárulónak. Lelkesítő verseivel a költőnő harcra tüzelte a kuruc katonákat, énekei ott szóltak a halálba menetelők ajkain. A császári elnyomók elfogása után minden versét megsemmisítették, de a nép fiai az utolsó percig hitték, hogy egy napon majd újra feltűnik a sáncokon, hogy énekeivel harcra tüzelje a katonákat. Azt beszélték megszökött a fogságból, s Törökországban keresett menedéket, hogy a fejedelem mellett maradhasson. Teste talán jeltelen sírban pihen, miután a császári erők kivégezték, talán mégis megszökött, ahogyan a zsibói mesék állítják, sohasem tudjuk meg, de én hiszem hogy bárhogyan is volt, szelleme nem hagyta el a magyar földet. Egyetlen, fennmaradt levelében ez olvasható: „Szegény hazám rab lánya, nyögöm az idők mostohaságát…de gondolataimnak és érzéseimnek nem parancsolhatnak német uraimék: ha mindjárt német őrzi egyberoskadó testemet, szívem mégis magyarosan érez…”.

Felhasznált irodalom: Békés István – Hazádnak rendületlenül (Művelt Nép Tudományos és Ismeretterjesztő Kiadó, Budapest, 1955 )

  
  

Jenő megnő

Esténként türelmetlenül várja már, hogy meggyújtsuk a villanyt a konyhában. Ilyenkor hátat fordít nekünk, pipiskedik az ablakban, és kifele tollászkodik a sötétségbe. Ahogy öregszik az éjszaka, ő egyre bátrabb lesz, figyeli magát az ablaküvegben, miközben magának szerepel. Heves boldogságot érez, ahogy az árnyéka percről percre nő. Izgatottan csapkod, egyre hevesebben kiabál. Kedveli ezt az esti elfoglaltságot. Évek óta így szórakoztatja magát minden nyári estén. Ilyenkor idelent lakik, mert éktelen parádézásával nem zavar senkit.

A színjáték egyre szenvedélyesebbé válik. – Ha tudna, kipirulna-, gondolom ilyenkor magamban. Ha ilyenkor beszélünk hozzá, kétségbeesetten próbálja hangunkat túlkiabálni:

-Hát nem látjátok, hogy ez az én órám ti gonoszok? Most hatalmas vagyok, egyre csak növök. Hát idesüssetek! Mit hatalmas! Griffmadár! –és billegeti szárnyait.

Megnyúlt árnyéka még kivehető odakint a terasz kövén, ahogy a konyhai világítás kiszökik az éjszakába, de már egyre lomhábban követi parányi gazdáját. Ő nem tud erről semmit. Ő most nagy. Hiszi, hogy ebben az órában legyőzhetetlen. Most megfizet mindenért. Meg ő! Csak ki kell várnia, míg teste óriás lesz, s máris revansot vehet többéves rabságáért.

Néha hátrapillant, hogy figyeljük-e még. Nincs már félelem okos kis szemében. Hiszen már szinte akkora, mint én, már alaposan odamondhatja a magáét. Félig-meddig nekem is címzi ezt az előadást, tudom jól.

Én meg csak nézem őt. Nézem, ahogy a tudat a szemem előtt arat győzelmet a valóság felett. És mégis igaz, ébredek rá, szinte elképedve. Minden a fejünkben dől el.

Ez a parányi lény hisz benne, hogy egyenlő ellenfelek vagyunk, ha kiengedném ilyenkor, szerintem gondolkodás nélkül megtámadna. Nem haragból, nem félelemből, hanem mert azt hiszi, hogy erősebb nálam. Kegyetlen törvénye ez az életnek.

Mosolygok. Mert én tudom, hogy erősebb vagyok, okosabb és nagyobb, mint ő. Ezért nekem kell elnéznem kis gyengeségeit. Szívesen teszem, ilyenkor szinte megkönnyebbülök. Mert én tudom, hogy egyetlen mozdulattal véget vethetnék törékeny kis életének. De az én jóindulatom korlátlan, hiába próbálja ez a csöppség kikezdeni. Hagyom még egy kicsit játszani, nemsokára úgyis vége lesz. Milyen szerencsés ő, hogy holnap nem emlékszik majd a ma kudarcaira. Hogy ennyire rövid az esze. Milyen aranyos, ahogy hisz magában. De én tudom, hogy ez csak illúzió.

Ho-hó, várjunk csak!

Mi van, ha mégis neki van igaza? Ki mondta, hogy amit én gondolok, nem csak az én fejemben létezik? Hiszen én is csak ugyanúgy hiszek dolgokat, mint ő, senki se ígérte, hogy az lesz majd a valóság, ami az én fejemben van.

S most hirtelen Jenő már nem aranyos. Félek. Beférkőzött a kétség a gondolataimban. Valahol egy másik dimenzióban ez a kicsi madár végezhetne velem. Egy olyan bolygón esetleg, ahol a papagájok gondolatai a mérvadók, s az embert, csak úgy tápláléknak tartják a tollas kis gyilkosok.

Jenő egyre unszimpatikusabb, kényelmetlenül érzem magam. Nem akaródzik elválni ettől a képtelen ötlettől. Megérzi most a gyengeségemet. Annál inkább rikoltozik, nagyon is nyerésre áll most.

S akkor hirtelen ráeszmélek, hogy még csak másik dimenzió se kell. Elég egy pillanat, s máris fölém kerekedik. Mindketten hiszünk valamit, s úgy tűnik, az ő hite szilárdabb.

De hiszen ez nevetséges, én sose bántanám őt, de ő gondolkodás nélkül megteheti? Nem köteles velem szemben lojálisnak lenni, csak mert én az voltam vele szemben ennyi éven át. Igen, akár ezt is mondhatná, és nekem el kellene ezt fogadnom.

Jenő érzi, hogy nyert, már csak néhány perc, s árnyéka akkora, mint az enyém, s akkor megküzdhet velem.

Aztán valahogy mégis fény gyúl a fejemben, túllépek a félelmeimen.

-Jenő nyughass már!- kiabálok rá mérgesen.- Jó éjszakát, holnap este majd megint játszunk.

Lekapcsolom a villanyt. Kimegyek. Az előszobából még belehallgatok a konyha felől tátongó üres csendbe, rosszul érzem magam, amiért kiabáltam vele.

Aztán mosolyogva motyogom magam elé: Még jó, hogy holnapra elfelejti…..

Szavak, amiket használtok

Azon gondolkozom, hogy vajon miért nem tanultam meg úszni idejében. Olyan ár ígérkezik, aminek még a szelétől is tágra nyílt szemmel állok. Érzem a zsigereimben, a vihar előtti csend itt guggol a vállamon. Itt most nagyon könnyű lesz alámerülni. Itt most nagyon könnyű lesz elbukni.

Nem is értem, hogy ebben a drámai pillanatban miért dühít még mindig ennyire a tiszteletlenség, vagy az alázat teljes hiánya egy másik emberrel szemben. Ezen már réges-rég túl kellett volna lépnem. Ilyen az ember, semmibe veszi a másikat, éppen azokkal a szavaival, amiket öntudatlanul használ beszélgetéseiben. Ha mégsem tenné, előbb, vagy utóbb, de körültekintésével bizonyosan ráfarag. De azért talán mégis érdemes próbálkoznunk. Hogy én miért próbálkoztam olyan kitartóan? Igazából már nem is emlékszem a valódi okra. Attól tartok, így jártam..

Visszagondolok azért most gyorsan egy kicsit, sose lehet tudni. Lássuk csak, azzal sose volt gondom, hogy fel kellett áldoznom valamit, vagy adni kellett másoknak néha ezt-azt. Nem, ez sosem lehetett probléma, hiszen soha nem is érdekelt igazán.

Sokkal inkább fájtak más felismerések. Amik sunyin lopóztak a tudatomba, hogy onnan aztán orvul törjenek rám, amikor a legvédtelenebb vagyok. Rettenetes, egyszersmind mulatságos, hogy magam hívtam őket pusztítani. Ha nem érezném tőlük magam ilyen rosszul, biztos mosolyognék is, vagy ilyesmi.

Emlékszem arra a napra, amikor kifejezetten kértem ezt. Jaj, hányszor fizettem már rá arra, hogy teljesült a kívánságom. Egyesek sosem tanulnak-mondanád. Legyen igazad, barátom. Mert sok itt a lecke, amiből még mindig gyengén állok. Én annyiszor dobtam el magamtól a jót erőszakkal, hogy felemelt fejjel kell állnom méltó büntetésem érte. Jelentem, zajlik.

Sok vádló gondolatod lehet velem kapcsolatban, és tudom azt is, hogy igazad lesz. Elismerem, hogy a hirtelenségem sok baj forrása volt. Tudom, hogy kívülről nézve felszínes embernek látszódom. Megbántam volna mindezt? Nem, még nem tudom sajnálni, túl nagy még bennem a szenvedély. Túlontúl ember vagyok még, hogy ezt megtegyem.

Mi? Hogy nem vádolsz? Mert a barátom vagy? Ugyan! Hát akkor mit gondolsz, ki teszi meg majd helyetted?

Engedd nekik, hogy azt mondják rám, őrült, felületes, nehéz ember. Vagy meggondolatlan bohém, álmodozó. Esetleg szerencsétlen lélek, akinek így sikerült. Meg, hogy nem is akar beilleszkedni. S mindent, amit még mondani fognak, engedd meg nekik nyugodt szívvel, valamelyik gondolatban ott lesz majd az igazság is. Az már legyen az ő ügyük, hogy melyikben. Az ő találgatásuk mind-mind az én igazságom. Vagy nem, de ez már majdnem mindegy. Legalábbis nekem nem számít igazán.

A kimondott szó annak a problémája, aki a világra engedi.

J.Alfred Prufrock szerelmes éneke /T.S. Eliot-versfordítás

Az angol változat itt olvashaható:
http://people.virginia.edu/~sfr/enam312/prufrock.html

„Ha azt hinném, hogy olyannal beszélek,
ki földre megy még: volna jó okom rá,
hogy lángom többet moccantani féljek.
De mert tudom, hogy nincs mi visszavonná,
ki egyszer itt van: szólok íme bátran,
mert szóm nem válhatik gyalázatommá…”

(Dante: Pokol, XXVII. 61-66. Babits Mihály fordítása)


Induljunk hát, te és én
Míg a délután elhal az est egén
Ahogy a beteg fekszik az asztalon kábán,
Induljunk hát, át a halott utcán
A morajlás elhal
Olcsó ágyon töltött éj nem feledteti azt a sok ébren töltött éjszakát
Éttermek, fűrészpor ízű osztriga-csigaház:
Utcák, mik követnek, mint fárasztó okoskodás
A legkitartóbb leselkedőkéA legnyomasztóbb kérdéseket feltevőké…
Ne kérdezd oh, “Mi ez már?”
Induljunk hát, kalandunk vár

Abban a szobában ahol egy nő ki-be jár,
S közben Michelangelóról referál

Csak a sárga köd, mi átdörgölőzik az ablaküvegen
A sárga füst az, mi arcot karcol az ablak-üvegre
Nyalogatja az estét, nyelvével, fenékig
Keresztül habzik a tócsán le-le, a kanális torkán
Majd kormokon át leereszkedik kémények derekán
Teraszokon át, szülte a gyors alkalmi kéj
Ha visszanézel, csak egy laza októberi éjszakád
A házon keresztül cirkulál, míg az álom rátalál.

S csakugyan lesz majd az az idő
Hogy e sárga füst az utcán keresztülhömpölyög
Átdörgölőzik majd az ablaküvegen;
Lesz majd az az idő, lesz majd az az idő
Arcot formál, hogy szembe nézzen, akikkel szembe mész;
Lesz majd az az idő, ami teremt, s elpusztít,
És idő, mi mozdítja a napnak kezeit
Mi emel, s ejt egy kérdést elém megint;
Egy idő neked, s egy idő nekem,
S idő a sok száznak, ki majd bírál
A száz víziónak, mi revíziónál
Mielőtt hozzák a pirítóst és a teát.

Abban a szobában ahol egy nő ki-be jár,
S közben Michelangelóról referál

S csakugyan lesz majd az az idő,
Mikor érdekel “Merem-e?” és “Merem-e?”
Idő, mikor megfordulok a lépcsőn lefele menet,
Azzal a csupasz ponttal a hajam közepén-
(Majd mondják, “Hát ennek a haja egyre vékonyabban nő!)
A gallér kikopott a sok dohánytól azon a reggeli ködmönön,
A gazdag divatos kendőtűn állítani kell megint
(Majd mondják, Hát ennek a keze-lába egyre csontosodik!)
Merem-e?
Az Univerzumot háborgatni?
Az idő egyetlen másodpercét
Az ítélkezők, megmásítók ellen fordítani

Azoknak, kiket ismerek, már mindenüket betéve tudom;
Ismerem a délutánokat, estéket és a reggeleket;
Kávéskanállal mérték nekem az életet;
Ismerem haldoklásuk hangját a haldokló őszben
Zenei aláfestés abból a másik szobából
Hogyan is várhatnék ettől bármit?

S ismertem a szemeket már, mindet ismertem-
A szemeket, melyek verset formáztak belőled,
S mikor megformáltam, jelvényként hordtalak
Falhoz szegeztél, s én csak izegtem-mozogtam,
Ezek után hogy kezdhetném újra
Napjaim, dolgaim köpjem tán céltáblára?
Hogyan is várhatnék ettől bármit?

S ismertem a karokat már, mindet ismertem-
Karokat, mik karkötősek, fehérek, mezítelenek
( De a lámpafény megmutatja a halvány barna pihéket)
Egy parfüm egy ruháról
Mitől ennyire elkalandozok?
Karok, mik az asztalon pihennek, vállkendőtől védve
Hogyan is várhatnék ettől bármit?
Hogyan is kezdhetném előröl megint?

………………………………


Mondom majd, az alkonyatba mentem vékony utakon
Néztem, annak a magányos embernek füstjét
Mit ablakából kihajolva ingujjban eregetett?…..

Lehetett volna jó pár beszakadt körmöm
Mire a padlón át a csendes tengerekig kúszok

…………………………


És a délután, s az este, alvása oly békés!
Hosszú ujjak szelidítették,
Álomban….fáradtan…vagy csak tettetem,
A padlón feszül itt meg, közted és köztem
A tea, sütemény és jégkrém után
Ellent tudnék állni e krízisnek?
Ha a gondolataim oly nedvesek és gyorsak, nedvesek és áhítatottak,
Láthatnám őket a fejemben (nőni csupaszon), amint terítéken vannak
Nem vagyok próféta, de szerintem itt nincs nagy gond;
Láttam a pillanatot a legnagyobb csettintésemben,
S láttam, hogy örök Inasom, ki kabátomat hordja, s nevet
S egy kis időre nagyon megijedtem.

S lehettem e méltó mindezek után,
A csésze tea, s a birslekvár után
Porcelánok állnak beszélgetésünk közé
Hogy lehetnék méltó bármire már,
Mikor mosolyom kiharapja a matériát
Labdává préselem a Vlágegyetemet
Hogy gurgassam néhány nyomasztó kérdés körül,
Hogy én is mondhassam: “Lázár , jöjj ki holtak közül,
Térj vissza, s mondj el mindent, s én mindent elmondok neked”
S az aki, párnák között hajtja le a fejét,
Mondaná, “Ez nem az, amit a minden alatt értettem.
Ez nem, ez még nem minden.”

S lehettem e méltó mindezek után,
Lehetek-e méltó, míg
Az ajtórésen kiszűrődő napsugár áztatja az utcát,
Minden novella, minden csésze tea, minden padlóra hullott szoknya után-
S ez, s még ennél is több után?-
S lehetetlen mondanom, csak ennyi, amit gondolok!
De ha a mágikus lidércfény mintát hajít a vászonra:
Lehettem-e volna méltó arra már
Hogy úgy hajtsam párnára a fejem, mint eldobott sál,
S az ablak fel fordulva magam elé mondanám:
“Ez még mindig nem minden,
Ez nem az, amit én minden alatt értettem.”

………………..


Nem, én nem vagyok Hamlet herceg, nem így értettem;
Csak kísrő lord vagyok, egy aki majd cselekszik
Elegánsan vonul, míg megnyit egy-két színt
A herceg tanácsosa; ne kételkedjen a könnyű báb,
Hódolattal, hisz boldog, hogy használják,
Aggályoskodva folytat óvatos politikát;
Kissé ostoba, de nagy szavakat használ;
S időnként valóban igen szánalmas-
S az idő nagy részben bugyuta.

Megöregszem…………Megöregszem
A gatyám se csúszik már magától le.

Lesz még belőlem a hajam mögött? Barackot enni vajon merészelek?
Fehér flanel gatyába a parton sétálnom meddig lehet.
Szigorú hableányaim vannak, s énekel mindegyik.

Hiszek benne, hogy örökké énekelnek nekem.
Láttam őket, ahogy őrt állnak a hullámok felett.
Nagy fehér hajukat a hullám feketítette
Mikor villám visít, a víz is fehér-fekete.

Túl sokáig voltunk e tengerek mélyébe zárva
Tenger-lányok barna-vörös hínárból fontak ránk koszorút
Míg az ember hangja ébresztett minket, s mi belefulladtunk

Pöttyös bögre

Amikor meghalt, vele együtt valami más is megszűnt létezni a lakásban. A rend. Mintha csak ő lett volna képes kézben tartani a dolgokat. Mintha a tárgyak csak neki engedelmeskedtek volna. Pedig gépiesen másolom a mozdulatait. Hét évtized mindennap látott, egyszerűnek tűnő szokásait. Készen állok, hogy tovább vigyem. Igen, még most is ezzel nyugtatom magam. Lesz elég erőm, hogy folytassam azt a tegnap be nem fejezett mosogatást. Hiszen ez csak egy mechanikus gyakorlat, semmiből nem áll leutánozni. S mégis valami mindig kimarad. Valami, amitől más volt ő, és más vagyok én.

Ott kilóg egy harisnya a fiókból. Korábban ez megengedhetetlen lett volna. S most, az ablakon beáramló szellő meglengeti. Bánatos, lassú mozdulat hirdeti az igazságot: nem lesz megigazítva. Sokáig nézem, talán arra várok, hogy ő is hinni kezdjen benne, ott fog maradni, egészen addig, míg fel nem veszem majd.

Körülöttem a tárgyak jajveszékelnek. A helyükre szeretnének menni. Szándékosan zárom ki őket tudatomból. Ott tartom őket, ahol abban a pillanatban voltak, amikor tulajdonosuk tekintete még utoljára végigfutott rajtuk. Lesz még időm ezekre később.

Fél pár cipő? Arrébb rúgom, ha szükségem lesz rá, majd bocsánatot kérek tőle. A tárgyak mindig megbocsátanak nekünk, ez a legjobb tulajdonságuk. S hogy jól megférnek egymással az ágy alatt.

Elmosolyodok, ahogy nézem azt a szörnyű zománcos lábast. Tudom, más már rég kidobta volna. Lassú mozdulattal kezdem sikálni. Cirádáról cirádára, míg csak a kezem ki nem vörösödik. Hipót teszek bele, hadd ázzon. Ő így mondta volna, szinte hallom ezt a jellegzetes mondatot.

Ha eleget ázott, holnap, majd megint nekiveselkedek. Semmi nem fog változni úgy se, míg én meg nem változtatom. Magamra maradtam ezzel a sok idegen holmival itt a lakásban.

Leülök a hokedlire, körbenézek. Nem tudom, hogy mit várok ettől a mozdulattól. Minden ott van, ahol az elmúlt harminc évben volt. Senki sem akart ezen változtatni. A szokás nagyúr, ellene küzdeni néha teljesen hiábavaló.

Azt a pöttyös bögrét mindenképpen megtartom majd. Ennek a darabnak időtlen idők óta az volt a sorsa, hogy két mosogatás között tengődjön valahol. Valami löttyöt mindig tartogatott magában. Miért ne tehetné ezután is a dolgát? Csak mert régi és ódivatú, még nem fogom kidobni.

Nevetnem kell, ha arra gondolok, hogy minden kacatot kidobni jöttem ma ide. S azok szépen visszaosontak, hogy visszavegyék rég kiharcolt helyüket, s kiszolgáljanak engem is, hogy bebizonyítsák, még nem telt ki az ő idejük.

Valószínűtlennek tűnik a gondolat, hogy megszabaduljak bármitől is itt. Nem, most még biztosan nem. Hiszen most érzem csak, az a rend, amire olyan erősen emlékszem, az ő szeretete volt. Ettől volt ez az egész hely az, ami. Ha most megválnék ezektől a lomoktól, az évtizedek odaégett szeretetét kellene szemétre dobnom.

S már tudom, hogy minden marad. Behúzom a nagy faajtót. Lemegyek inkább az utcára. Jó meleg van. Sétálok a salétromszagú házak között. Fagyit eszem, aztán cigarettázom. Eszembe jut, hogy nem vettem vaníliát a pöttyös bögrébe. Na ebből baj lesz.

Sírok. Hiszen ez az a változás, amit a lakásban hiába kerestem. Soha, de soha többé nem kell már vaníliát vinnem a pöttyös bögrében.

Világra kacagó

Szívem moraját a világra kiáltani
Az volna a jó,
Lelkem üdvét szétosztani
Valamicskét adó,
Elbújni, nem látszani
Hiába való,
Kitörő örömöm átadni
Tűzből táplálkozó,
Szép szemek fényét lesni
Részegséget hozó,
Álomittas nappalokból
Édes éjbe omló,
Alábukni, megmártózni
Lélekmámorító

Eszmélések

Nekem, aki sokat gondolkodik a szavak jelentésén, eredetén egyik kedvenc szavam az eszmélés, vagy feleszmélés, mert ez olyan sok mindenre jó. Találni egy eszmét, s ráeszmélni, hol lóg ki a lóláb, vagy éppen hogy mennyire megállja a helyét remek kis játék úgy hiszem.

Sokszor kinevetem magam, hogy évezredes igazságokat összerakva a fejemben valami nagy és újszerű dolgot vélek felfedezni néhány másodperc erejéig. De aztán…

Jaj nem! Utána olvasok, és rendre kiderül, hogy bizony hátulgombolós voltam, vagy még az sem, amikor már valaki fejtegette azt, amit én éppen csak kapizsgálok. S már tudom is, hogy ebből az eszmélésből bizony nem születik ma új eszme. Megint csak feltaláltam a nagy semmit.

S mégis. Minden új ötletem valamicskét hozzáad egyéniségemhez. Alakítja világképemet, de legalábbis, mivel nem szeretek semmit sem annyiban hagyni, olvasottságomat növeli. Legalább. Ez is jobb, mint a semmi.

S ráeszmélek, hogy mégiscsak jó volt valamire a gondolat. Mehet a kamrába a többi közé.

Aztán a hétköznapok súlya visszanyom abba a különös állapotba, amikor csak a tudatom peremén jelennek meg kis gondolatok, érlelődnek eggyé a már jól megszokott, kényelmes kis ideáim. Mint a mesében a kis gömböc, aki felfalja szegény gazdáit szép sorjában, míg végül egyszer csak kifakad. Valahogy így képzelem el saját elmémet, aki rendre csak gyűjti magába mások nagy tudását, s ha kilakott a rengeteg tápláló gondolattal, kifakad, és pont. Nincs konklúzió. Vagy épp, hogy van. Tulajdonképpen nincs jelentősége.

Az eszmélés önmagába véve egy nagyon izgalmas szavunk. Rengeteg mindenre lehet feleszmélni, s ráeszmélni, minden egyes lélek a Földön megtapasztalta már milyen érzés rájönni valamire, meglehet, mindannyian mással kapcsolatban, mégis, ha a szót halljuk, pontosan tudjuk, hogy miről van szó. Hogy mit jelent e szó. Pedig mindannyiunk számára mást fog jelenteni, hiszen saját tapasztalatainkat vetítjük rá.

Aztán eszméléseinket nagy történelmi pillanatokban eszmerendszerbe foglaljuk, s megszületnek az ideológiák. Aztán a gyakorlat mást fog mutatni, s sutba dobni kényszerülünk azokat is. Egészen addig, amíg, nyakig ér, s egy huszáros mozdulattal lehúzzuk mindet a kanálisba. Néha azt is, ami még elfért volna a polcon.

Megint csak aztán egyes eszméket addig használunk, míg teljesen elkopnak, s már senki sem emlékszik, hogy mire is lettek kitalálva. Közhelyeket fabrikálunk. S nem szeretjük őket, valamiféle homályos negatív érzéseket váltanak ki belőlünk. S eleve elutasítjuk őket, mielőtt még bármit is adhatna nekünk. Pedig mi magunk ruháztuk fel őket rossz tulajdonságokkal.

Eszmélésünk eredményét cseréljük, néha futtatjuk. S ha nem vagyunk elég elővigyázatosak, csak úgy, mint testünkben a rossz, szennyezett vér, elménk testnedve is rögösödhet. Körültekintően kell hát táplálnunk, hogy megőrizze egészségét.

Ahány ház, annyi szokás, ahány elme annyiféle eszme. De egyáltalán van még olyan eszme, ami nem lett feltalálva? Ami nem lett elhasználva? Vagy éppen kifigurázva, kifordítva, kisemmizve? Eszményi volna találni egy ilyet.

Az eszmélés elvesztése az önkívületi állapot elérése. Egyesek akarattal teszik, külső segítséggel, vagy éppen meditációval, de lehet valamely betegség tünete, vagy éppen következménye is. Az ilyen jellegű élmények mindig alapvető változást eredményeznek az elmében, a hozzáállásban, pedig akármi is idézze elő, bizonyosan nem természetes úton történik. Mert az elménk nem szokta jól érezni magát, ha kívül esik a saját állapotán. Tehát, hogy működik, ural, egységbe foglal, meghatároz, levezet, csokorba gyűjt, gondolattá, végül meggyőződéssé válik. Egyszóval dolgozik. Az átmeneti rövidzárlatok egy életre megváltoztathatnak minket általában.

S ha saját agyunk visz minket tévútra, akkor téveszméket fogunk gyártani.

Egy szó, mint száz, nincs még egy ilyen okos szó, ami ennyire átfogná társadalmunkat. Emberi életünk káposztalevelei, folt hátán folt gondolatok. Ott vannak vallásainkban, politikai meggyőződéseinkben, filozófiai találgatásainkban, tudományos kutatásainkban. Érdekes, hogy általában a szó egyes számú alakját használjuk milliónyi jelentése és jelentősége ellenére.

Az angol nyelvben a teória szót használják rá, mely görög eredetű szó, elméletet, elképzelést jelent. Ennek fényében eszméink csak bizonyításra váró tételek történelmünk idősíkján. S mint minden általunk felállított tétel, az eszme, mint alaptétel is fog tartalmazni legalább egy kivételt. Ami erősíti majd a szabályt.

Nézőpont kérdése, avagy Állami Árvácska vs. Regős Bendegúz

Találékony a magyar irodalom, ami egy-egy téma kifejtését illeti. Nem is olyan rég egy érdekes párhuzamra lettem figyelmes. Meglehet, vakmerő összehasonlításra adtam a fejem, de írásomat nem a tiszteletlenség vezérli, sőt! A magyar irodalom két értékes kisregényéről szeretnék gondolkodni, amik szinte fej-fej mellett születtek két nagyon eltérő identitású és megítélésű író tollából, Móricz Zsigmondéból, és Rideg Sándoréból. Írásom nem kritika és nem elemzés, mindkettőt elkövették már előttem nagyon sokan remekül, azokhoz hozzátenni nem tudok, elvenni meg nincs miért. Egyszerű gondolatok ezek, amik ébredtek bennem a két kisregény megismerésével.

Móricz Zsigmond 1940-ben megírja örökbe fogadott lányáról, későbbi szerelméről, Littkei Erzsébetről, Árvácska című kisregényét. A regény kegyetlen társadalomkritika, az 1920-as évek paraszti világának bemutatása annak minden barbárságával. A kisregényből megtudjuk, hogy a kezdetben szülei látogatásában reménykedő Csöre később szembesül azzal a szívet tépő bizonyossággal, hogy valaha is lássa édesanyját, tragédiájának a tűz vet véget, a Móricz Zsigmondtól már-már megszokott, úgynevezett tisztítótűz. A kislány tragédiája borzasztó, az egész mű annyira nyomasztó, hogy nekem személy szerint szinte megváltás a végkifejlet.

A történet elementáris erejű, mondanivalója földhöz szegezi az olvasót, az egyes zsoltárok mind jobban fokozzák a lelki fájdalmat, míg végül az elviselhetetlenné válik, a befejezés úgyszólván elkerülhetetlen. S egy emberi lény személyes tragédiája egyetlen éjszaka alatt enyészik el; "Nyoma sem látszott annak, hogy itt ház állott, és hogy abban emberek éltek, s azok az emberek itt elmúltak a hó alatt. Elmúlt a hangjuk és mozgásuk, elmúlt a rosszaság és elmúlt a kegyetlenség. Minden békés lett, átalakult, másfajta valamivé az egész élet. A nyelvekből üszök lett, s a sértegetésekből füst és pára." Valahogy így fest egy árva gyermek sorsa az I. Világháború után Magyarországon.

Aztán egy másik író 1943-ban, a II. Világháború alatt szintén megírta a saját kisregényét. Történetének főszereplője saját maga, hatalmas humorral és műfajteremtő szókinccsel születik meg Rideg Sándor tollából az Indul a bakterház című írás, amiből 1980-ban film is készült. Nem találkoztam még olyan emberrel, aki ne látta volna.

Regős Bendegúz kilátásai egy jobb életre semmivel sem kedvezőbbek, mint Állami Árvácska helyzete, mégis a fiúcska visszaemlékezésén generációk nevették könnyesre magukat.

Meglehet, hogy e két irodalmi mű megírása között mindössze három év telt el, a két történet mégis két Világháború magyarországi történelmét öleli át, s a mondanivalókból kiderül, hogy a lényeg szinte semmit sem változott. Csak a leírás módja.

A kislányt az állam pénzért adja ki nevelésre. Csöre első nevelő szülei Dudásék állati sorban tartják a kislányt, tettlegesen bántalmazzák, nevelőapja megbecsteleníti, rettenetes dolgokat művelnek vele. A kislány megtapasztalja, hogy a világon semmi sincs, ami az övé lenne, még a tulajdon teste sem, ha kint lehet a mezőn tehenet legeltetni, megváltás számára. Sorsa annyira szívbemarkoló, hogy könny szökik a szemembe.

Bendegúz ugyan nem árva, de szorult helyzetben lévő édesanyja egész egyszerűen eladja szolgálónak egy lókupec mellé, aki kis idő múlva továbbadja a Szabó bakternek. Ez a kisfiú szintén tehénpásztorként tengeti életét. Bizony őt is rendszeresen eltángálják, de visszaemlékezésén vele együtt nevetünk.

Az Árvácskában maga az élet a törvényhozó, Móricz igazságszolgáltatásában bűnös és ártatlan egyaránt elpusztul. Ki-ki önszántából, ki-ki mások keze által, s végül maga a gyermek, megváltás gyanánt.

Regős Bendegúz személyesen esküszik bosszút, fellázadva keserű sorsa ellen, meglehet, a regény félkegyelmű szereplői akarva, vagy akaratlanul, de a kezére játszanak.

Iskolába egyikük se jár, vagy nem járhat. Móricz Zsigmond erre nagyobb hangsúlyt fektet, sötétebben éli meg, ezt a tényt is a negatívumokhoz sorolja. Rideg Sándor szereplője nem sokat szomorkodik tanulatlanságán, hiszen tőle, magától tudjuk, hogy az felnő úgyis író lesz, és megírja majd memoárjait a bakterház lakóiról. Lássuk be kérem, így is lett.

A paraszti hiedelemvilág szellem-félése is mindkét kisregényben felbukkan. De míg az Árvácskában a „szellem” megjelenése tragédiába torkollik, a bakter halott anyósának „hazajárása” rendkívül sok helyzetkomikumot eredményez, fokozva vele a közönség széles jókedvét.

Az ötödik zsoltártól fogva Móricz kis árvája megtapasztalja, hogy a lelki megalázás nagyobb fájdalommal tud járni olykor, mint a testi, találkozik a halállal is, elveszíti az egyetlen embert, aki jó volt hozzá, helyzete egyre kilátástalanabb lesz, éheztetik.

Bendegúznak is meg van mérve az étel, ő azonban kiegészíti a vacsoráját, s megtorolja szállásadójának szűkmarkúságát. A bakter haldoklása és a piócás ember megjelenése merőben más színben tünteti fel a halált olvasói előtt.

Az Árvácska befejezésében Csöre már nem fél a tűztől, hiába tettek parazsat a kezére Dudásék még a mű elején. A szeretet ünnepén történő megszégyenítés rosszabb számára a halálnál, egyre inkább áhított édesanyja megjelenése megbékíti az elmúlással.

A ház, ahol laktak hamuvá ég, a havazás fátylat borít a szenvedés színhelyére. S összedűl a bakterház is végül a sok viszontagság közben, vagy inkább következtében.

Két nagyon hasonló gyermeksors, korántsem egyedül álló XX. században úgy hiszem. Az egyiken bánatunkban, a másikon jókedvünkben sírunk. Hogy van ez?

Fülel a csend

Sunyin mögém lopódzva,
Itt fülel a Csend.
Tudom, titkon azt óhajtja,
Bennem halljon meg.
Nem kapsz te abból, nem!
Gyilkosod nem én leszek,
De bánkódó társam lehetsz.
Elevenen eltemethetsz,
Zaj falára felfeszíthetsz,
Én akkor sem törlek meg.

Joe

Joe berúgta az ivó ajtaját, ami a következő pillanatban visszacsapódott az arcába, Perryvel a csavargóval együtt, némi nyomatékot adva ezzel a zuhanásnak. Nem volt sajnos ideje azonban elmélkedni a fizika eme törvényszerűségein, mert az ivóból kirontó hatalmas idegen már Perryn volt és ütötte. Ez még nem lett volna baj Joe számára, csak az volt kissé kellemetlen, hogy közben a csavargó a nadrágjába kapaszkodott. A hatalmas idegen szakszerűen dolgozott, áldozata lassan felismerhetetlenné vált.

- Elnézést uram, felfüggesztené kicsit eme könnyű délutáni elfoglaltságát? Nekem ugyanis mennem kellene.

- Hát menjen maga marha, de figyelmeztetem, hamar eljár a kezem!

- Uram, én megelégszem az iménti szemléltetésével, de nadrág nélkül nem hagyhatom el Nevadát. És a szegény jó bolond Perry engem használ kapaszkodónak.

Az idegen egy hatalmas mozdulattal rúgta el a szerencsétlent, aki egy odébb álldogáló sárga mén lába alatt landolt. Amaz haladéktalanul megharapta.

- Uram, én Joe vagyok!

- Jó magának. Én pillanatnyilag feszült vagyok.

- Milyen bűnt követhetett el egy hazátlan ember, amiért ilyen dresszúra jár?

- Nos ez az ember azt mondta, hogy itt megtalálom, akit keresek, és végre megölhetem, mint egy kutyát. De ebben a nyomorúságos kantinban még a levegő se mozdult órák óta.

-Még csak néhány órája van itt? Másoknak napokat kell várni egy kiadós verekedésre. Szerencsés ember maga, ideérkezése után szinte azonnal meg tudott ütni valakit.

A Holtak Völgyéből érkező szél hamar idegessé teszi az embert erre felé. S amúgy sem sok szamaritánus választja pihenőéjül ezt a koszos bádog kocsmát. A helyi legendák azt beszélik a Holtak Völgyében megszállni nem kifejezetten életbiztosítás, ezért aki csak teheti, akár félholtan is, de folytatja az útját. Aki elindul ennek a városnak az egyetlen utcáján, egyenesen a sivatagba megy bele. Az ott maga a halál. Mégis sokan választják ezt, mint hogy ebben az ivóban frissüljenek fel. Nem átutazóknak való hely ez. Ilyesmiket gondolhatott magában az idegen, miközben smaragd szeme felizzott a déli napon. Cserzett bőrére rálógott kócos szőke haja, arckifejezése nem sok jót ígért.

-Én ölni jöttem ide!

- Jó magának. De mit gondolt én bábszínházba?

- A kulturális élményeit tartsa meg magának! És most, mivel korábbi kontaktom jelenleg nem elég beszédes, maga fogja megmondani nekem, hogy hol van az a nyomorult hitvány féreg, akinek ki fogom tépni a szívét. Mert van betyárbecsület. Még itt a sivatagban is lennie kell. S az az ember elvitte, ami az enyém. S ezért meg fog halni.

- Ez így elég egyszerűnek tűnik. Tudna esetleg valami közelebbi személyleírást adni az úrról, aki ma délután el fog hunyni?

- Csak azt tudom, hogy csaló, hitvány gazember. És megszöktette a feleségemet. Valami Joenak hívják.

Állni látszott a levegő. Az idegen kissé félrehajtotta a fejét, ahogy gúnyos mosolyra húzta a szája egyik szélét.

-Mit is mondott az előbb, hogy hívják?

Rejtő Jenő emlékére

Perceimhez (KK-V-FP)

Hova tűnnek el a percek?
Ujjaink közt csak peregnek
Földet érvén, kit szeretnek,
Élményt adva útra kelnek,

Hogy visszhangozza minden
Én itt voltam, s így szerettem
Ezer percet elengedtem
Jó barátokhoz kergettem.

S elengedett minden percem
Földet érvén kacajjá lett
Így vált eggyé az idővel
Így emlékezz, így emlékezz!

Ezer percem vigyázzon rád
Tavak tükrén barátot láss
Perceimből édes órát
Titkon lopok...
...veled vagyok!

Boldog születésnapot Katona József

Dráma. Én ezt a szót hallva azonnal Psota Irénre gondolok. Számomra mindenkor ő lesz ennek a műfajnak a királynője. De ha áttekintem az általa játszott szerepeket, a csodálat mellett valamiféle szomorúság lopódzik a szívembe, kicsit elkomorodok én is. Egytől egyik rég született, hatalmas írók művei. Sehol egy új dráma, egy új kritikus helyzet, melyet színre lehetne vinni, sehol a XXI. század nagy erkölcsi konklúziója. Nincsenek talán új konfliktusok? Vannak, csak a hagyományos dráma, mint műfaj nem ismeri ezeket. S mindjárt a következő gondolatom az lesz, hogy a dráma, valószínűleg azért lett ilyen mostohagyerek, mert - lássuk be,- nehezen eladható.

Nehezen eladható dráma. Ha író lennék, ezzel a címmel megpróbálnék egy színdarabot írni biztosan, amolyan tragikomikumot, a hagyományos drámaszerkezet megőrzésével. Meglehetősen soványka mű lenne, hiszen a főhősöm igen hamar feladná. Nem lenne ideje megvárni azt a részt, amikor becsületből éhen hal. Tovább kellene lépnie, egyéni drámájának cselekményét kellene kibontakoztatnia és megoldania, a sárga postai csekkek befizetésével kapcsolatban.

De hogy ne csak a körülményeket ostorozzam, megváltozott a közönség összetétele is. Az most mindegy, hogy valószínűleg a fent említett fontossági sorrend átalakulásának hatására. A jelenlegi társadalom drámájának színtere maga az élet. S a szereplők, mintha nem akarnának ilyen idejét múlt dolgokkal foglalkozni, mintha nem akarnák a lelküket a latra tenni, ahogy mi sem szívesen tesszük. Pedig volna mit, épp úgy, mint régen, az alapvető emberi kérdések nem sokat változtak. Főleg, hogy a tanulságok levonása után mi sem sokat változtunk. A kérdés, hogy az emberek adnának- e ki pénzt arra, hogy saját nyomoruk mellett a másét nézzék. Mert abból jut bőven mindenkinek, a következtetések levonása is megtörténik, de jóval kevésbé átfogóan. Talán az egyén elszigeteltsége miatt nem is válhat központi kérdéssé egy kritikus élethelyzet.

A média sem igen támogatja már ezt a műfajt. Én emlékszem gyermekkoromban mennyi TV-játék volt, s emlékszem arra is mennyire szerettem azokat. Meglehet, ezek komédiák voltak, de mint műfaj, a szorult helyzetek kifigurázásával a maga módján vonta le a következtetéseket, s a darab szereplőivel együtt én is. Mindeközben megismertem a színházban játszó színészeket, sejtettem, hogy mit várhatok majd, ha egy színházi előadásra jegyet veszek. Az én gyermekeim már nem fognak látni ilyet sosem a TV-ben. (Az unokáim pláne nem…) Igaz, nem is igen tudok elképzelni szereplőket hozzá. Ezzel nem elítélni akarom azokat a színészeket, akik meg szeretnének élni, s inkább filmezni kezdenek, de mindenképpen észrevehetőnek találom a színházi háttér nélkül eltöltött évek hiányát. Az igazi tehetségeknek vajmi kevés esélyük van kiforrni a filmvásznon, hiányoznak a jó inasévek, a mellékszerepek, nagy horderejű drámákban, az a láthatatlan ranglétra, amin büszkén kapaszkodtak fel a fiatal tehetségek még nem is olyan rég. Ma már reklámokkal agyontűzdelt tehetségkutatókon gyorsan befutott fél-tehetségek uralják a vásznat, de csak ideig-óráig maradnak, mert hosszútávon senkit nem köt le a munkásságuk. Olyan gyorsan változik a felhozatal, hogy én személy szerint feladtam követni. Türelmetlenek lettünk, gyorsan akarunk pénzt keresni- pénzt költeni. Ez is elég drámai, ami azt illeti, de sokkal rosszabb, hogy folyamatosan elértékteleníti, szépen, lassan a valódi kultúrát. Régen kínos volt nem ismerni legalább vázlat szinten egy darabot, ma kevés embert ismerek, aki egyáltalán beszélget ilyesmiről. A jelenlegi témákhoz a próza jobban illik, de lassan a ponyvairodalom kiszorítja majd azt is.

Nem olyan rég kezembe került egy régi lexikon. Felháborodtam, hogy a könyv szerkesztője annyira szigorú, hogy Rejtő Jenőt ponyvaíróként aposztrofálja. Ma már örülnék, ha ismernék és olvasnák az új generáció tagjai, fejlesztenék vele humorukat, szókincsüket.

Kevés a finom, intelligenciával átszőtt humor, nem a szavak századát éljük. Persze, hiszen egyre inkább vágyunk elszigetelődni egymástól, mintsem egymás társaságára. Ezek nélkül a klasszikus drámai művek megértése csaknem lehetetlen, érthető hát, hogy megcsappant a kereslet iránta.

Az irodalomkönyveinket rég nem fejlesztjük igazán. Azok a „kortárs” írók, költők, akiknek a műveit tanuljuk, nincsenek már közöttünk, vagy csak sajnos nagyon kevesen Egy olyan interaktív társadalomban, mint a mostani, ez elég nagy hátrány, amikor az alternatív színház, mint műfaj hódít teret egyre inkább. A mindent végtelenül leegyszerűsítő irodalom és színjátszás korszaka ez. Az elvont, alternatív daraboknak természetesen ugyanúgy van létjogosultságuk, ez elvitathatatlan tény. Csak a sorrend fordult meg. Gyerekkorunkban előbb olvastuk Katona Józsefet, Arany Jánost, vagy Madáchot, s ezzel a tudással szépen felvértezve elmentünk megnézni egy-egy elvont darabot, vagy kacsintgattunk ki a nem kötelező olvasmányok világába. Több eséllyel értettük is meg ezeknek a korszerű daraboknak a mondanivalóját, hiszen volt mire építkeznünk. Most a klasszikusokat gyorsan kiolvassuk egy rövidített szöveggyűjteményből, vagy meghallgatjuk egy hangoskönyvben, aztán elsuhanunk a Trafóba megnézni valamit. S ez most egy idilli példa volt, nagyon sokan nem teszik ezt sem.

De ha megnézem a Nemzeti Színház honlapját, Shakespeare integet a főoldalról. Tehát mégis van igény a drámára. Az embereknek éppen úgy kell a hallhatatlan szerelem, vagy a feddhetetlenség illúziója, mint régen. Talán csak vissza kéne mennünk az időben egy picit, és megtalálnánk azt a témát, melyet érdemes lenne színpadra írni, hogy Rómeó végre megpihenhessen kicsit. Csak kellenének olyan közelmúlt béli jeles események, melyek méltók arra, hogy megörökítsük őket. Tudunk ilyenről?

Talán jobban kellene támogatnunk íróinkat, nagyobb nyilvánosságot adni a számukra. Persze ez a legnehezebb része, mert ki finanszírozna olyasvalamit, aminek a sikere kétséges? Nagyon kockázatos befektetés volna. Senki, még maga az író sem tudja garantálni művének sikerét. Még akkor sem, ha elismert személyről van szó. Nem beszélve arról, hogy a magyar irodalom nemzetközi szinten nagyon méltatlan helyen van. S ez nem az ő hibája. Fordítók kellenének, akik szívesen adnák tudásukat ahhoz, hogy népszerűsítsék műveinket.

A drámák szerkezetét régi könyvekből ismerjük. Nehéz út belevágni egy ilyen nagyszabású munkába, majd elkészülni vele és megtapasztalni, hogy nincs rá kereslet. Visszanyúlunk megint valami régihez, amiből a legjobb esetben is feldolgozás, vagy átirat fog születni. Klasszikus háromszöghelyzetek, nagyon kevés újdonsággal.

Ehhez a szomorú statisztikához a végén még hozzájön a színházak sokszor kritikusnak mondható anyagi helyzete. Ezért érthetően ők sem szívesen kockáztatnak, amikor műsorukra tűznek egy –egy darabot.

Olvastam egy drámaíró pályázati felhívást, amiben az író lemond minden jogáról, és megelégszik azzal, hogy kiírják majd a nevét a színház ajtajára. Nincs is ezzel semmi gond, aki ír nem pénzért teszi, hanem valamiféle belső kényszer hajtja, tudom jól. De mégis olyan szomorú, hogy már előre el van rendezve a sorsa mindennek.

Élet képe(k)

Elcsodálkozik az Élet
Mikor karjaimba téved
Vágyott múltak mennek
Ott kellene most lennem

Nem vagyok, már nem,
Mert saját képet festek
Rajta én és az Élet
Furcsa az arcom? Félek

Ha nem jó, hát fess mást!
Mondom neki, s hogy lásd
Azt a furcsa színes pacnit
Ez egyszer Te teremts mást!

Munkához is lát az Élet,
Elkészít egy kedves képet
Jó lesz,- mondom-, jó lesz hát
Bár nem én vagyok, de fátylat rá

Az ördög dala

Azt hiszed, hogy álmodod?

Itt ugrálok az ágyadon

Kopp-Kopp

Szólt az ördög:

Hopp-Hopp

Nincs több ilyen alkalom

Lelked viszem a vállamon

Kopp-Kopp

Szólt az ördög:

Hopp-Hopp

Csalfa, Csaló, Szolgalélek

Mindegy nekem, mindet viszem

Kopp-Kopp

Szólt az ördög:

Hopp-Hopp

Szolgám leszen mind a három

Melyik leszel? Kitalálom!

Kopp-Kopp

Szólt az ördög:

Hopp-Hopp

A hátadon addig vihetsz,

Amíg bizony belegebedsz!

Kopp-Kopp

Szólt az ördög:

Hopp-Hopp

Jön az álom, visz az álom

Döntésedet alig várom!

Hopp-Hopp Hopp-Hopp

Kivel ébredsz?

Kopp-Kopp

Elpakolás

Régóta figyellek benneteket. Látom, hogy pedánsan igyekeztek a nap végére eltüntetni minden kis redőt, minden jelenléteteket a Földön azzal, hogy elpakoltok. Mintha sohasem éltetek volna. Mintha holnap már nem kellene elővennetek. Mintha a holnap már nem is lenne. S másnap reggel? Nos, kezdhetitek újból az egészet.

Ó, ti pedánsok! Mintha a saját halálotokra készülnétek ezzel. Én félek a haláltól. Élni akarok még. Nem pakolok el, nem akarom, hogy meglássa, készen állok az útra. Jelen akarok lenni, nem bánom, ha meg is látjátok a dolgaim által. Én folytatni akarom, amit tegnap elkezdtem. Mert tudom, hogy merre vezet utam, ismerem a célt. S olyan hosszú még ez az út! Ne kívánjátok hát, hogy mindennap visszakanyarodjak az elejére. Még a kedvetekért sem, még ha meg is bántalak a jelenlétemmel benneteket. Mert ez nem rólatok szól. Általam elszenvedett sérelmetek nem valós.

Nem csodálom, hogy félúton elfáradtok. Megértem keserűségeteket. Az állandó mechanikus mozdulatokból adódó ős-öreg fáradságotok. Ugyanazokat a köröket futjátok. Kérdezem miért. Még csak nem is tudjátok. Ó, ti pedánsok!

Pedig az élet szép! Ne akarjátok mindennap elpakolni. Szép élményeiteket szekrényekbe bevasalni. Könnyebb azoknak, amikor újraélitek őket. Gyermekeitek kacagását minek mindennap a szőnyegről felporszívózni? Ahelyett, hogy magatokba gyűjtenétek azt, míg velük együtt kacagtok. Félig olvasott könyveitek a polcra visszatéve figyelemért könyörögnek. S meglehet, hogy a válaszok is ott lesznek kérdéseitekre a nem olvasott lapokon.

Hagyjátok elő egy napra az életeteket. Meghálálja majd, hogy veletek töltheti az éjszakát.

Elveszett szavak

Tompán koppannak a falhoz vágott szavak
Számban megkeseredett boldogságok íze
Borongós hangulatú emlék, s mégis édes
Nem tudlak visszahívni, maradok hát magam!

Csak a kimondott szavak koppanása hallik
Kopár szobánkban rég elfeledett szerelmek
Emléke festi színesre a mennyezetet, nézem,
Hogy tudnám e szavakat mégis visszakérni

Visszakérni, majd magamba temetni újra
Hogy ne halványuljon el a sok édes perc
Mit itt töltöttünk el hébe-hóba ketten,
De a szavak szétperegve hullnak a padlóra

Szitakötő

Mint az ember, ki mély álomból jő,
Barátom volt ott az óriás szitakötő.
Színes szárnyával takart be hirtelen,
Azon az ösvényen, csak ő jött velem.

Nem féltem ott, többé nem fogok félni,
Láttam a kékeket új életre kélni.
Kékekhez sárga árnyalatot adtak,
S kezük alatt megszületett a smaragd.

Smaragdnak fénye barnával szelídült,
Abban a pillanatban életre kelt az ősz.
Pirosas-bordós árnyalatok jöttek,
Hogy jobb kedvre derítsenek, közéjük vegyültek.

Vidáman integetett felém a lila,
Barátaim kacagását csalogatta oda.
Majd elgondolkozott és rózsaszínné vált,
Így keletkezett hát a legszebb virág.

Színek királya zord ábrázattal jött -
Mindent odaadó, sohasem látható,
S kik feketével jöttek, fényt teremtettek,
Csak fogták egymás kezét és fehérré lettek.

Fehérek fénye dereng immár körül.
Nincs többé sötétség, az ember lánya örül,
És hogy ne legyen az elválás többé szomorú,
Barátom szárnyát hagyta nekem vánkosul.