Cipők

Nos, akkor írjunk a cipőről. Ezt a feladat.

Előkészítek papírt, ceruzát, és leülök az asztalhoz. Töröm a fejem erősen, várom a gondolatot, ami nem jön. Mi jut eszembe a cipőről? Az égvilágon semmi. C. I. P.Ő… Hiába betűzöm, egyedül az ugrik be, hogy zsenge kiskoromban cipőmre kalucsnit húztak esős időben. A kalucsni gumiből készült, magasított szárán egy erős patenttel lehetett összefogni. De kit érdekel ez manapság?

Odateszek egy tollat is, hátha… Fél óra múlva meghegyezem a ceruzát, és eszembe ötlik, talán radírra is szükség lesz… Szórakozottan előveszem, majd készítek egy teát, és várakozóan nézek ki az ablakon, a csendes utcára. Várom az ihletet. Milyen jó ez a csend a gondolatoknak, ötleteknek, amik csak úgy sorjáznak az ember fejében…!

Már megint kukorékol az a nyomorult kakas! És a rigók is szokatlanuk hangosak ma… tulajdonképpen, mintha ezer veréb csivogna, csivitelne, sőt még kakukkszót is vélek hallani…! Milyen csodás dolog a madárfütty, a természet, az élet harsogása…! Már ha lehet tőle írni…

E pillanatban feldübörög a szomszéd motoros fűnyírója.

Nem kétséges, az ember a legnagyobb állat. Tönkre teszi a Földet, a környezetét, embertársait! És főleg az én idegeimet. Gyűlölettel nézek át, és pokolba kívánom ezt az önző, tapintatlan majmot, miközben lelkes integetését hasonlóval viszonzom. Miért nem dolgozik ez?

Hogy lehet gondolkodni ilyen hangzavarban? Hoppá. Eszembe jut a gyerek egyik cipős meséje. Igazán tüneményes, rövid kis mese, ahogy Pif korcsolyázni megy, s hogy bebiztosítsa magát kék foltok és törések ellen, egyszerre hat pár korcsolyát erősít magára,a különböző testrészeire. Így még ha a fejére is esik, akkor sem töri össze magát, elegánsan tovább siklik a jégen. Ahogy felidézem a remek rajzokat, tele szájjal felnevetek. Hehehe….

Csak az a baj, hogy ezt már megírták… Üldögélek hát tovább, és fejemben makacsul kavarognak a százlábú lábai, melyeken vagy van cipő, vagy nincs, a viccekben. Már két órája gyötrődöm, veszem észre. Kinn ordít a fűnyíró, csivog a világ összes madara, és két óra eltelt az életemből…

Hirtelen elhatározással felpattanok, csomagolok gyorsan két szendvicset, üdítőt a táskába, és ráfirkantom egy cetlire életem párjának, hogy a horgásztóhoz mentem, ahol csend és nyugalom terjeng, néma halak és halászok várnak, hogy az ihlet rózsás ujjai arcomat simítsák… és még pár ilyen marhaságot. Majd felpattanok a kismotorra, és hajrá a vízpart.

A horgászok nem repesnek az örömtől, amikor közéjük berregek, sőt némelyik mintha csúnya szitkokat szűrne a fogai között. Vajon mi bajuk ezen a szép, csendes helyen? Érzem az ellenszenv hullámait, ezért gyorsan eloldalgok, és találok is egy üres stéget a nádasban, ahová kecsesen letelepszem pléddel, elemózsiával, papírjaimmal és ceruzáimmal. Jöhet az ihlet. Ez egy bányató, mély és hideg, de a stég viszonylag magas, lábamat a víz fölé lógatva ücsörgök. Micsoda idill, gyönyörű zöldek, fodrozódó hullámok, ihlet, ihaj, pastorále…!

Az a baj, hogy a víz nagyon viszi a hangokat. Egy pasas épp most kérdezi suttogva, hogy körbe a tóparton lehet hallani; hánykor indul a vonat…?

Vonat? Hopp! Hiszen erről eszembe jut az angol utazó esete, melyet valamikor egy szerencsés író vetett papírra, akit hagytak alkotni. Az angol a távoli Messinába utazott, s mert egyedül volt a fülkében, levetette cipőjét, és kitette a folyosóra tisztíttatni. Majd kényelmesen elhevert az ülésen, és elaludt. Csak Messina előtt vette észre, hogy a cipőt ellopták. Mivel csak ezt az egy pár cipőt vitte az útra, lóhalálában leszállt az első állomáson, hogy lábbelit vegyen. A faluban azonban nem volt cipőbolt, ráadásul a parasztok mind mezítláb jártak. Így csak egyet tehetett: felkereste a szállodát, hogy a következő vonat érkezéséig eltöltse ott az időt. Végigvonult zokniban a falu főutcáján, ahol a nők és gyerekek ujjal mutogattak rá, és szinte fetrengtek a nevetéstől. Senkit nem zavart, hogy ők is mezítláb voltak. A helyzet tragikomikumát fokozták a helybeli notabilitások, akik értesülvén a különc angol érkezéséről, maguk is levették cipőjüket, így vonultak elé tiszteletüket tenni. Az angol rohanvást szállt fel a vonatra. Végül egy utastársától kunyerált némi fekete cipőkrémet, mellyel bekenhette zokniját, azt a látszatot keltve, hogy cipő van a lábán. Majd megpróbáltatásait betetőzte, hogy jegyellenőrzéskor a kalauz szigorúan rászólt, vegye le cipős lábát az ülésről…

Csakhogy ugye ezt is megírták…!

Cipő, cipős szekrény, hoppá. Mi lenne, ha mesét írnék? Hamupipő és a cipő. Vagy kalandos történetet? Egy bagaria csizma viszontagságai. Vagy románcot: A cúgos cipő, és a szalagos, masnis báli cipellő esete… Mi lehet az a cúg? Hogy lehet egy cipőnek cúgja? Cúgja van, azaz huzata… Elképzelem a cipőt, amint meghúz egy pálinkás butykost, majd nyelvével megnyalja… mit is? Felnevetek. Hangosan. Mire felháborodott tekintetek keresnek a túlpartról.

Ha eddig utáltak, most már komplett idiótának néznek.

Egy kutya sündörög oda mellém. Már épp megsimogatnám a drága kis állatot, amikor felkapja a szendvicsemet, és elrohan a ronda dög.

Hagyján, legfeljebb koplalok. De, ahogy utána kapok, egy szálka a stégről belefúródik a nemesebbik felembe. Aúúúúú! Visítok, mint a fába szorult féreg, mire a szomszéd stégről átrohan egy horgász. Kapása van? kérdi izgatottan. Igen, kaptam egy szálkát, mondom, a fenekembe. Kihúzná? Mert nagyon fáj! Feküdjön hasra, dirigál a pasas, és legelteti a szemét, míg a szálkát keresi. Ebben a percben érkezik a férj.

Paprikavörösen, mert ebéd helyett cetli várta. Meglátja a szituációt, és céklaszínre vált.

Eltelik egy kis idő, mire kimagyarázkodom, elküldjük a pasast, és életem párja elvonul a büfé irányába, csapzott idegeit sörökkel nyugtatni.

Tehát, kaland? Vagy esszé csizma és papucs különbözőségéről? Élménybeszámoló Pantufliról, aki fölöttünk lakott, és papucsával verte a padlót, ha hangosabban hallgattuk a tévét, mint tetszett neki?

A szögedi papucs…! Arról kéne írni! Milyen szép volt a népitáncosok lábán, és hogy kopogott! Milyen szép lábuk volt a népitáncosoknak… vajon nekem hogy állna? Kinyújtom a lábam, hogy tetszelegve végignézzek rajta. Egyik laza, magassarkú cipőm ekkor a vízbe hull, potty…

Ahogy utána kapok, beesem a vízbe. Mély és hideg, mint említettem, bányató. Úszni nem tudok, a nádas eltakar. Blutty, blutty. Néhány karcsapás és elsüllyedek. Mire kihúznak, kész, végem, megfúltam, eltemetnek, porrá válok…

Legyen ez örök mementó azoknak, akik a cipőt, mint irodalmi témát kitalálták…!