2015. április 8., szerda

A gyilkos

with 0 Comment


„Ügyelj gondolataidra, mert azok szabják meg szavaidat!
  Ügyelj szavaidra, mert azok szabják meg a tetteidet!
  Ügyelj a tetteidre, mert azok szabják meg szokásaidat!
  Ügyelj szokásaidra, mert azok szabják meg jellemedet!
  Ügyelj jellemedre, mert az szabja meg sorsodat!”
(Charles Reade)

Margó savanyú, szótlan vénlányként élte egyhangú csendes életét, nem barátkozott senkivel. Az ismerősei, mosolyt sohasem láttak az arcán megvillanni, pedig ha otthon a kutyájával játszott, még hangos nevetésre is képes volt. Magányosan élt mióta az édesanyja eltávozott az élők sorából, csak a közeli kisboltba járt, és dolgozni a városi kórházba, ápolónőként kereste a kenyerét. Haját mindig rövidre nyíratta, szinte már férfiasra. A legzordabb időben sem viselt sapkát, csak farmert és pólót hordott, télen egy szürke rövid kabátban járt, inkább biciklizett, mert gyalogolni csak a munkahelyén szokott. Megbízható, pontos és tapasztalt ápolónőnek mondták a munkatársai, és a betegek szerették. Már majdnem negyven éve dolgozott a sebészeti osztályon, még egy év és nyugdíjba vonul. Fogalma sem volt, hogy akkor mit kezd majd a felszabaduló szabadidejével.. Gondolkozott. talán házi idős ápolást vállal, de ehhez nem igazán volt kedve már, elég volt ezt negyven évig csinálni. Legszívesebben gyerekekre vigyázott volna, de ettől félt - nem volt benne gyakorlata. Mégis folyton gyötörte a vágy, egy puha kicsi kéz, egy boldog csengő gyermekkacaj után. Nem hitte, hogy sikerülhet, mersze se lett volna hozzá, és nem is érdemli meg az ilyen munkát, mert én egy gyerek gyilkos vagyok –gondolta keserűen. Az anyja nevezte így, ha mérges volt rá, és az anyja bizony sokszor haragudott rá. Apró gonoszkodásokkal bosszantotta, ha morcos kedvében találta, amikor hazaért. Például hangosan zörgött a konyhában, amikor éjszakás volt. Kritizálta a külsejét, a munkáját, és szerette volna ráerőszakolni az akaratát is, de az nem ment, ekkor hetekig morgolódott.
Igen – merengett keserűen – két gyerekem lehetne, de nem tartottam meg őket. Az első nagyon fiatalon jött, még csak tizenhét éves múltam, az érettségi előttem volt. A fiú is velem egykorú volt, hát nem tarthattam meg. Anyám, nem is engedte volna. Nagy lett az én büntetésem otthon, mert vagy egy évig ribancozott a mama. Apám, meg csak csóválta a fejét, és azt mondogatta: - ezek a mai fiatalok, már nem olyanok, mint mi voltunk, meggondolatlanok. Kerültem az ismerkedést, otthonülő lettem, és a barátnőim lassan elhagytak. Meghívtak az esküvőjükre, de csak irigység és szomorúság uralta a lelkem, nem tudtam vigadni.
Már huszonöt is elmúltam, amikor utolért a szerelem, de ez sem olyan volt, mint a többi lánynál, bujkáltunk, mert a szeretett férfinak családja volt. Ígérgette, hogy elmondja otthon, és elválik, majd összeköltözünk. Én hittem is meg nem is. A fiait nagyon szerette. Abban az időben nem voltak fogamzásgátló pirulák, mint manapság. Mostanában csak annak lesz babája, aki akarja, de a hatvanas években annak is lett, ha el nem vetette, aki nem akarta. Hát megint úgy jártam, mint tizenhét évesen, és éppen olyan ijedt voltam, mint akkor. Nem mondtam senkinek, de anyám éles szeme meglátta rajtam a változást, és észrevette az árulkodó reggeli hányásokat. Nem hagyott békén, nyúzott, fenyegetett, ki akarta csikarni belőlem a férfi nevét, kilétét, nem árultam el. A kapcsolatnak vége szakadt, már nem voltam a szeretett nő, csak gond, nagyon nagy gond. Kijelentette, hogy nem válik, vetessem el a babát. Minden porcikám tiltakozott ellene, de végül, győzött a józan ész, és nem tartottam meg. Anyám nem értette, nem akarta érteni, hogy nincs férfi, vagyis olyan nincs, akit bemutathatnék, mint a gyerekem apja. Mást se halottam hónapokig, csak, hogy az utcabeli lányok, már mind férjhez mentek, és babakocsit tolnak, mert ez az élet rendje. Te még erre sem vagy képes, csak fölcsináltatod magadat, aztán megölöd. Gyilkos vagy! – üvöltötte sokszor. A szó, mely mélyen belevágott a lelkembe, megváltoztatott. Képtelenné tett a boldogságra, megkérgesített, csak a munkának éltem, és tettem a dolgom, mint egy robot.
Már nyugdíjasként, csak alkalmanként dolgoztam a kórházba, kisegítettem, ha beteg lett valaki, és a szabadságolás is könnyebben ment a beugrásaimmal. Egy fiatal nőt hoztak be, súlyos baleseti sérülésekkel, élet halál között lebegett napokig az intenzíven. Amikor lehozták az osztályra még sokáig nyomta az ágyat. Nagyon megszerettem, megismertem a férjét, a két pici lányát is. Egy este megkérdezte, hogy elmennék e másnap az óvodába, mert a férjének túlóráznia kellene, szükségük van a pénzre, de nincs senki, akit megkérhetnének. Az óvodába már szóltak, hogy más megy a gyerekekért. Elvállaltam, gondoltam, délutánig kialszom magam és estig eljátszok a gyerekekkel, míg értük jön az apjuk.
Délután már alig bírtam magammal, háromkor elindultam értük. A két gyerek boldog volt, hogy ilyen korán elviszem őket. Hazafelé megálltunk a játszótéren, egy kicsit homokoztunk, mászókáztunk, majd fáradtan hazaérve jól bevacsoráztunk. Az apjuk örült, hogy neki már csak a fürdetés és a mesélés maradt. E naptól kezdve sokszor vigyáztam a gyerekekre, míg az anyjuk fel nem épült, és utána is. Mivel csak egy nagymama volt, az is az ország másik felén, én lettem a pótnagymamájuk. Már iskolásak, a szünetekben sokat vannak nálam. Boldog vagyok, az élet egy picit kárpótolt, még ha nem is érdemeltem meg, és talán a sorsom mégsem lett olyan, mint egy gyerek gyilkosnak.




0 Hozzászólás:

Megjegyzés küldése

► Üzenőfal / Kiajánló: itt osszthatod meg az által ajánlott műveket!


Üzenőfal használat: A fenti gombok segítségével be tudtok jelentkezni. A "Guest" opció azt jelenti, hogy egyszerűen csak begépelitek a neveteket.