Az önámítás mestere címért nem kell messzire mennem. Tény. Gyakoroltam. Mesterfokozat? Megadva.
Adott egy nem kedvelt hely, és egy kevésbé kedvelt ember. Férfiből van a szerencsétlen. Eddig nincs is baj. Megesett már a történelemben: „rosszkor rossz helyen”. De, hogy egyszerre ott teremjenek, ahol szegény fejem? Övön aluli. Túlzás. Nem utolsó sorban tapintatlan az élettől.
Elteltek az évek, jöttek kicsi életek. Kész. Papa, mama, gyerekek, szép. Kintről nézve.
De van, hogy kintről nézve is koszos már az ablak. Nem engedi már be a napfényt. Elnyeli kíméletlenül. Mit tesz ilyenkor az ember? Megpucolja, mondanák a bölcsek. De nem. Illetve de. Csak az nem mindegy, hogy belülről, avagy kívülről teszi csak.
Újabb évek telnek. Tökéletes család. Fehér abrosz, terített asztal, széles mosoly, keserű szájíz. Eljátsszuk, hogy minden szép és jó. Majdnem. Én eljátszom, hogy minden szép és jó: Ragyogóan tiszta otthon, meleg vacsora az asztalon minden este, megjátszott orgazmus, fal felé fordulás.
Minden kellék megvan.
No meg a kérdés. Önmagamtól: – Nő vagyok?
Igaz szerelem? Az nincs.
Ő, nagy Ő-vel, mit sem vesz abból észre, hogy csak ízlésesen berendezett kirakat az élet. Én rendeztem be, eladtam. Megvéve!
Mondhatnád most. Bolond tyúk. Igazad van, és mégsem. Makacs tyúk. Összetartom, jó lesz. Egyszer. Valakinek. Valahol. Eredmény? Átverem. Őt. Magamat. Mindenkit. Miért? Szerelem? Fenét! Makacsság, büszkeség, dac? Talált süllyedt!
Persze, felaggatom indokokkal, hogy valójában miért is teszem. Gyerekek, közös vagyon, az együtt töltött hosszú évek… Sorolhatnám.
És jön a reggeli forró kávé mellé a beismerés. Egyszerűen, mint sokan mások.
Olvastam, hallottam. Léteznek. Tényleg!
– Nem tudok kudarcot vallani!
És bekopog a fordulópont. Mindig jön. Nem késik sose.
Nem vonatmenetrend. Ki kéri magának!
Ott áll a terített asztal mellett a nagy Ő. Merőn néz. Nézzük egymást. Elhangzanak azok a bizonyos kérdések, és rájuk a válaszok. Hozzák magukkal. Nem kell nekem retorikai zseninek lennem, hogy válaszoljak rájuk. Ott vannak, készen, becsomagolva, masnival átkötve.
– Miért mindig én vagyok a hibás?
– Nekem nem olyan könnyű, mint neked.
– Ott a munkám.
– Miért nem érted?
– Fáradt vagyok.
– Mi ez? Új ruha?
– Minek? Úgyse megyünk sehová, ahova felvedd.
– Csak a pénzt költöd!
– Én meg gürizzem!
– Neked semmi nem elég jó?
– Honnan kellett volna tudnom?
– Nem értelek, mi bajod.
– Túl sok sorozatot nézel.
Én váltig hajtogatom: – De én nem! De nem! És újra nem…
Mentegetőzöm. Ugyan minek? Ki tudja?
A családi epizód lezárul, a bevett módon. Törik a tányér, kibuggyan a könny, és kicsúszik számon a kérdés:
– Mit akarsz még te tőlem?
És akkor megtörténik a legrosszabb. A nagy Ő néz. Néz, és hallgat.
Vannak kérdések, amikre készen állnak a válaszok, és vannak, amikre csak szeretnénk, hogy kész válaszok legyenek. Amint elhangzik a kérdés, a válasz - mint Charles Bronson pisztolya a Volt egyszer egy vadnyugatban, mikor le kell lőni a rosszabb fiúkat. –, ott legyen!
De nincs. Sehol. Kerestem a kredencben, ágy alatt, postaládában, valaki már elvitte, én meg ott állok összetörve. Hol a pillanatragasztó? Elfogyott, nincs raktáron. Elhasználtam.
Mi maradt? A csend, ami közénk ült, feküdt, és nem tágít. – Jó! Maradjon – törődtem bele.
Új nap, új remények. Megjelenik a nagy Ő előző szerelme. Mit csinál ilyenkor a makacs tyúk? – Na, azt már nem! – kiált fel. Felveszi a kesztyűt. Ő Anyatigris! Az övéből nem esznek, holmi bájosan mosolygó múlt tartozékok. Nem, és nem! Közbelép, sikert arat, aztán hátradől. – Ezt sem hagytam! – gondolja. Fellélegzik.
Ezt csináltam én is. Ki ne tette volna? Mondod most – Én biztosan nem. Pedig de. Hidd el!
Egyetlen dolog hibádzott csak. A változás nem jött. Nem volt kedve, nem ért rá. Hiába a nyitott ajtó, a kedves, invitáló szavak, a forró kávé és a széles mosoly. A változást ilyen könnyen nem lehet palira venni. Ő nem jön, mert nem és kész!
Jött más: a remény. Beosont a lábtörlő alatt, kényelembe helyezte magát, maradt. Elfértek a csenddel békében. Egyikük tévét nézett esténként, a másik arctalan nevekkel csevegett a neten. Megegyeztek: Jó a műsor. Könnyed a hangulat. Nincs hibáztatás. A vacsora meleg. A háború is mélyen alszik. Nyugalom van.
És akkor betoppant, mit betoppant? Robbant. – Sújtólég robbanáskor érezhet hasonlót az ember, mint akkor én –. Barna hajú, 180 centi magas, sármos, humoros, érdekes, okos... Beszélgettünk. A szó szoros értelmében: a neten. Minden érdekelte. Minden érdekelt. Nevettem. Nevettünk. Sokat. Majd hosszú hónapok után elhangzott a félszeg kérdés. –Mikor találkozunk? – Nem tudom. Még korai – mondtam én.
Mit gondoltam? – Most azonnal és máris elkéstél nyolc évet!
De eljött a napja. Ott állt előttem, az arctalan névből, hús-vér ember lett. Mosolygott. A térdem remegett, mint egy csitrinek. Beszélgettünk egész nap. Mindenről. Végül maradt éjszakára. Nem gondoltam bele, mi történhet. Mondván, a hűség a legfontosabb. Mégis jött, aminek jönnie kellett. Tiltakozásnak helye nincs! Tied, vedd el!
Elvettem. Maga volt a csoda.
Következő lépés: Válás. Hangos, ajtócsapkodós, viharos. Ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Ilyennek kell lennie és kész.
Felbukkant a volt nagy Ő régi szerelme is. Varázsütésre ott termett. Rabolni jött. Hiába.
– Vidd! Nem kell! – legyintettem. A volt nagy Ő elment. Béke és csend.
Új szerelem van. SZERELEM! Igazi, ahogy kell. Végre!
Tervek, álmok sorra jönnek. Véghezvisszük. Együtt. Egy irányba megyünk. Nincs áltatás, sem önáltatás. Boldogság, szabadság. Végre! Igazi nagy Ő van most.
– Költözzünk össze! Hangzik el a varázsszó. Dobozok kerülnek elő. Teherautó platón felhalmozva egy egész élet. Elindulunk, a messzi távolba, az ismeretlenbe. Kit érdekel? Együtt vagyunk. Bárhol jó. Mindenhol jó.
És elhangzik. Bennem, legbelül. Ujjong: Nő vagyok!
Boldog hetek, hónapok. Az első karácsony. A gyerekek arcán önfeledt mosoly. Az igazi nagy Ő szárnyal a boldogságtól. Szép otthon. Nyugalom, szeretet, őszinteség, tisztelet, humor.
Minden kellék meg van.
Elszalad egy év, aztán még egy, de valami nem jó! Nekem sem. Neki sem. Én nem mondom. Ő nem mondja. Mindketten tudjuk, valamit tenni kell! De mit?
Lépni! Mondanád most. Igen, de merre? Előre. Mondanád most. Igazad van.
Felkészülök. Idő kell.
Eltelik egy hónap, még egy, azután még kettő. Nézem, ahogy alszik. Nézi, ahogy alszom. Nem szólunk.
Napsugaras, őszi reggel. Belevágok. Lesz, ami lesz. Leülök vele szemben, ő a szemembe néz. Én nézem, de a szavak nehezen jönnek. Nagy levegő, aztán még egy, azután még kettő.
Elkezdem. Tőmondatok. Ő feszülten figyel.
Öt perc múlva a szavak már maguktól áradnak, mint a tavasszal megduzzadt folyók. Beszélek. Ő beszél. Beszélgetünk.
Baj van! Tudjuk. Mondjuk. Mit tegyünk? Megoldjuk.
– Sok a munka –mondja Ő.
– Kevés az idő – mondom én.
– Sok a gond – mondja Ő.
– Megoldjuk – mondom én.
– Kevés a pénz – mondja Ő.
– Megoldjuk – mondom én.
– Ő őrlődik – mondja Ő.
– Én őrlődöm – mondom én.
– Kizársz magadból – mondom én.
– Nem akarlak –mondja Ő.
Majdnem sírok. Majdnem sír.
– Nő vagyok? – kérdem én.
– Micsoda Nő! – mondja Ő.
Megölel. Megcsókol. Megcsókolom.
– Szeretlek! – mondja Ő.
– Szeretlek! – mondom én.
Egy óra múlva már nevetünk. Neki jó. Nekem jó.
Egyet léptünk. Mondod most. Nagyot léptünk. Mondom én.
Most itt ülök. Neked írok. Forró kávé. Gondolatok. Fürgén gépelő ujjak.
Minden kellék megvan.
Ő ide jön. Megölel. Megcsókolom. Megcsókol. Mosolyog. Szemembe néz. Ragyog a szeme. Ragyog a szemem. Boldog. Boldog vagyok. Nő vagyok!
Őszinteség. Tisztelet. Szeretet. Összhang.
Minden kellék meg van.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése