Gőzölgő teásbögrével a szobába lépek. Pillanatig habozok, várok, végül nem mozdulok. Az ajtóban állok, és figyelem, ahogy törökülésben a szőnyegen kuporog, mellette a hátizsákja, kezében távirányító. Kristóf rezzenéstelen arccal a TV-t nézi, melynek képei sebesen villannak, alighogy feltűnnek, már el is kapcsol. Nem tudja, hogy ott állok. Én azonban tisztában vagyok vele, hogy információk tömege éri el, bár sehol sem állapodik meg. Nyolc éves létére átszáguld a meséken is, a képek sorra villannak – villanásokból építi a világot.
Tisztán látja a valóságot.
Egy sötét képnél elidőzik, észreveszem, hogy meglát benne – elmosolyodik.
Így végül belépek, visszatérek a dolgaimhoz, ő pedig újra sebesen kapcsolgat.
Elmerülök a munkában.
Nem látom, mit csinál a hátam mögött. Hangtalanul rezdül, hat teszi.
Jó, hogy itt van velem.
A laptop képernyőjén tükörképe felemelkedik a szőnyegről – körbenéz a szobán, melyet felmelegítenek a délutáni napsugarak. A zöld falak felragyognak a narancsizzásban, minden kontrasztossá, színessé válik, az árnyékok a sarkokba húzódnak – elbújnak a szekrények mögött. Én újra a papírokra nézek, fejtegetem az olvashatatlan kézírást.
Hallom, hogy motoszkál, de már nem figyelek.
Dolgozom.
Körbezárnak a betűk, láncokat alkotva körülöttem tekeregnek – próbálom kibogozni őket. Felpillantva mégis látom, ahogy tükörképe újra körbenéz, fordul egyet, talán keres valamit. Felé fordulnék segíteni, de már a táskájáért nyúl.
Lapokat forgatok, lapozok és a hangját hallom:
- Zsu…
- Várj egy picit, kérlek.
Dolgozom.
Az adatok és grafikonok magukhoz láncolnak, követem őket a rengetegbe, mígnem teljesen eltévedek.
- Zsu! – hangja éles a kacajtól, szinte vibrál tőle a levegő. Felnézek a képernyőre, látom, hogy a hátam mögött forog. Vékony karjai kitárva a levegőben, és csak forog és forog.
- Csak óvatosan… - ennyit mondok, és észre sem veszem, hogy feszülten dobolok a tollal az asztalon. Lapról-lapra haladok, a szavak lassan értelmét vesztik. Monotonon, szinte ösztönből dolgozom, lassan megszűnik a külvilág. És miközben körülöttem a betűk formálnak zord valóságot, ő egyre csak forog, pörög - mosoly ül az arcán…
- Zsu…
- Dolgozom, kicsim… - és már ki is mondom…
- De Zsu, nézd…
- Kicsit később, hamarosan végzek…
- Csak mutatok valamit…
- Most nem, kicsim.
… mosoly ült az arcán.
Mert egyetlen gyors mozdulattól, mellyel a táskájáért nyúlt, a világ elmosódott. A körvonalak eltűntek, a színek összekeveredtek – a világ elvesztette szilárd valóját. Eltűntek az álcák és álarcok, színtiszta érzés maradt csupán. Ahogy mozdulatai átformálják a környezetet, és ettől szíve egyre hevesebben ver, és mosolyognia kell. Így egyre gyorsulva festett aranyszegélyű szivárványt maga köré. Míg nem a valóság színes fátyollá vált. Megmutatta vidám oldalát…
De ekkor megtorpan, és ez – mintha maga a Föld állna meg – kiszakít a szürke világból. Hátra fordulok. A gyors mozdulattól a világ elmosódik…
Már nem dolgozom…
Végignézek a fényben úszó szobán, melynek szőnyegén ott áll ő kipirosodott arccal, pihegve. És látom az arcát… Szemében azt – épp egy villanásnyira -, amit ő perceken át látott. Melyben ő, mindig él. Ráébredek, hogy szélesre tárta világa ajtaját, melyen most nem léptem be…
És a villanás után, még mindig a szemét nézem, melyekből tudom, hogy a szót értelmezi:
Dolgozom.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése