A szabadság ára

Zoli egy hatalmas farmon élt a családjával, ahol közösen állatot tenyésztettek és földet műveltek, abból éltek, amit termeltek. A farm egy sík füves része legelőként működött, ahol három tehén és egy bika legelészett. Rózsi, a felesége fejte őket naponta kétszer, kora hajnalban, mielőtt kihajtotta volna a mezőre, és estefelé, amikor beballagtak az istállóba. Zoli gépekkel művelte a földeket, és voltak olyan területek, ahol kis traktorral füvet kaszált, hogy meglegyen a téli takarmány az állatoknak.

Az egyik tavaszi napon izgatottan rohant be az istállóba Rózsihoz.

- Idenézz asszony!

- Jaj, Zoli, most hagyjál, még a Riskát nem fejtem meg!

- De nézz már ide! – kiáltotta.

- Mi az?

- Vadkacsafészek!

- Vadkacsafészek? – csodálkozott a tollas szénaboglya láttán, ami tele volt kis tojásokkal.

- Igen!

- És hogy került hozzád? – hagyta abba a fejést.

- Amikor füvet vágtam a traktorral, egyszer csak felrepült előttem valami… tudod, a patakparton… hát látom ám, hogy egy vadkacsa. Mindjárt arra gondoltam, talán rámentem a fészkére, azonnal leállítottam a traktort, és megnéztem a helyet… igen, úgy volt, ahogyan gondoltam! Ott hevert a fűben ez a fészek… - mutatta.

- Miért nem hagytad békén őket?

- Áh! – legyintett – Ha egyszer elmegy onnan az anyja, többé nem ül rá, mert megzavartam!

- A kis buta! Miért oda rakott fészket? – kérdezte a nő, amint megsimogatta a tojásokat.

- Honnan tudhatta volna, hogy nem jó a hely… sajnálom szegényeket…

– És most?

- Hogy érted?

- Mi lesz velük?

- Beteszem a keltetőbe, esélyt adok nekik az életre! A vadkacsa olyan, hogyha valahol megtelepszik, ott elbújik, fészket rak, és egy napon előtipeg a kicsinyeivel!

- A szabadban…

- Nem, nem! Nem csak ott, háznál is!

- És ha minden tojás kikel, és meg is marad, ha jövőre kikeltik a saját tojásaikat, akkor mi lesz velük?

- Nem tudom… majd, ha sok lesz, akkor vagy mindet elengedem, vagy levest főzünk belőlük!

- Aha, értem, már őket is sülve-főve látod…

- Mit morogsz már megint? Ez az élet rendje, Isten azért teremtette az állatokat, hogy táplálékul szolgáljanak az embernek, a nagyobb megeszi a kisebbet!

- Tudom… na, hagyjál, hadd fejezzem be!

- Rendben, rohanok, amíg még nem hűlnek ki teljesen! – futott a beüzemelt keltető felé, és betette a tizenegy tojást a tyúktojások mellé.

Naponta szemlélte, hogy lesz-e belőle valami, alig győzte kivárni, hogy kikeljenek.

Szerencséjére három hét múlva nyolc kicsi vadkacsa kibújt a tojásból. Büszkén dédelgette őket, és nagyon fájlalta, hogy egy-egy elpusztult közben. Mire valamennyire felnőttek, már csak négy maradt belőlük. A tyúkudvar lakói befogadták a jövevényeket, fel sem tűnt nekik a másság. A vadkacsák kedvesen hápogva totyogtak a többiek között. Úgy látta, hogy két pár alakult ki. Amint a szárnyaikat próbálgatni kezdték, azonnal levágott a tollvégeikből, hogy ne tudjanak elrepülni. A vadkacsák mit sem tudtak a velük történtekről, boldogan éltek az udvarban, ettek-ittak, hápogtak, és fürödtek az itatóban.

- No, anyukám! Majd meglátod, jövő ilyenkor egy egész csapat fog itt totyogni! – büszkélkedett a férj.

- Várd ki a végét… mi lesz, ha egy napon elrepülnek a többiekkel?

- Dehogy repülnek, levágtam a szárnyukat!

- A vadkacsák vándormadarak?

- Igen… azt hiszem…

- Akkor nem fognak megfagyni nálunk?

- Nem, majd bemennek az ólba a többiekkel együtt, biztosan nem fagynak meg, megmelegítik egymást! – nyugtatta magát a férfi.

Az öröm nem tartott túl sokáig, mert egy estére eltűnt az egyik tojó.

- Elrepült, pedig levágtam a szárnyát… - panaszolta Zoli.

- Nem baj, legalább ő szabad! – örvendezett a nagyobbik fia.

- Most két gácsér maradt és csak egy tojó… - folytatta.

- Ne aggódj, biztosan talált magának másik családot, talán felettünk repültek azok a vadkacsák, akik a tavon laknak és velük ment el! – utalt a felesége a közelben lévő halastóra, amibe beletorkollott a kispatak.

- Igen, én láttam őket! – vetette közbe a nagylány.

- Biztosan… Nem baj, tényleg szabad lehet… úgysem tudtam volna levágni, nem lett volna szívem… - szomorkodott.

- Akkor jó! – nevette a kisebbik fiú, és kiment játszani.

Zoli azonban tovább kesergett a kacsa elvesztésén, és féltve őrizte a maradék hármat.

Télen sikeresen átvészelték a hideget, teljes jogú lakóként éltek az udvarban. A férfi alig várta, hogy március legyen, naponta leste, megvannak-e, kíváncsi volt, mikor raknak fészket. Amikor nem látta őket, előre örült, hogy sikeresen elültek valahová, és már kelnek a tojások. Aztán mégis mindig előkerültek.

Március végén eltűnt az egyik gácsér, hiába kereste, sehol sem találta meg. Azon tűnődött, hogy mi történhetett.

- Szerintem ellopták! – jelentette ki.

- Ugyan, fényes nappal, és csak azt az egyet? – legyintett a nő.

- Láttam, hogy a Pistának megakadt rajta a szeme… érdekes egybeesés, pont tegnap járt nálam! – vádolta a szomszéd farmon élő barátját.

- Csak nem képzeled, hogy átosont az éj leple alatt, hogy kizárólag azt az egyet elorozza tőlünk?

- Akkor nappal vitte el!

- Az nem lehet, hiszen mindketten itt tevékenykedünk, észrevettük volna, és a Bundi sem ugatott!

- Persze, hogy nem ugatott, hiszen ismeri Pistát!

- Ugyan, apjuk, ne találj ki ilyet, te is tudod, hogy ide senki sem tud úgy bejönni, hogy észre ne venné valamelyikünk, ha mi nem, akkor a mama! A másik pedig, Pista nem adná egy kacsáért a becsületét, hiszen gyerekkorod óta ismered…

- Ez is igaz… de akkor hol van?

- Lehet, hogy a menyét vitte el!

- Mostanában nem láttam errefelé! Az inkább télen jár, ilyenkor nem merészkedik erre!

- Lehet, hogy este nem ment be az ólba, nem zártuk be, és elvitte valami… menyét, nyest, nyuszt, róka…

- Lehet, de én ki fogom deríteni! A vadkacsámat senki sem viheti el büntetlenül! – fenyegetőzött az ujjaival.

- Most már mindegy… nem tudunk mit tenni! Törődj bele!

- Felállítom a csapdát!

- Hagyd már! – csillapította Rózsi.

- Nem hagyom! De még nincs veszve semmi, egy párunk megvan…

- Na, látod… – sóhajtott a felesége.

- Igen, egy pár megmaradt, kíváncsi leszek, mikor ülnek meg!

- Ha megülnek…

- Biztosan megülnek! Tudom! – jelentette ki.

Amikor a baromfiudvarban akadt dolga, tüzetesen átvizsgálta a rejtekhelyeket, hátha rábukkan a fészekre. Április közepén vigyorgó arccal rohant a konyhába.

- Megtaláltam, megvan! – kiáltotta boldogan.

- Mi van meg? – kérdezte az asszony.

- A vadkacsa megült! – újságolta.

- Hol?

- Az udvarban…

- Nem lesz abból baj? Eddig mindig benn voltak az ólban!

- Ott nem érezte biztonságosnak, ne aggódj, a farakás alatt van a fészek, simán a földön, néhány tollal és szalmaszállal bélelve!

- De mi lesz velük éjszaka?

- Megvédik magukat, már van ott jó pár tojás, tehát több napja ott lehetnek… miért, mit gondolsz… a határban mi lesz velük? Ott sem védi őket az ól! – méltatlankodott a férfi.

- Ól éppen nem, de akik ott nőnek fel, azok mások… mindig szabadok voltak, és felkészültek mindenre…

- Ne kötözködjél, asszony! Inkább örülj velem, három hét múlva itt fognak totyogni a kicsik!

- Rendben… - bólintott rá a nő.

Zoli reszketve osont az udvarba minden reggel ellenőrizni, mi a helyzet az állatokkal. Naponta ment be elújságolni, minden rendben van, a kacsák felváltva ülik a tojásokat.

Már majdnem azt hitték, minden rendben megy a maga útján, amikor egy reggelre eltűntek a tojások, a tojó pedig holtan feküdt a fészek mellett…

Zoli letörten közölte a gyászhírt, és vérbosszút forralt.

- Ez biztosan a menyét volt… felfalta tojásokat, és kinyírta az anyát… de majd adok én neki!

- Mondtam én, hogy nem lesz jó vége… be kellett volna vinni a fészket az ólba!

- Akkor otthagyta volna… egyet nem értek, hová tűnt a hím?

- Nem tudom, lehet, hogy azt is megölte valami?

- Fogalmam sincs… de akkor miért nem találom a tetemét?

Még aznap délután előkerült a gácsér, aki megszállottan keresgélt az udvarban.

- Látod, a családját keresi! – mutatta Zoli az asszonyának.

- Látom… most mi lesz vele?

- Elengedem…

- Hogy?

- Megígértem neki, ha előkerül, szabad lehet… kivisszük a tóra és elengedjük!

- De mi lesz, ha megeszi valami?

- Az már az ő dolga!

- Születésétől fogva itt tartottuk, nem tud a vadonban élni!

- Akkor majd megtanul! Döntöttem! Elengedem… Egyedül maradt, így nincs értelme, a tavon találhat párt magának, alapíthat új családot! Rajta múlik, mihez kezd a szabadságával!

- Ha befogadják… tudod, milyenek az állatok!

- Befogadják! Biztosan…

- Nekem mindegy! – vonta meg a vállát Rózsi, és ment a dolgára.

Másnap reggel a fiúk segítségével nagy nehezen sikerült elkapni a gácsért, betették egy zsákba, és együtt levitték a tóhoz. Ünnepélyes keretek között elbúcsúztak tőle, bár ő tiltakozott, azért mindenki megsimogatta, majd rátették a vízre. A vadkacsa még életében nem látott akkora vizet. Úszott egy kört, aztán ijedten kiment a partra. A család a távolból bíztatta, hogy menjen be újra. Egy darabig nézték, végül magára hagyták. Szótlanul kullogtak hazafelé mindannyian. A fiúk, az asszony és Zoli magába zárkózottan elmélkedtek. Zoli sajnálta, hogy nem sikerült megmentenie a kacsákat, és ilyen csúfondáros véget ért az eset. A fiúk azon merengtek, a mama és a nővérük miért nem akart részt venni a családi kacsaelengedésben, az anyjuk pedig sápadtan ráncolta a gondoktól meggyűrt homlokát.

- Ez volt a szabadság ára… - sóhajtotta Rózsi letörten.

- Micsoda? – kérdezte Zoli felocsúdva a gondolataiból.

- Minden testvérének, sőt az egész családjának el kellett pusztulnia ahhoz, hogy legalább ő megmenekülhessen!

- Akkor használja ki, hogy neki sikerült!

- Remélem, úgy lesz! – bólintott a nő.

- Mi is reméljük! – egyeztek a gyerekek.

Vidáman hazavonultak, sorsára hagyva a hirtelen szabaddá vált madarat.

Néhány hónap múlva, egy késő nyári délután egy csodaszép hím vadkacsa üldögélt a baromfiudvar kerítésének legmagasabb oszlopán. Zoli repesve rohant Rózsiért, és a gyerekekért. Együtt igyekeztek a helyszínre, a gácsér még mindig ott ült. Mozdulatlanul nézett befelé, majd feléjük tekintett, mintha bólintott volna, majd felröppent. Egy nagy kört tett az udvar felett és messzire szállt.

Soha többé nem látták…