Lassan elválnak...

Lassan elválnak…

Lassan elválnak útjaink,

- bár még -

fogva tartanak láncaink…

Fel-fellángolnak,

s kísértenek múltunk árnyai…

velünk élnek,bennünk égnek…

Lassan kihűlnek vágyaink,

- Elég az anyagból! -

Szertefoszlanak régmúlt álmaink,

újak születnek,

más célok éltetnek…

Annyi mindent mondtunk

– és tettünk –

talán már nincs szükségünk

semmire – senkire…

Egyedül önmagunkra,

- egy belső útra –

Engedj – engedlek!

Odaát majd együtt nevetünk

- mindenen… -

Lassan elengedjük a kezünk,

– távolodunk –

Önmagunkat kerestük egymásban,

- vajon megtaláltuk? –

Megleltük-e, amit akartunk?

S mi volt bennünk közös?

- Emberek vagyunk…

- semmi több -