Pöttyös bögre

Amikor meghalt, vele együtt valami más is megszűnt létezni a lakásban. A rend. Mintha csak ő lett volna képes kézben tartani a dolgokat. Mintha a tárgyak csak neki engedelmeskedtek volna. Pedig gépiesen másolom a mozdulatait. Hét évtized mindennap látott, egyszerűnek tűnő szokásait. Készen állok, hogy tovább vigyem. Igen, még most is ezzel nyugtatom magam. Lesz elég erőm, hogy folytassam azt a tegnap be nem fejezett mosogatást. Hiszen ez csak egy mechanikus gyakorlat, semmiből nem áll leutánozni. S mégis valami mindig kimarad. Valami, amitől más volt ő, és más vagyok én.

Ott kilóg egy harisnya a fiókból. Korábban ez megengedhetetlen lett volna. S most, az ablakon beáramló szellő meglengeti. Bánatos, lassú mozdulat hirdeti az igazságot: nem lesz megigazítva. Sokáig nézem, talán arra várok, hogy ő is hinni kezdjen benne, ott fog maradni, egészen addig, míg fel nem veszem majd.

Körülöttem a tárgyak jajveszékelnek. A helyükre szeretnének menni. Szándékosan zárom ki őket tudatomból. Ott tartom őket, ahol abban a pillanatban voltak, amikor tulajdonosuk tekintete még utoljára végigfutott rajtuk. Lesz még időm ezekre később.

Fél pár cipő? Arrébb rúgom, ha szükségem lesz rá, majd bocsánatot kérek tőle. A tárgyak mindig megbocsátanak nekünk, ez a legjobb tulajdonságuk. S hogy jól megférnek egymással az ágy alatt.

Elmosolyodok, ahogy nézem azt a szörnyű zománcos lábast. Tudom, más már rég kidobta volna. Lassú mozdulattal kezdem sikálni. Cirádáról cirádára, míg csak a kezem ki nem vörösödik. Hipót teszek bele, hadd ázzon. Ő így mondta volna, szinte hallom ezt a jellegzetes mondatot.

Ha eleget ázott, holnap, majd megint nekiveselkedek. Semmi nem fog változni úgy se, míg én meg nem változtatom. Magamra maradtam ezzel a sok idegen holmival itt a lakásban.

Leülök a hokedlire, körbenézek. Nem tudom, hogy mit várok ettől a mozdulattól. Minden ott van, ahol az elmúlt harminc évben volt. Senki sem akart ezen változtatni. A szokás nagyúr, ellene küzdeni néha teljesen hiábavaló.

Azt a pöttyös bögrét mindenképpen megtartom majd. Ennek a darabnak időtlen idők óta az volt a sorsa, hogy két mosogatás között tengődjön valahol. Valami löttyöt mindig tartogatott magában. Miért ne tehetné ezután is a dolgát? Csak mert régi és ódivatú, még nem fogom kidobni.

Nevetnem kell, ha arra gondolok, hogy minden kacatot kidobni jöttem ma ide. S azok szépen visszaosontak, hogy visszavegyék rég kiharcolt helyüket, s kiszolgáljanak engem is, hogy bebizonyítsák, még nem telt ki az ő idejük.

Valószínűtlennek tűnik a gondolat, hogy megszabaduljak bármitől is itt. Nem, most még biztosan nem. Hiszen most érzem csak, az a rend, amire olyan erősen emlékszem, az ő szeretete volt. Ettől volt ez az egész hely az, ami. Ha most megválnék ezektől a lomoktól, az évtizedek odaégett szeretetét kellene szemétre dobnom.

S már tudom, hogy minden marad. Behúzom a nagy faajtót. Lemegyek inkább az utcára. Jó meleg van. Sétálok a salétromszagú házak között. Fagyit eszem, aztán cigarettázom. Eszembe jut, hogy nem vettem vaníliát a pöttyös bögrébe. Na ebből baj lesz.

Sírok. Hiszen ez az a változás, amit a lakásban hiába kerestem. Soha, de soha többé nem kell már vaníliát vinnem a pöttyös bögrében.