Profi(l) költő

Birtokába jutott az egész világirodalom,

s abban bizakodik: valami világBirodalom,

merthogy kívánhat-e ő ennél valamivel többet?

Néha pár sort odaszöszöl, s nagy műgonddal megdöbbent.

Téged, kit elhadart a művészélet

s ki bokorba(n) rímelve „művésszé” lett

zaklat a kirívó poéta képlet,

mi szerinted ijesztően dilettáns,

s mely most épp csak az ép idegekre hat:

Fáj.

Hiszen te a kultúrtanodákba jársz,

a Dakt Ilusra és Spon Deusra vársz,

nekik szánod, amit nadrágodba zársz.

Nap, mint nap így lifegsz a gatyád alatt

míg szorít az ihlet és az igazság:

Fáj.

Csíp és viszket nagyon a férfiasság,

mert feszít belül most a féligazság

hogy szatír nyúlt így szabadon a vershez

s lelkét mégsem kötötte engedélyhez:

Nagyon fáj.

Hol van így már a (t)rend, a régi forma?

Küldjünk el minden pulyát a pokolba,

a szigor fellazulását okolva!

Hiszen ki, ha nem mi és most mondja ki:

Nagyon fáj.

Profi(l) költőm, ez vagy te, légy most vidám!

Helyed van a honi palettán, az ám!

Nem csak titok, de még tétel leszel, lám!

Téged ez élet, megnyugtat, nekünk meg:

fáj, nagyon fáj!