Cirkusz

„Kenyeret és cirkuszt a népnek!”: tartja a mondás,
Ám az évszázadok során, a kenyérből nem maradt más,
Csak egy megkövült sercli, mit hiába is rágna a nép fia,
Mert sorra törik bele a szerencsétlennek tejfoga,
Így hiába is éhezik, a kenyér-követ lemondóan a folyóba veti.

De kárpótlásul tálcán kínálja fel neki az élet a Cirkuszt,
Melynek reményei szerint ő is lelkes nézője lehet,
De a Sors tréfája olykor furcsa szerepeket oszt,
S, mire az ember feleszmél, már régen a produkció része.

Beletörődve csetlik-botlik hát a hatalmas bohóc cipőben,
Majd végül hasra vágódik a porond homoktengerében,
S, míg keservesen köpködi fogatlan szájából a keserű port,
Szomorú arcán, elszántan vérző dudorrá válik a híres krumpliorr.

S, miközben a nézőtéren kárörvendően kacag a nézősereg,
Egy öreg bohóc fakó szemével bánatosan az arcukra mered,
Ám, csüggedt lényéből az évezredek múlhatatlan bölcsessége ered,
S halk szavai úgy mossák el a kacagást, mint a vadul zúduló nyári eső:
– Cirkusz az egész világ, és bohóc benne minden férfi és nő.

Hangja hallatán kíváncsian beül a Csend is a nézőtérre,
Míg az öreg bohóc arcán lassan legördül a sajnálat könnye,
Mi hangtalan veszik el a közönség rádöbbent tekintetében,
S, vele együtt messze elmarad az ováció is e szánalmas befejezésben.