A göb

Amint belépett a hűvös épületbe az orrát azonnal megcsapta a semmivel sem összetéveszthető szúrós szag. A gyomra megcsikart a rátörő idegességtől. Már csak az hiányzott, hogy rosszul legyen. A lépcsőkön vontatottan lépkedett felfelé, cipősarkának kopogása visszhangzott az olajzölden fénylő falak között. A harmadik emeletre felérve már érezte az izzadságcseppeket legördülni a melle alatt. Gondolatban búcsút intett a reggeli zuhanyozás alkalmával szerzett illatos frissességnek. A folyosó végén lévő üvegajtó szélesre tárva várta az érkezőket. Egy pillanatra tétovázva megállt és farkasszemet nézett a hívogató ajtóval, majd maradék erejét összeszedve elszántan nekivágott a hátralévő két méteres útnak.

Az ajtó mögött feltárult előtte egy addig számára teljesen ismeretlen világ. A levegőt nagyon kevésnek érezte, mellkasa összeszorult.

A helyiséget egy vibráló neoncső fénye még valószínűtlenebbre festette, mint amilyen valójában volt. A falnál, szorosan egymás mellett ültek a szürke fejű lények. Egyforma kifejezéstelen arccal meredtek maguk elé. Alapjában véve kétfélék voltak. Voltak olyanok akik tar fejjel rendelkeztek. A villódzó lámpafény különböző formában visszatükröződött a sima bőrfelületeken. A másik része a társaságnak műszálas egyen parókát hordott. Hirtelenjében nem tudta eldönteni, hogy melyiküktől viszolygott jobban. Kínlódva préselt ki magából egy halk „Jó napot!”-ot. Köszönése süket fülekre talált, egyikük sem reagált a hangjára. Tekintetét riadtan hordozta végig a helyiségen. Miután megállapította, hogy az összes széket és padot a szürke lények birtokolják a zöldre mázolt ajtó közelébe botorkált. A csendben fülsértőnek hatott magas sarkú cipőjének illetlen kopogása. Erre a nem várt neszre, innen-onnan a szürke fejek feléje fordultak és cseppet sem barátságosan méregetni kezdték. Talán ösztönösen sejtették, hogy ő nem lehet közéjük való. Talán nem eléggé szürke.

A zöld ajtó váratlanul felpattant és meleg fénytől kísérve egy mosolygós szemű hölgy lépett ki rajta. Gondosan manikűrözött kezében egy pakli számkártyát szorongatott és kedvesen érdeklődött az érkezési sorrendjük felől.

Gyomrában ismét megcsikordult valami és izgatottan nyúlt az egyes számmal ellátott kártyáért. Jobb az ilyesmin hamar túl lenni. Az artikulátlan hang egyenesen a háta mögül érkezett:

- Hőőgyem’! Má’ ne is haragudjék, de mink voltunk itt előbb!

Összerezzent és a jobb válla felett visszanézve összeakadt a tekintete a hang gazdájáéval. A férfi a sapkája simlédere alól elszántan villogtatta rá opálos szemeit. A baseball sapka szürkén kopasz fejet próbált álcázni.

Kis piros kerékpár kacsázott a járdán. A pótkerekek vidáman csattogtak a betonon. Órák óta rótták oda-vissza az utat a ház előtt. Elöl a kisfia büszkén pedálozott az új biciklijén, ő meg igyekezett lépést tartani vele. A gyerek fáradhatatlanul tekert és a csengőt berregtette. Az utca végéig emelkedőn kellett hajtania, visszafelé megereszthette gurulóra a kerékpárt. Mindig pontosan a házuk sarkánál, ahogy megbeszélték, behúzta csikorogva a kéziféket. Ilyenkor ő is fújhatott egy picikét az újabb kör előtt. Az apró de annál szúrósabb kavics éles fájdalmat okozott, mikor a cipőjében a talpa alá került. A mozdulat önkéntelen volt, ahogy megállt és lekapta a kényelmetlenné vált lábbelit. Párat ütögetve a talpára ki is pottyant a nem kívánt betolakodó.

A szeme sarkából észlelte a váratlanul érkező ezüstösen csillogó autót. A piros bicikli egyre veszettebb gyorsasággal cikázott lefelé a házuk után következő lejtőn. Eszelős futásba kezdett, mit sem törődve azzal, hogy fél lába mezítelenül csattogott a járdán. Karja vállból kiszakadni készült, amint próbálta elérni a gyerek hátán himbálódzó kapucnit. Erejét megfeszítve dobott magán egyet és a lendülettel elsodorta a fiát. A világ fejtetőre állt. Nyikorgó fékhang és dudaszó elegye keveredett a járókelők kiabálásával. Egészen közelről érezte a betonút szagát és a kisfia riadt lihegését. Az úttest túloldalán egy bizarr kupacot alkottak. Ő, a fia és a piros bicikli.

A kezében lévő kartonlapon csúfondárosan feketéllett a nyolcas szám. Nyolcadik utas a halál… Rossz ómen. Hátát a hűvös falnak támasztotta és kábán pásztázta a szürkéket. Az első delikvenst beszipkázta a feltáruló ajtó és ezzel egyidejüleg halk diskurzus vette kezdetét. A szófoszlányok élesen karistolták idegrendszerét. Ha nem szégyellte volna magát, legszívesebben mindkét fülére rátapasztotta volna a kezeit. Reggel a rádióban hallott egy jó kis pörgős számot, talán az segítene. Hogy is volt?

„Három órás műtét…sálálálá….tízdekás tumor…tramtiririrám…sugárterápia…papapidúdidú…”. Lábaiban ezer hangya szaladgált. Szája teljesen kiszáradt. A táskájában volt egy kisüveg ásványvíz, de nem volt ereje elővenni. Már az ötödik várakozó ment be. Kifelé még egy sem. Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel. Belépés díjtalan, kilépés bizonytalan.

A forró zuhany mindig ellazította. Ahogy elrendezett mindent a gyerek körül, visszavonult a fürdőszoba magányába kadni magából a feszültséget. A kisfia békésen üldögélt a kanapén. Jégkrémet majszolva nézte a kedvenc mesefilmjét, a Micimackót. A térdén vidáman kéklett a mintás sebtapasz. Egyetlen csúnya horzsolás volt az összes sérülése. Azt is az anyjának köszönhette. Ahogy védelmezően rávetette magát a fiára, az felborult a kis biciklivel. Akkor jött le a bőr a térdéről. Az autót egy gyakorló édesanya vezette. Nem túl gyorsan, ezért sikerült időben megállnia. Kisfia már mindenről elfeledkezve, nevetgélve nézte a mesét. Csak ő volt képtelen napirendre térni a történtek felett. Teste még mindig görcsben volt, szíve hevesen vert. Egy pillanatnyi figyelemkiesés és majdnem elvesztette azt, ami a legnagyobb kincs volt az életében. Könnyeit a vízzel együtt elnyelte a lefolyó örvénye. Szerette amikor a tűzforró, szúrós vízcseppek pirosra égették a bőrét. A levendulaolajos tusfürdő meggyötört idegeire is gyógyírként hatott. Rítusosan masszírozta bőrébe az illatos szappant. Körkörös mozdulatokkal haladt a testén végig. Ujjai jól ismert barátként üdvözölték minden egyes porcikáját. A jobb mellét érintve nem várt fájdalmat érzett. Újra megtapintotta. A fájdalom helyén akkor már határozottan érezte a csomót is. Nem volt nagy. Mint egy borsó. De ott volt és fájt.

A férje profilja megnyúlt. Arcában egy ideg szemmel láthatóan rángatódzott. A sebességváltót - tőle nem megszokott módon - durván rángatta. A fél órás út a kórházig szorongató csendben telt volna el, ha nem jön velük a kisfia is. A gyerek vígan csacsogott a hátsó ülésen és a kisautójával játszott. Ő feszülten süppedt bele az anyósülésbe, szemei megszokásból pásztázták a borongós tájat a homályos ablaküvegen keresztül. Rá fért volna egy alapos tisztítás az autóra. Ujjai titokban, kardigánja takarásában- ki tudja hányadszorra- ismét keresgélték a göböt, hátha eltűnt magától. De ott volt és fájt. A kórház parkolójában kicsatolta magán a biztonsági övet és nagyot sóhajtva, mindenre elszánt arckifejezéssel kinyitotta a kocsi ajtaját. A férje megfogta a kezét és biztatatónak gondolt, ám mégis torzra sikeredett mosollyal búcsúzott tőle:

- Addig amíg végzel elviszem a srácot hamburgerezni. Aztán mondd meg a dokinak, hogy nekünk szükségünk van rád…

Összeharapta a száját, hogy el ne sírja magát. Ennyit az elszántságról. Fülsértően hangosan csattant az autó ajtaja, ahogy kicsúszott a kezéből. Remegve elindult a komor kinézetű emeletes épület felé.

Kísérteties volt, ahogy az ajtó mögötti helyiség sorba elnyelte őket, de vissza egyiküket sem adta. Végtelen hosszúnak tűnő idő után végre szólították. Rogyadozó lábakkal lépett a vizsgáló helyiségbe. A meghatározhatatlan nemű orvos szenvtelen hangon biztatta vetkőzésre. Majd ugyanolyan rezzenéstelen arccal vette kezelésbe mindkét mellét. Úgy érezte magát, mint a szűz lány az utcasarkon.

- Hány éves maga?- dörrent rá az orvos. A hangja sem nyújtott segítséget a kiléte meghatározásához.

- Huszonöt. – rebegte a „szűz lány”.

- Hm. Ez maximum ciszta lehet. Harminc év alatt nem igen szoktunk mammográfiát csinálni.

- Ciszta. Biztos? – próbált kapaszkodni az elé vetett szalmaszálba.

- Na,jól van. Nézzünk egy mammográfiát! Hátsó ajtón ki tetszik menni, ott a folyosón balra a kettes ajtó. Utána visszajön ide elemzésre.

Hátsó ajtó. Ha a doktor nemére nem is jött rá, de az eltűnt betegeket megtalálta a másik folyosón. Itt már osztódtak, kinek mi jutott osztályrészül. Mammográfia, sugárterápia, hematológia.

Soha nem volt elégedett a melle méretével. Nem bánta volna ha a kismama korszakában a tejjel duzzadt változatra szert tett mérete véglegesedik. Életében először fordult vele elő, hogy örült a kicsire sikerült testi adottságának. A gép nemes egyszerűséggel laposra taposta. Az előtte lévő éltes korú hölgyet dús keblekkel áldotta meg a sors. Áldjon vagy verjen sors keze…Jajgatása kihallatszott a folyosóra is.

Általános iskolás kora óta nem tépkedte a körme körüli bőrt. Mire újra bejutott a doktorhoz három ujja is vérzett. Újra levetkőztette. Gyanúja támadt, hogy mégiscsak pasi az orvosa. Vagy leszbikus. Aztán beléhasított a legkézenfekvőbb oka a vizsgálódásnak. Rákos. Gondolataiból az orvos hangja rezzentette fel:

- Mikor szült?

- Három éve.

- Meddig szoptatott? – matatott tovább elmélyülten a mellein.

- Két évig… - pirult el. Maga is elcsodálkozott, így kimondva milyen ciki ez a hosszú idő.

Az orvos arcán ekkor látszódott először, hogy érzelmeket is ki tud fejezni. Mosolygott, ami nőiessé tette amúgy kiismerhetetlen vonásait.

- Tehát, alig egy éve hagyta abba. – azzal szakszerű fejő mozdulatokkal tejet préselt ki az emlőiből. -A mammográfiája a vártnak megfelelően negatív. Itt pusztán tejmirigy gyulladásról van szó. Tessék borogatni és elmúlik.

Az égen bárányfelhők úsztak. Újra fényesen, hétágra sütött a nap. A játékboltból elégedetten és nehézkesen távozott frissen szerzett zsákmányával. Az utcán mindenki mosolyogva nézte küzdelmét. A kórház platánokkal teli parkjában letelepedett egy zöldre mázolt padra. Maga mellé ültette a hatalmas méretű sárga szőrmés, piros pólós plüssmedvét. Átölelte Micimackót és behunyt szemmel átadta magát a napfény jóleső melegének.