Csak...

- Rita új cipőben… és késésben van – mondja Dina a járdán tovasiető lányt figyelve.
- Honnan tudod, hogy új? – Oli a nővérére pillant, majd követi távolodó pillantását.
- Töri a lábát… - Dina Rita lábára mutat. A balt mereven kapkodja, szinte rá sem lép. A fájdalom nehezen palástolt kínt rajzol késéstől már feszült arcára.
- De ma állásinterjúra megy… így biztos nem ér oda – áll fel Oli a padról. A fák közt beeső fénycsóvákban fel-felvillan Rita alakja, a vasútállomás zaja felerősödik – Nem figyelmeztetted? – fordul Dinához, aki elmerengve szőke hajába túr.
- Nem figyelt rám…

A késő délutáni, szunnyadó parkban Olivér komótosan fel-alá sétál. Kiélvezi az utolsó perceket, mielőtt a hazafelé tartók hirtelen a világra rontanának. Munkától elszakadó gondolatokkal – félig már otthon vannak - ösztönösen sétálnak és sietnek majd tova. Kis időre megszűnik a külvilág, teljesen befordulnak.
    Egy fiatal fiú kavicsokat rugdosva közeledik Olihoz. Felemelt arca a valóságra néz, de tekintete talán egy képzeletbeli képbe süllyed. Az általa hallgatott zene elsuhanó halk zúgás, de Oli megpróbálja kitalálni, mi lehet az. Az utolsó pillanatban veszi észre, hogy a fiú nem hagy neki helyet az ösvényen. Megtántorodva, sebesen félrelép, hogy elkerülje, válluk talán össze is ütközne… Megtorpan – figyeli, ahogy az elgördülő kavicsok elhalkulnak a háta mögött. Kissé elfordítja arcát, mintha a lépések a dobhártyáját taposnák.
- Az ösztönök még működnek… - mondja Dina elmerengve. A padon ülve könyökével ingó térdeire támaszkodik, miközben felnéz alig fiatalabb öccsére – Oli elkomorulva mered maga elé, és elfogadón megvonja a vállát. Dina az ujjaival dobol, jól felismerhető a ritmus, dallamot szül Oli fejében. Nézi a játszó ujjakat, melyek felismerőn megpendítik az idegeit.
- Miért ezt?
- Hm?
- Amit dobolsz…
- Ja… - Dina a fiú után fordul – Ő hallgatta ezt – és már ketten nézik az oldaltáskán doboló fiúkezeket. A távolban a felüljáró deszkái rázkódni kezdenek – idáig hallani. Dina a fákon túl magasodó szerkezet felé pillant, bár nem láthatja, kik érkeznek.
 - Túl gyorsan… - mondja a lány, de Oli már átsétált a pázsiton. A járda kanyart ír le a fák között, innenső ívén leszakadt faág fekszik, padkája mellett kopott deszkájú pad áll. Olivér határozott léptekkel felé tart, majd hirtelen megáll mögötte, mikor az ott ülő férfi felkapja a fejét - felfigyelt. Körbepillant, és letéve az újságját feláll. Gyors mozdulattal előrehajol, elrántja az ágat az útból, mely zúgó levelekkel a bokrok közé repül.
- … jönnek… - fejezi be Dina a gondolatot, mikor a görkorcsolyás fiatalok elmosódott szalagja kifeszül a fiú és a férfi között. A levelek még rezegnek a levegőben.
Talán időben észrevették volna…
- Induljunk – mondja Dina az öccse felé indulva. De Oli másra eszmél fel – a könnyű női cipők kopogására a másik járdán. Tulajdonosuk nem látszik, takarják a zöld bokrok, melyek virágillatától egy kislány nagyot tüsszent.
- Maradjunk még – ül le Olivér a térdére könyökölve. Ugyan úgy ül most, mint Dina korábban. Vállrándítása is tükörkép volt. Kettejük lénye rég összemosódott már, még az anyaméhben. Vonásaik, gesztusaik, reakcióik azonosak, valami ott legbelül mégis egészen más…
Oli csak vár a lombok alatt megülő, hűs levegőn, melyet felkavar a roham. A gondolatok szinte az alakok köré rajzolódnak, láthatóvá teszik őket a tekintetek és mozdulatok. Dina is kutatja őket az arcok vonásaiban, próbálja megfejteni őket – egyenként, mindenki köré képzeletbeli világot alkot, talán épp olyat, amilyenbe ők is menekülnének…
A lassú, határozott, ritmusos kopogás elhalad a bokrok mellett, egy vonat begördül az állomásra – Dina felnéz:
- Oli, menjünk!
A fiú mély levegőt véve feláll, együtt lépnek le az ösvényről, a célirányos cipők nyomaiba. Felveszik a tempójukat, lépteik egyforma hosszúak.
- Észrevetted? – néz Dina az öccsére – Ma mindenki olyan szétszórt…
- Nem, már nem…
- Pedig így van – fordul Dina egy táskájában matató lány után.
- Talán csak rájuk vetíted.
- Gondolod? – Dina eltöpreng, a tovafutó járdát nézi, olyanná válik, mint az emberek - körülötte is körvonalazódik a világ… Oli megfogja a kezét, a felüljáró felé húzza, mikor a lány rossz irányba tartana – kirántja a képzelt világból, mely homályosan a levegőben reked. A lépcső aljában Rita fél lábon szökdel, próbál szabadulni a kínzó cipőktől. Kezében lóbálva őket tovább indul – arca könnycsíkoktól fényes.
Mindketten látják a fátyolt, ami betakarja a szemét.
Mindketten tudják, ha lehunyja őket, a cseppek kigördülnek.
- Elkésett.
- Elkéstünk… - feleli Dina.
Rita arcát lehajtja – tartása felenged, mint aki beletörődve halad tovább a záporban, engedve, hogy a cseppek a vállát verjék. Elsuhan mellettük a park felé - azon az úton halad majd, amin reggel is érkezett.
Dina üdvözlésre emelt kézzel néz utána – mozdulata a levegőben dermed meg.
- És az ösztönök működnek… - mondja Oli, zsebre tett kézzel a lány után indulva.


(folytatás köv.)