Rombálvánnyá nőtte ki magát az este. Unalom űzés gyanánt tintapatronnal hajigáljuk egymást. Nem maradunk soká, csak rövid látogatás ez a mai, a Tundrabolygó ornamenti hajlatán. Sztondulunk és te félve mögém lépsz hogy észre ne vegyem az ölelést. Fásult,néma hangyád leszek. Agyamat metszik a rezek. Gondolataink szúnyog hálót köpnek. Gátlásmentesítesz a zuhany alatt. A rózsa alkalom hű metreszeddé válik. Én a résnyire nyitott ajtó mögül remegve szívlak magamba mint az ópiumot. Az intim szféra nem sérül csak vakhajtásaidról ábrándozom mint egy szikkadó pióca. Aztán töröllek mikor a hold tetőzik.
Beférkőzök egy másik univerzumba. Jobb híján egy szivarfüstös viennai mulatóban kevertetem a belorusz vodkát. Közben Fülöp-szigeteki vándormuzsikusok húzzák nekem a nyelvalávalót. Talpatlan világban élünk. Érünk mint a jég verte szőlőszemek, csendben punnyadunk hogy ki ne pukkadjunk. El ne veszítsük kincsszerű, lila kocsonyánkat, ami finoman rothad és remeg bennünk. Őrizzük mint a szerünk vényét. Szertelenül mihez csatlakoznánk? A kábelekkel körbe tekert vízhatlan szív pedig kitartóan lüktet és pumpálja béredényeinket hogy legyen mivel tömni a bőrszegélyes karosszékeket. Te pedig elnyúlsz rajtam mint egy szófán, miközben rönkhalmos meséimet hallgatod. A tönkhöz láncolt macskáról, ki jobbra tartván balladákat énekelt és balra tartván prózában kefélt. Szűz fák rongyos ágairól csüngő sellőuszonyok legyezgették a párabolyhos levegőt. A mocsárban évődő szilfek sután kóstolgatták a cédatevő gomba extázist.
Nyilvántartásba vettelek s így, befalazva, most már bátran és legálisan moshatod az unikornishullákat.
Skandináviába invitálnak a lángszemű ifjak. Kék szemükben ólomüveg hidratál.Vidrákat sodor a partra víz, fák nélkül maradtakat, mégis játszanak. A napsütés még meg maradt nekik és a herendi ívű mantrákban víz is akad. Ha kinyílik a szemem egy cseppje súlyosan koppan a homlokomon. Mióta erélyesen elvágtad a fonalat a villanypóznák is havat hánynak és a rozsdás lépcsőkorlát nyöszörögve feszül súlyom alatt.
Először kevéssé lényegesnek tűnt, de aztán már nem hagytál mást csak habkönnyű űrt. Az illatodra emlékszem néha, az öblítőszagú sínre vasalt ingekre, a szakáll érces tapintatát ujjbegyeim őrzik még. Ma hajnalban feltámadtál bennem mint gyöngülő szeszélyes főnix az utolsókat rúgva az agóniát behunyt szemmel felügyeltem. A javasolt adag lónyugtató lenge nyári ruhám bal zsebében lapult. Erősen szorítottam míg csak össze nem repedt a markomban a fiola. A szilánkok találomra szelték át a bőrt majd finoman bevésődtek a szöveteken keresztül a nyers vérszínű húsba. Természetesen még mindig az én húsom volt az. Lassan levontattam tekintetemet a zsebre melynek fehér szövetére most bíborszínű alakzatokat festett a testemtől idegen plazma állagú folyadék. A látásom megint elrévedt és egy másik galaxisban gondoláztam hogy tán ott várom be a madár pusztulását. Csak hogy ott, abban a szűk, foszforeszkáló tejalagútban az agy bevehetetlennek vélt, álomnemű cellájában, még ott is csak beléd botlottam. Egyetlen apró szeletet formáztál még ott is még annyi lepergett homokszemcse után is, élethű testmásod téridőbe égett ikonként simult létem vásznára.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése